A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-06-15 / 25. szám

Ha válaszolni kellene a kérdésre, melyek voltak legmélyebb benyomásaim egyetemi tanulmányaim idején, a Szlovák Nemzeti Felkelés előtt, azt kellene mondanom, kétségtelenül találkozásaim Eugen Karvaäsal és részvételem akcióiban. Eugen egy évfolyammal feljebb járt mint én. Arra már nem emlékszem, mikor és hogyan ismerkedtem meg vele. Bizonyára ugyanúgy találkoztunk első ízben, mint az orvosi kar más hallgatói — valamelyik előadáson. Tény, hogy azokat, akik a legtöbbet tudták kockáztatni, mintha különös erő vonzotta volna egymáshoz. S igy valami módon rávettem, jöjjön el abba a Kalincák utcai házba, ahol albérletben laktam.

Eugen aztán nem sokkal később hozott egy kis nyomdaberendezést, s mi többiek segítettünk neki a munkában. Személyazonossági igazolványokat készítettünk azoknak, akik bujkálni voltak kénytelenek vagy a földalatti mozgalomban dolgoztak. A menekülteket Eugen az ún. Cseh—Morva Protektorátusból csempészte át. Többen közülük átmenetileg nálunk laktak az albérletben, amíg Eugen nem talált szállást a számukra vagy nem vitte el őket oda, ahol már várt rájuk a munka a földalatti mozgalomban. Szállásadóink jócskán féltek, óvatosságra intettek minket, de ahol tudtak, segítettek, sohasem ellenkeztek és szolidárisak voltak új albérlőikhez.

Ezerkilencszáznegyvennégyben, a nyári szemeszter vége előtt Eugen egyszercsak váratlanul elbúcsúzott tőlünk, azzal, hogy Bratislavában forró a lába alatt a talaj. Búcsúzáskor mosolyogva azt mondta, hogy nyáron majd a közép-szlovákiai hegyekben találkozunk. Sajnos, ekkor láttam öt utoljára. A háború után tudtam meg, hogy a felkelés alatt Martin közelében hősi halált halt: utolsó leheletéig védett egy golyószórós állást.

40

szriF

—M

Amikor — fasisztáktól körülfogva — az utolsó töltényét is kilőtte, bevett valami gyorsan ható mérget, amit állandóan magánál hordott, hogy ne kerüljön élve az ellenség kezére. Emlékműve ott áll Martin közelében ...

Amikor 1944 júniusában Bratislavát bombázták a szövetségesek, elhagytam a várost. Nehéz szívvel, de abban a reményben vettem búcsút tőle, hogy már a felszabadított Bratislavába térhetek vissza. Forró volt a nyár, a hangulat nyomott, feszült, tele várakozással. Akkor még nem sejtettem, hogy életem leghosszabb vakációja vár rám .'..

Bratislavából egyenesen Sliacra utaztam, s a szülői házban kezdtem meg nyári szabadságomat, akkor még nem tudva, mi vár rám ezen a nyáron hat év elteltével, mert akkor jártam utoljára itthon. Mozgalmas hat év állt mögöttem, közben négy félévet lehallgattam az orvosi fakultáson. 1944 nyara volt...

Otthon, Sliacon örömmel hallottam, hogy partizánok tartózkodnak a környező hegyekben, s nem ritka, hogy a sötétedés beálltával lejönnek a hegyaljai falvakba, Kovácovába, Sielnicába, Badinba, sőt már a sliaci strandillegális pártmunkások rádióösszeköttetésben voltak a hegyekben rejtőző partizánokkal s innen közvetlen kapcsolatban álltak a Szovjetunió területén levő partizántörzsekkel.

Várható volt, hogy a hegyekből folytatott eddig elszórt akciók a völgyekre is kiterjednek, s kitör az össznépi küzdelem — a nemzeti felkelés.

