A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-15 / 25. szám
CSEREPEKKRITIKA ÉS IRODALOM Régebben, amikor a csehszlovákiai magyar írók jóval többször összejöttek mint manapság, egy-egy megbeszélés alkalmával rendszerint valamelyik frissen megjelent regényről vagy verseskötetről folyt a szó, ki-ki elmondta a véleményét, megjegyzéseit, s mire a találkozó véget ért, addigra tisztázódtak az álláspontok, az izekré szedett mű megmérettetett és oda került az öt megillető helyre. Haj, szép idők voltak azokl Az ember szinte sóvárogva gondol vissza rójuk. Mert mit csinálnak ma az írók, ha találkoznak? A könyvekről jóformán egy mondat sem hangzik el — nem is hangozhat el, hiszen alig van ember a társaságban, aki olvasta volna a pályatársa müvét —. viszont annál többet beszélnek szervezési kérdésekről meg egyéb csip-csup dolgokról, hogy aztán az egész a kritika szapulásában és eltángálásában csúcsosodjék ki. Sajnos úgy érzem, divat lett a kritikát és a kritikusokat szidalmazni, pellengérre állítani. Az irodalom minden problémájáért a kritika a felelős — zengi mennydörgő hangon az irók kórusa, s a kritikus még örülhet is, hogy ennyivel megúszta. Melyek a leggyakoribb vádak? Néhányat, inkább találomra, felsorolnék, de hozzáfűzném, hogy a teljes lista ennél jóval terjedelmesebb. Nézzük tehát: A kritika felszínes. Ez annyit jelent, hogy nem áll feladata magaslatán, hagyja magát megtéveszteni bizonyos külső jegyek alapján, nem hatol le kellő mélységben a műalkotásba, nem tárja fel a bonyolultabb összefüggéseket a művön bévül, illetve az alkotás és a valóság kapcsolatában. A kritika hajbókoló. Más szóval túlságosan tekintélytisztelő, de azt is mondhatnánk, hogy gyáva, elnéző a nyilvánvaló fogyatékosságokkal szemben, tudatosan kerüli a konfliktusokat és az összecsapásokat az írókkal. A kritika részrehajló. Vagyis bizonyos csoportosulások, irányzatok szószólójává lesz, elfogultan védelmezi művészi elképzeléseiket, mig a másik oldalon állókat ledorongolja és támadja, műveiket elutasítja. A kritika nem állít fel megbízható értékrendet Tehát egyszer felértékel, máskor viszont alábecsül, képtelen egy megbízható értékskálán elhelyezni a müveket, s ami még nagyobb hiba: az írókat sem tudja rangsorolni. A kritika nem tart lépést a korral. Talán ez a legsúlyosabb vádak egyike, mert nem kevesebbet ró fel a kritikának, mint azt, hogy maradi, konzervatív, elavult püvészi eszményeket ajnároz s ezáltal gátat szab az irodalom kibontakozásának, csírájában igyekszik elfojtani az újszerű törekvéseket és elképzeléseket. E rövid összefoglalás is jelzi, mennyire nem felhőtlen íróink és kritikusaink kapcsolata, s a gyanútlan kívülálló — az olvasó — ilyesmiket hallván, jogosan hiheti azt, hogy a kritikust máglyán kellene elégetni, hiszen ő a bajkeverő és az írók életének a megkeserít öje. Az írók között is akadnak néhányan, akik a kritikust élősködőnek tartják, aki nem tud ugyan sem verset, sem elbeszélést írni, hogy a regényt vagy a drámát már ne is említsük, ennek ellenére mindentudónak képzeli magát, kioktat és fitymál, pedig ha nem lenne műalkotás, akkor nem tudna mihez kezdeni, mert önmagától képtelen bármit is teremteni. Joggal felvetődik a kérdés, mennyire megalapozottak az említett vádak a csehszlovákiai magyar irodalomkritika szempontjából? Nem arról van-e inkább szó, hogy az irók a kritikust bűnbaknak szeretnék kikiáltani, öt akarják felelőssé tenni azért, mert nem születik elegendő jó vers, novella, dráma és regény irodalmunkban, hogy számos író alkotói válságba került és képtelen kilábalni belőle? A közelmúltban az írószövetség Magyar Szekciójának Kritikai Szakosztálya hosszabb szünet után ismét összejövetelt rendezett, ahol az