A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-15 / 25. szám
PÁRBESZÉD Egykor: festett vászon. Ma: hol bonyolult szerkezetű építmény, hol alig létező, puritán jelzés. Egyszer a Capuletek vagy a Montaguek erkéllyel díszített hercegi palotája a Rómeó és Júliában; máskor — mondjuk — végtelen nádas, szűk házmesterlakás, esetleg néhány, képzeletünket megmozgató dobogó vagy oszlop... A díszlet a lapokban megjelenő kritikákban többnyire szép, festői, látványos, az előadás légkörét segítő, illúziókeltő, korhű vagy modem; rosszabb esetben egyszerűen X Y. munkája ... Sietek gyorsan hozzáfűzni, hogy ez a „szűkszavúság" általános jelenség, távolról sem csak a hazai magyar sajtó sajátja. Ezt az indokolatlanul kialakult „hagyományt" igyekeztem megtagadni, amikor felkerestem a MATESZ kereken húsz esztendei színházi gyakorlattal bíró, de a festészet és a humoros piktogrammoknak tűnő grafikai kollázsok tárgykörében is eredményesen alkotó tervezőművészét — Platzner Tibort. — Milyen útón-módón jutottál el ahhoz az elhatározáshoz, hogy díszlettervezőként kérd felvételed területi színházunkhoz? — Őszintén szólva kerülő úton. Második éve általános iskolai rajztanárként működtem Komáromban, amikor Vecsey Józsi bácsi, aki a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház tervezőművésze volt s amolyan félállásban a MATESZ-nak is besegített, egy szép napon megkérdezte tőlem: nem lenne-e kedvem díszlettervezőként bekapcsolódni a Beke Sándor rendezte Emberbotanika című irodalmi összeállítás előkészületeibe. A színház vezetőségének nyilván tetszettek az általam benyújtott skiccek, mert pár nappal később fölajánlották az állandó munkaviszonyt. — Hol és milyen főiskolán diplomáztál? — A nyitrai Pedagógiai Fakultáson, előtte pedig a komáromi gépipari szakközépiskolában érettségiztem. — Kissé szokatlan pámsítás., Márminthogy valaki gépiparistaként — rajztanárnak készüljön! — Gyerekkorom óta vonzódtam a képzőművészethez, de a műszaki dolgok sem idegenek számomra. Szüleim szót fogadó fiaként elvégeztem hát a gépészetit, közben azonban rájöttem, hogy érteni ugyan értem a dolgokat de mégsem igazán a sajátom mindaz, amit a középiskola négy esztendeje alatt megtanultam. Minden előképzettség nélkül jelentkeztem a képzőművészeti főiskolára, ahová, természetesen, ilyen körülmények között'nem vettek föl. Ebben a helyzetben amolyan középutas megoldásnak a pedagógiai főiskola, pontosabban a rajztanári pálya mutatkozott. — Érettségiző suhancként talán az zavart hogy a mértani pontossággal készülő műszaki rajzok megkötötték a kezed, úgymond „leföldelték" a fantáziád? — Igen! Az önkifejezés és az egyéniség kibontásának belső erői valahogy hangsúlyosabban munkáltak bennem, mint mondjuk a hajókonstruktőri szakma precizitásra vagy műszaki újításokra törekvő izgalma. Dehát az vesse rám az első követ, aki egy leendő képzőművésztől rossz néven veszi az alkotói képzelet érvényesítésének szándékát!... — Rajztanárként is sikerült máig érvényes emberi vagy képzőművészeti tapasztalatokat gyűjtened? — Inkább tanulságokat! Arra a sajnálatos Platzner Tiborral, a Magyar Területi Színház tervezőművészével felismerésre kellett például rádöbbennem, hogy az alapiskolák többségében nem jó módszerrel tanítják a rajzot. Lehet, hogy kissé nyersen fogalmazok, de képzőművészeti neveléssel foglalkozó pedagógusként én is valami olyasmit