A nyár folyamán a partizánmozgalom fokozatosan egyre terjedt Szlovákiában. Egyre gyakrabban jöttek le barátok, ismerősök, partizánösszekötők a hegyekből, s beszámoltak, mi történik ott. Egyedülálló, soha vissza nem térő pillanatok voltak ezek, semmiben sem hasonlítottak a gondtalan ifjúság egyéb más benyomásaihoz. Nem tudtuk pontosan, mi is történik körülöttünk. De meg voltunk róla győződve, hogy rendkívüli időket élünk, s ezért nemcsak minden hazafinak, kommunistának és szimpatizánsnak, de minden becsületes embernek is kötelessége, hogy ezekben az időkben ne húzódjék félre, ha nem találja meg a maga helyét, ahol a legjobban tud segíteni, a legnagyobb mér-Augusztus folyamán, ahogy peregtek a napok, egyre több hír érkezett főként a Közép-Szlovákiában tevékenykedő partizánok hősi tetteiről. Mindezek az akciók, mint ismeretes, 1944. augusztus 28-án tetőztek, amikor a partizánok tüzet nyitottak a német katonai misszióra Martinban, mire másnap kihirdették a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörését. Megkezdődött az össznépi harc a német fasiszták ellen.

Dr. Juraj Hensel orvos előrelátásának és szervezőkészségének köszönhetően a sliaci gyógyintézetek órák alatt kórházzá szerveződtek át. Hivatalos neve sliaói 1. sz. katonai kórház lett. S mi orvostanhallgatók nagy mértékben elősegítettük, hogy a gyógyintézetek és a szállodai szobák katonai kórházzá alakuljanak át. Jómagam, bár nem voltam besorozott katona, rögtön a felkelés első napján szanitécnek jelentkeztem a katonai kórházban, akárcsak mindjárt az első napokban több orvostanhallgató kollégám.

Nagyon jól emlékszem rájuk, mindegyiküknek a nevére is. Később, a háború után, egy kivételével, valamennyien folytattuk

fürdő fölött is lehetett látni néhányat a türelmetlenebbek közül. így aztán nem csoda, hogy egyes gárdisták, akik még néhány héttel ezelőtt büszkén feszítettek a faluban, most leszegett fejjel járnak, alibit, mentséget keresnek, elsőként köszönnek, ha találkoznak valakivel, és igyekeznek meggyőzni mindenkit, talán saját magukat is, hogy senkinek semmi rosszat nem tettek, akit csak lehetett védtek, bujtattak, s bármi történt is, az mások hibája volt.

Bár nem számítottak újdonságnak a hírek a partizánokról, a legújabb akcióikról, tetteikről szólók sohasem fakultak meg, nap mint nap szóba jöttek. Esténként várakozásteljesen és izgatottan figyeltünk, nem halljuk-e repülőgépek zúgását; tudtuk, hogy éjjelente szovjet partizánok ugranak ki ejtőernyővel, s a tűzjelzések alapján fegyvereket, kötszert és egyéb szükséges dolgokat dobálnak ki a gépekből a partizánok részére, akikhez egyre többen csatlakoztak. Azt beszélték, hogy

tékben hozzá tud járulni a hazájának, az egész emberiségnek felszabadításához az embertelen fasizmus járma alól.

Mint orvostanhallgató négy szemesztert végeztem el, igy még több évi tanulás és nem egy nehéz vizsga várt rám, amíg megszerzem a diplomát. De azokban a zavaros időkben nyilvánvaló volt, egyhamar nem jutok vissza az egyetemre, hogy folytathassam tanulmányaimat. Ennek ellenére kerestem a módját, hogy mint — bár elméleti ismeretekkel még eléggé gyengén felfegyverzett — orvostanhallgató hogyan tudnék a legjobban segíteni, a mások hasznára lenni. Igaz, volt már némi gyakorlatom, amit a nyári szünetekben az Orvostani Kutatóintézet laboratóriumában szereztem.

így aztán nem volt nehéz rájönni, mire van a legnagyobb szükség ezekben a háborús időkben, úgyhogy a sebészeti alapismereteket és a betegápolási technikát kezdtem el tanulni.

egyetemi tanulmányainkat. Laco Mikulaj, Zolo Bielek. Feró Majer, Janó Prikryl és Karol Horecny voltak ezek. Arról a kollégáról, akinek a nevét már elfelejtettem, csak azt tudom, hogy Banská Stiavnicából való volt. Sajnos, nem érte meg a háború végét. Csak annyit hallottam róla, hogy amikor a német fasiszták átmenetileg leverték a felkelést, hazament Stiavnicába. Ott a fasiszta megszállók másokkal együtt kirendelték tankcsapdák ásására. Szerencsétlenségére ásás közben aknához ért, ez felrobbant és szétszaggatta. A helyszínen meghalt. Mindezt a háború után tudtam meg. Még most is a szemem előtt van a jól megtermett, kissé szögletes mozgású, de jóindulatú, mindig segítőkész fiú.

(Folytatása következik! FOTÓ: BERTA ANDRÁ S