A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-22 / 26. szám
Hallottukolvastukláttuk Szöget üt a fejébe — de nekünk is — ez az új írógép, mely egyben képzőművészeti alkotás is! Bambi, a kis őzike, a bratislavai állatkert kedvence, hogy erőre kapjon, hűséges gondozója minden két órában Sunarral itatta. Kígyóbunda. Tessék mondani, mennyi veszélyességi pótlék jár? PETER KOVÁCIK: Gyermekkorom almafái Érdeklődéssel olvastam ezt a könyvet, mert sok hasonlóságot fedeztem fel saját gyermekkorom idevágó korszaka és a könyv cselekménye, egyes fejezetei között. Peter Kovácik egy közép-szlovákiai faluba (Balog) helyezi hősét, Palkót, a másodikos elemistát, az ő szemével nézzük az erdők és hegyek ölelte falu háborús hétköznapjait, az ő emlékezései, álmai alapján veszünk részt a cselekményben, mely a regényben mindöszsze pár hónapig tart (1944 őszétől 1945 tavaszáig, a falu felszabadulásáig). Az író valószínűleg a saját gyermekkori emlékeit dolgozta föl a regényben, mert csak az tud ilyen őszintén, frázismentesen, sémákat kerülve írni a háború emberszomorító fényeiről, a bebörtönzött cigánygyerek rémült fekete szeméről, aki maga is átélte ezeket az eseményeket és nem csak könyvből ismeri a falut. Szeptember közepén, alighogy megkezdődik a tanítás, a szlovák felkelő csapatok egyik egysége jön a faluba és az iskolában szállásolják el magukat. A gyerekek örülnek a váratlan szünetnek és kíváncsian figyelik a fejleményeket. Közben ízelítőt kapunk a hagyományos őszi-téli gyermekjátékokból is. Aztán német megszálló csapatok és partizánok váltogatják egymást a faluban. Van aki menekül, szekérre rakja szegényes holmiját, van aki otthon marad. Megismerkedünk a falusi emberek jellemével; emberi gyengeségek, félelmek, egyéni fájdalmak és hősies helytállás — ez mind megjelenik a könyv lapjain. Az öreg Cirko, mint Garay vén obsitosa szinte mindenütt jelen van. A gyerekek csodálata, megbecsülése kíséri, akik elhiszik nagyotmondásait, katonatörténeteit, mert látják, hogy maga is komolyan hisz bennük. Az író nem halmozza mindenáron a kalandokat, csak annyit sző bele a történetbe, amennyit az elbír. Nagyon szép álomjelenetek, (a fehér ló legendává nemesedett alakja a hegyoldalban) váltogatják egymást, inkább elmélázó, látszólag nyugodt mederben folyik a történet. A figyelő gyerek az éjszakai süttogásokból is kiérzi a faluért aggódó emberek elszántságát, akiknek egy része végül is elindul a hegyekbe, hogy fegyvert fogjon a fasizmus ellen. (ozsvald) Nemes György: Bal-jobb, bal-jobb A 74 éves Nemes György íróként, újságíróként érdekes, színes pályát futott be. A felszabadulás előtt a Pesti Napló és a Népszava munkatársa volt, a második világháborúban munkaszolgálatosként tengődött a keleti frontvonalon, majd hazakerülvén s megérvén a felszabadulást, nyomban bekapcsolódott az újságírói munkába. A Szabad Nép-nél kezdte a negyvenes évek végén és folytatta a Fejér megyei Néplap-nál. Innen KÖNYV átkerült az Országos Béketanácshoz, amelynek helyettes vezetője volt. Folytatta a Béke és Szabadság főszerkesztőjeként, s innen az Érdekes Újsághoz, majd a Nagyvilághoz került. Tíz éven át, 1960-tól 70-ig az Élet és Irodalom főszerkesztőjeként tevékenykedett. Ez idő alatt több mint húsz könyvet írt, kitüntették a József Attila- és a Rózsa Ferenc-díjjal. Ma már csak az irodalomnak él. A felsorolt élethelyzeteket és állomásokat foglalja könyvbe Nemes György Bal-jobb, bal-jobb címmel. E könyv tulajdonképpen folytatása A fél múlt című életírásának, amely a felszabadulás előtti időket jeleníti meg, a Bal-jobb, bal-jobb pedig az 1956-ig átélt eseményeket. „Én fogadalmat tettem (magamnak): föl kell fejtenem a múlt és a közelmúlt fátyolleplét. És ezt csak úgy érdemes megtenni, ha nem hagyok a testen — a testemen — semmit, ha pőrén mutatom be magamat, lelkesedésemet, hitemet, vakhitemet, korlátoltságomat és sebeimet is ..." — vallja Nemes György. Könyvében igyekszik megérteni, átértékelni az átélt időket és eseményeket, a felszabadulás utáni politikai csatározásokat, az országépítés lendületes éveit, a sikereket és megtorpanásokat, az 56-os ellenforradalmi eseményekhez vezető törvénysértéseket és politikai baklövéseket, s a szocializmus végleges győzelmét Magyarországon. Mindezt színesen, gazdagon, egyéni meglátásokkal és megvilágításban mondja el az olvasónak Nemes György, mégis ott látjuk önéletrajzában