tapasztaltam, mint amit Kodály Zoltán mondott a zenei oktatásra vonatkozóan. Nevezetesen azt észleltem, hogy lényegében minden gyerekben megvan a rajzolás, a festés, a gyurmázás iránti hajlam; de eleinte a szülők, később pedig a pedagógusok zöme — a gyermek tehetségteienségére hivatkozva — elbagatellizálja a csöppségek ez irányú készségét. Egy olyan rajztanár, aki nem eléggé invenciózus és nincs megfelelő művészi vénája, az a rajzórákon fantáziátlan kliséket akar rátukmálni a tanítványaira, s ezzel sok esetben elsorvasztja a képzőművészet iránt is nyitott kisdiákok érdeklődését, tehetségét. — Úgy tűnik: a képzőművészeti nevelés szinte szívügyed. Miért váltál hát meg a katedrától? Nem sajnálod? —- Nagy kedvvel tanítottam. A diákjaim is szerettek, ma is szívesen leállnak velem beszélgetni. Bizonyos szempontból talán önzésnek tűnik, de eredeti szándékom szerint én alkotóművész akartam lenni, úgyhogy megragadtam az első alkalmat, amikor erre lehetőségem nyílt. — Tanítóéveid során is alkottál otthon ? — Természetesen. Festettem, rajzolgattam, kombinált technikával dolgoztam. — Ne haragudj, hogy megkérdem, de a közvéleményben sokan és sokszor megkérdőjelezik: vajon alkotóművésznek számít-e a díszlettervező? — Igen, az! Alkotó képzőművész, mert okosan, esztétikai funkciót és jellegzetes formákat filozófiát és gondolatot közvetítve kell gazdálkodnia a színházi térrel. Szándékosan hivatkozom a színházi tér, nem pedig a színpadi tér fogalmára, hiszen a színházat nem csupán a puszta színpad jelenti, hanem a nézőtér s olykor az előcsarnok is. A szcenográfus tehát a színházi tér művésze. Nehezíti a munkáját, hogy a díszlettervező általában nem maga választja feladatát, hanem alkotómunkájának lehetőségét megszabja részint maga a darab, részint pedig a rendező, illetve annak a darabról vallott elképzelése. — Hogyan látod, elvben és gyakorlatban, a rendező és a tervező kapcsolatát? — Az előadás karmestere a rendező, aki először a dramaturggal, utána pedig a díszlettervezővel egyezteti elképzeléseit a leendő előadásról. Azt hiszem, ezt a kapcsolatot nem szabad alá- és fölérendeltségre egyszerűsíteni, hiszen a díszlettervező önálló elképzeléseit javasló munkatársa a rendezőnek. Ha a bizalom megvan, akkor nem érdemes az ötletek részleteinek eredetén vitatkozni, hanem sokkal okosabb odafigyelni egymás véleményére, elképzelésére. — Hogyan születik a tervből — díszlet? — Ez főként a tervező egyéniségétől és a munkamódszerétől függ. Én ceruzával a kezemben először általában elolvasok egy-egy új darabot, és a lényegesebb gondolatokat aláhúzom vagy vázlatokat készítek közben. Utána az apróbb részletek közös vonásait összegyűjtve, megkeresem a leendő díszlet színpadi és tartalmi funkcióit. A következő lépés, hogy mindezt aztán megpróbálom képzőművészeti eszközökkel megjeleníteni a • egyéni pályafutásának főbb állomásairól • a színházi térszervezés s a művészet kölcsönhatásáról • arról, hogyan születik a tervből — díszlet, és ennek kapcsán a MATESZ sajátságos feltételeiről • egyéb irányú képzőművészeti és zenei ambícióiról színházi térben, illetve esztétikával és filozófiával dúsítani. Amikor az én elgondolásaim már véglegesnek tűnnek és a rendező is elégedett az ö elképzeléseivel egyező megoldási javaslatokkal, akkor nekilátok a műhelyrajzok elkészítésének, s máris elkezdődhet a gyártás. — Véleményed