irodalomkritika szerepéről esett a legtöbb szó. Az egybegyűltek — közöttük kritikusként is aktív írók — azt szögezték le, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomkritika szakmailag nem eléggé felkészült. A kritikusok többségének hiányos az esztétikai műveltsége, nem ismeri a modem esztétikai iskolák eredményeit, jóllehet Csehszlovákiában is működik egy-két, nemzetközi viszonylatban is jelentős csoport, amelynek ténykedésére már külföldön is felfigyeltek. De legalább olyan hiányos az irodalmi műveltsége is, hiszen általában tájékozatlan a kortárs szlovák, cseh és külföldi prózai és lírai alkotásokról, s ezért képtelen viszonyítani vagy megszabadulni a provincializmus kötőfékjeitöl. nem tudja a csehszlovákiai magyar szerzők munkáit világirodalmi kontextusba helyezni. A vita a továbbiakban elméleti síkon folytatódott, ami eleve lehetetlenné tette, hogy a gyakorlati kérdésekre választ kapjunk. Nem tisztázódott például az, hogy tulajdonképpen kiket is tartunk ma irodalomkritikusnak szűkebb pátriánkban. Ha mindenkit számításba vennék, aki valaha is bírálatot vagy recenziót írt, akkor elég tekintélyes létszámú csoport gyűlne egybe, de ha a több-kevesebb rendszerességgel publikálókra szűkíteném a kört, akkor bizony nagyon lehangoló látvány tárulna elénk. Az egyik kezemen össze tudnám számolni őket. Vajon egy ilyen szerény csapat képes-e rá egyáltalán, hogy a különböző elvárásoknak eleget tegyen? Az irók azt szeretnék, ha a kritika minden megjelent műről alapos, sokoldalú elemzést adna. Erre még egy főállásban kritikusként tevékenykedő ember sem lenne képes, nem hogy az a szerkesztő, aki szinte kényszerűségből, ráadásként vállalja a kritikus szerepkörét, mert a rovatában másképpen nem tud kritikát közölni. Azt mondhatná erre valaki, hogy szervezés kérdése az egész. A szerkesztőnek állandóan keresnie kell a kritikairásra alkalmas és hajlandóságot mutató embereket, biztatnia és ösztönöznie kell őket. Ha valóban erről lenne szó. akkor már rég nem lennének gondjaink, hiszen lapjaink irodalmi szerkesztőinél aligha vannak rátermettebb képviselői a rábeszélés művészetének. Jellemző viszonyainkra, hogy a kritikai szakosztály másfél esztendő leforgása alatt talán ha háromszor összejött. Pedig az induláskor kidolgoztuk a konkrét munkatervet és megállapodtunk az összejövetelek időpontjában is. A dolog mégis elakadt valahol, minden maradt a régiben, pedig szükség lenne ezekre a rendszeres találkozókra és megbeszélésekre, hiszen a kérdéseket élőszóban sokkal könnyebb tisztázni mint vitacikkek segítségével, arról már nem is beszélve, hogy az álláspontokat csakis ilyen módon lehet és érdemes egyeztetni. A szakosztály legutóbbi összejövetelén elhangzott az a megállapítás is, hogy a kritikának nincs kritikai visszhangja, más szóval egy megjelent bírálat esetleg hibás vagy kifogásolható állításaival senki sem száll vitába, nem igazítja helyre azokat. Ennek okait, az elmondottak ismeretében, aligha kell részletesebben elemezni. A felszabadulás óta már legalább öt írónemzedék indult el a pályán, ezek képviselői — leszámítva az időközben elhunytakat és azokat, akik lemorzsolódtak — ma is aktívan dolgoznak, a kritikusgárda létszáma ellenben alig gyarapodott, az idősebb pályatárs szinte stafétabotként ruházza át a feladatot a fiatalabbra, aki feltehetően hasonlóan cselekszik majd, ha alkalma nyílik rá. Ilyen körülmények között valóban lehetetlen, hogy a különböző nézőpontok és ízlések konfrontálódjanak, ráadásul az elbírálásra váró müvek egyre gyarapodnak, mind nehezebbé válik a rendteremtés a könyvek kaotikus forgatagában. Az összejövetelen elhangzott az a vélemény is, hogy a kritikának vissza kell térnie ahhoz a gyakorlathoz, amelyet