az egész ország társadalmi átalakulását. (dénes) SZÍNHÁZ Szegény színészek... Félreértés ne essék, nem ez a bratislavai Új Színpad prózai társulata legutóbbi bemutatójának címe, ez csupán a kritikus rosszalló sóhajtással elegy véleménye erről a „hazai kortárs szerzők tollából származó mai témájú vígjátékinak beharangozott előadásról, amely már a titulusában sem több egy suta félmondatnál. Az első, aki jön (Prvy kto pride) — ezt a címet kapta Ivan Krajicek és Kamii Peteraj közösen irt színpadi (férc)munkája. A darab alapanyagául szolgáló ötlet önmagában nem is a legrosszabb, hiszen a szerzők eredeti szándéka szerint a tömött bukszához igazodó férjfogás sajátos cseleiről, ehhez kapcsolódóan pedig a korrupcióról, a képmutatásról, az alakoskodásról és mindennapi életünk egyéb fonákságairól szólna az előadás, ha vígjátékként, burleszkként, paródiaként, szatíraként vagy akár társadalmi groteszkként lenne megírva a darab. Ehelyett azonban — sajnos — néhány hosszabb-rövidebb villámtréfa elevenedik meg a színpadon egész estényi játékidőre dagasztott kivitelben. Őszintén szólva meglehetősen merész elgondolás ennyire gyenge írói alapanyagot kész színpadi játékként egy színház dramaturgiájának asztalára tenni. Bár erre talán még találni is mentséget. Nem találni ellenben feloldozást a dramaturg vétkére, aki színpadra engedte ezt a meg nem írt munkát. Igaz, általában a rendező is figyelmeztetni szokott a szövegek megíratlanságára. de ezúttal erre sem került sor, mert Ivan Krajicek nemcsak társszerzőként, hanem rendezőként is odakölcsönözte nevét ehhez a produkcióhoz. Marad hát még a színészi munka, amivel tényleg sok minden megjavulhat, ám csak olyasmi, ami tényleg javítható. Itt azonban a színész nem érzi a darab ivét, nem látja a kulcshelyzeteket, nem érzi saját szerepének folyamatát, úgyhogy színpadi összjáték helyett legföljebb tapsra kihegyezett magánszámok vannak. Csupán néhány színészi felvillanás az, ami több a pillanatnyi hatás(vadászat)nál. Hogy a közönség mégis nevet? Neki nem kötelessége tudatosítani, hogy a kabaré és a színpadi játék két különböző, két önálló műfaj. De csak a publikumnak nem kötelessége ezt tudatosítani! (miklósi) HANGLEMEZ O. D. J. B. Nosztalgiahullám a jazzben is? Aligha, hiszen már az idősebbek is e műfaj kedvelői közül a swing-korszakban nőttek fel. Mégis a hanglemezpiacon páratlanul népszerűek a klasszikus jazz nagyjainak „felfrissített" felvételei, egyre újabb együttesek alakulnak, melyek játéka a jazz legrégibb stílusjegyeit, előadási formáit követi. Gondoljunk például a Prágai dixi-együttes vagy a Benkó Dixieland Band otthoni és külföldi sikereire a hagyományos jazz nemzetközi fesztiváljain. Ezért a jazzkedvelők örömmel fogadták a Supraphon vállalat új lemezét: az O. D. J. B. azaz a The Original Dixieland Jazz Band felvételét az angol EMI Records cég licence alapján. De mi is az 0. D. J. B. tulajdonképpen? Közismert, hogy a jazz bölcsője New Orleansban ringott. Itt éltek és játszottak az újfajta zene legendás alakjai, itt működtek a századfordulón az első jelentős jazzegyüttesek. Az első jazz-zenészek négerek voltak, de sajnos játékukat egyetlen eredeti felvétel sem őrizte meg. 1910 körül már néhány fehér jazzegyüttes is működött a városban — köztük a legjobb az 0. D. J. B. volt, melyet az olasz származású trombitás: La Rocca vezetett. Egy alkalommal, amikor az utcasarkon éppen reklámot csináltak játékukkal egy helybeli boxmérkőzésnek, felfigyelt rájuk H. James chicágói bártulajdonos. Az együttes hamarosan Chicágóba szerződött és 1917. január 30-án itt készítették velük a világ első jazzlemezét, ami új korszakot nyitott a műfaj történetében. A Supraphon lemezen hallható felvételek két évvel később Londonban készültek, amikor az O. D. J. B. a sikeres otthoni fellépések után áthajózott az óceánon. A „dixieland"-nek nevezett jazzforma mindig fehér jazzt jelent. A különbség közte és az eredeti New Orleans-i stílus között az, hogy a négerek nagyobb súlyt helyeztek a rögtönzésre. Az O. D. J. B. megmarad a tutti-játéknál és részben a néger blues-játékot követi. Előadásaikat határozott humor jellemzi — a trombita gyakran „nevet", a klarinét „nyerít". Elismerés illeti az EMI szakembereit, akik a régi, sérült, sercegő felvételekből kiszűrték a zörejeket és lehetővé tették, hogy felidézzük a jazzkorszak kezdetének hangulatát. Delmár Gábor 9