szerint mikor mondható jónak egy díszlet? — Ha valóságként és jelképként hangulatteremtő erővel jelenik meg a színen, ha segíti a színészek játékát, ha stílusában tiszta és emellett közvetíteni tudja az előadás üzenetét is. — Előfordulhat ennek fordítottja ? — Igen. Ilyen esetben mondjuk azt, hogy ügyetlen, ennél is kirívóbb esetben pedig egyenesen rossz volt a díszlet. Ez olyankor történhet, ha pusztán látványként van ott a színen, ha funkciójában a mű vagy a játék elé kerül, ha „lejátssza" a színészeket, elkeni az előadás mondanivalóját, gondolati töltetét, esetleg öncélú kísérletezésnek bizonyul. — Mit vár a díszlettervező a közönségtől? — Hogy vállalja az együttes játékot, mert az ideális néző egyben játszótárs is. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a nézőtől elvárjuk: fogadja el a színház sajátos törvényeit és jelzésrendszerét; a mi feladatunk pedig az, hogy megkapja tőlünk a játékhoz szükséges fogódzókat, a darab és az előadás jelzésrendszerének kulcsát. Az igazság az. hogy hiába élek most már két évtizede a színházban, ezt a kérdést jómagam is amolyan kettős játéknak érzem. Egyrészt a színházban sem szeretem a magyarázatra és magyarázkodásra szoruló rejtvényeket, másrészt viszont a mindent szájba rágó megoldások éppen úgy untatnak, mint a nézők zömét. Akkor jó a díszlet, az általa megszabott térben pedig az előadás, ha a publikum pontosan érzi: miért is olyan kényelmetlen, miért annyira nyomasztó mondjuk a Bukovcan-dráma, a Mielőtt a kakas megszólal pincéje, vagy miért hangoltam napsugarasan derűsre A legyező díszleteit... A szcenográfus sok tekintetben hasonlít a színészre: nem ismer nagyobb örömet, mint estéről estére együtt játszani a nézővel! — Mennyiben teszik sajátossá a díszlettervező lehetőségeit a MA TESZ sajátságos tehetőségei, as örökös tájolás gondjai? — Nem egy jó ötlettől keli eltekinteni és rengeteg kompromisszumra szorulunk, hiszen roppant nehéz olyan díszletet csinálni, ami tökéletesen megfelel mind a kilenc, mind a hat méteres színpad követelményeinek. Vannak művelődési otthonok, ahol csupán a saját reflektorainkkal tudunk világítani, húzóműveket pedig a színház játékhelyeinek egyharmadán tudunk alkalmazni. — Nem lenne jobb eltekinteni az ilyen fefszere/tségű játékhelyek látogatásától? — A kérdés képzőművészeti vagy műszaki oldalát tekintve igen, mindkét társulatunknak azonban minden egyéb szempontnál fontosabb, színházművészetet népszerűsítő és közösségteremtő küldetése is van. — A színházi műhelyek, a díszletek világából kilépve mivel telnek napjaid? — Munkával... Néha még biciklin ülve is azon tűnődöm, megfelelő formájú és színű lesz-e a következő darabban szereplő konyhaszék? ... Emellett szívesen festek, a kollázsok készítését pedig egyfajta pajzán játéknak tartom. Mind a vásznaimon, mind a papírra kerülő piktogramokon a világ és az emberiség gondjairól akarok véleményt mondani. — Számodra ez jelenti a pihenést? — Tulajdonképpen igen. A család, a festés, a ceruzával és ollóval való élcelődés és a zene. Egyszerűen imádom a zenét a dzseszszért pedig szinte élek-halok. — Nyakunkon a nyár. mivel töltőd majd a vakáció heteit? — Sok téma gyülemlett föl bennem, azokat szeretném megfesteni... És zenélgetni, komponálgatni is fogok, de azt csak úgy önmagámnak ... Számomra a zene jelenti az igazi föloldódást. MIKLÓS PÉTER Fotó; Prandl Sándor 10