a hetvenes évek esztétikum-centrikus kritikája folytatott. Csakis ilyen módon tudja majd kellő hatékonysággal kiválasztani a valóban rangos alkotásokat, miközben közös nevezőre hozza a megítélés szempontjait. A dolog első pillantásra valóban kézenfekvőnek látszik, csupán az a bökkenő, hogy az esztétikumot nem lehet abszolutizálni; más művészi eszményt hirdet egy izig-vérig realista beállítottságú író mint mondjuk egy avantgárd költő. A sokféle irányzat közül a kritikus melyiket tartsa fontosabbnak? Hogyan ítélje meg a különböző kísérleteket? Vitathatatlanul fontos az esztétikai fogalmak ismerete, a szakmai felkészültség, a kellő jártasság és tájékozottság, de a kritikusnak gyakran az ösztöneire. a megérzésére is hallgatnia kell, mert ha csak klisék és szabályok szerint próbálna meg véleményt alkotni, könnyen megtörténhet, hogy melléfog. ZSÁMBOKY JÁNOS A KÖNYVTÁRBAN Zsámboky János (1531—1584), a jeles magyar humanista történetíró megszállott rajongója volt a könyveknek. Kortársai nagyra értékelték azt a fáradozását, amit különösen az ókori görög és latin szerzők müveinek nyomtatásban való megjelenése érdekében kifejtett. Mai szóhasználattal élve sajtó alá rendezte egyebek között Lukiánosz Válogatott párbeszédei-X, Homérosz eposzait, Plautus és Horatius munkáit. De nagy gonddal istápolta a magyar vonatkozású müveket is, hiszen ö adta ki Pietro Ransano magyar történetét. Bonfini művének teljes szövegét, Janus Pannonius verseit (amelyek közül többet ő kutatott fel), Werbőczy Tripartitumát. Zsámboky szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket és a kódexeket. Gyakran felbukkant a frankfurti könyvvásáron is, ahol sok pénzt költött különböző kéziratos munkákra és nyomtatványokra. Lóháton utazott a legszívesebben, két hűséges kutyája társaságában. Hazatérvén bécsi lakásába — a császári udvar történésze volt — legelőször is könyvtárát vette szemügyre, amelyről egyik levelében nem is titkolt büszkeséggel a következőket írta: „Bizton állíthatod — Camerarius és többen mások tanúsítják —, hogy ez a könyvtár a kézzel írott és ritka kódexeivel Germániában egyik könyvtárnál sem alábbvaló. és a ritkaságok számát tekintve előtte áll még a Fugger-könyvtámak is, mely egy bajoré. Háromszázhatvan görög, köztük hetven kiadatlan és száznegyven legjobb latin klasszikus van benne; ezeket összesen kétezerötszáz pannon dukátért, azaz egyenként ötért adnám, és esküvel erősíthetem, hogy nekem többe kerültek." A levél címzettje egyébként Johann Crato von Krafftheim, a császári udvar orvosa volt, aki vállalta a közbenjárást annak érdekében, hogy a császár a létesítendő udvari könyvtár részére megvegye Zsámboky legértékesebb könyveit és nevezze ki a derék humanistát udvari könyvtárosnak. A kinevezésből nem lett semmi, de nagyobb baj volt az, hogy a drága könyvekért sem kapott pénzt, s anyagilag szinte a csőd szélére került. Éveken át levelezett a császári udvarral a tartozás ügyében, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Közben szülővárosában. Nagyszombatban is különböző örökösödési pörökbe keveredett, így aligha csodálkozhatunk azon, hogy ez az alapjában véve derűlátó, vidám ember élete végén teljesen megkeseredett és magába fordult. Amikor 53 éves korában — éppen négyszáz esztendeje — agyvérzésben meghalt, könyvtárában több mint 3 600 szépirodalmi, filozófiai, természettudományos és orvosi könyvet és kéziratot számláltak össze, de tekintélyes volt az éremgyüjteménye is. Özvegyének mégis alamizsnáért kellett könyörögnie, mert félő volt, hogy nem marad fedél a feje fölött. A sors különös fintora, hogy ez a tekintélyes gyűjtemény lett a császári udvari könyvtár alapja. LACZA TIHAMÉR Csótó László illusztrációja 11
