A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-13 / 3. szám
5 Ha tudná a világ, hogy mennyire várta ■ haza az egyszem unokáját, gondolta magában az öreg, ha beleláthatnának, hogy most milyen érzések és gondolatok keringenek benne, bizonyára elnéznék a pillanatnyi elérzékenyülést. — Jól nézel ki, igazán jól. kisfiam ... — mondta csendesen, hogy levezesse a feszültségét. s csak verte, veregette az unokája hátát. Valamikor a borzas fejét simogatta annyi szeretettel és melegséggel. — Aztán tetőt hoztál-e haza, kisfiam? — Tisztába raktak, mielőtt útnak bocsátottak — mondta Jani nevetve, s még hozzáfűzte. — Engem egyébként sem szerettek a bogarak... — Az jó, kisfiam, legalább nem pocsékolták el a drága véredet. Janinak hirtelen hiányérzete támadt: — Hát édesapa ... ? Az öreg Szendrei lehajtva a fejét félrenézett, Szendreiné szemét meg elöntötte a könny. — Nincs... — mondta tompán, s aprókat köhécselt. Az utóbbi időben szinte állandóan köhécselt napközben, esténként kigyújtotta a láz. reggelenként meg percekig rázta vékonyka hátát, hegyes vállát a fojtogató köhögés. — Nincs már neked apád, fiam ... nincs már nekünk senkink... — Mi lett vele, meghalt ? — kérdezte Jani. Hasogató fájdalmától megremegett a hangja. — Negyvennégy karácsonya előtt vitték el, hetüket, az egész pártvezetőséget, vagyis hát akit itthon találtak — mondta az öreg Szendrei. — Akkor azt mondták, hogy néhány nap múlva hazaengedik őket... azóta is jönnek, szegények ... — Négy kakastollas meg két nyilaskeresztes civil szedte össze őket — szólt közbe Szendreiné. — Állítólag a főjegyző, a drágalátos Kutassy Kornél adta nekik a listát, hogy nyíljon meg alatta a föld ... — Megölöm! — komorodott el Jani nagyot sóhajtva. — Ha addig élek is, megölöm! — Más is megtette volna már régen — mondta Szendreiné —, de front alatt úgy eltűnt afaluból, mintha a föld nyelte volna el. Hírét sem hallottuk azóta. Tovább nem folytathatták a beszélgetést, mert közben összecsődültek a szomszédok, ismerősök. Mindenkinek volt egy-két kedves szava Janihoz, s őszinte szívvel osztoztak a család örömében. Szendreiné később kiterelte az udvarból a látogatókat: elég volt a tercieréből, lesz arra még bőven idő, de most meg kell fürödnie Janinak, biztosan éhes is. fáradt is, hagyják békén őket. Jani alaposan megfürdött a mosóteknőben, tiszta alsót vett magára, nadrágot húzott, ami majdnem szétfeslett rajta. — Szó ami szó, jól megerősödtél, fiam, olyan lettél, mint egy óriás — mondta az anyja félrebillent fejjel mustrálgatva a fiát, majd összenyalábolta a vattázott gúnyát. — Tényleg nincs benne tetű? — Nincs hát. — Majd kenyérsütéskor bedobálom a kemencébe. — Isten ments, jó lesz az télen munkába — mondta Jani és asztalhoz ült, hogy elfogyassza az első hazai vacsorát. Az aranyló tyúkhúsleves fenséges illatával telt meg a konyha. Jani a valamikori ünnepek és lakodalmak ételeinek izét érezte a nyelvén, azoknak a hangulatát idézte fel az emlékezés. Lám, ezt is megérte! Végtelenül boldognak érezte volna magát, ha most édesapjával együtt ülhetne az asztalnál úgy. mint régen. Akkor ötlött eszébe a nagyanyja. Meg is kérdezte nyomban, hogy vele mi van, miért nincs itt. Szendrei lehajtotta a fejét. — Nincs, kisfiam, ő is odavan, szegény. Front alatt aknaszilánk fúródott a mellébe a pincéknél. Odavan, szegény, pedig ha tudnád, mennyire várt haza téged ... — Megszeleltette a pipaszárat, rátöltött és rágyújtott. A gyufa lángja bele-belebújt a pipába, s utána bodor füstfelhő kerekedett. — Volt ám itt is nagy ribillió, kisfiam, rágondolni sem jó ... Karácsonykor lesz négy éve, hogy bejöttek az oroszok. Teljes három hónapig rostokoltak itt, mivel hogy a Garamnál megállt a front... De akkor sem volt ám nyugtunk, dehogy volt. Mindennap lőttek, ezek oda, azok meg ide ... Micsoda harcok voltak itt, uramisten, valóságos földindulás. Hat tank még most is ott van a falu derekán az árokba fordulva, szétlőve, német, orosz vegyesen ... Csak azon az egy napon kilencen haltak meg a faluban, köztük nagyanyád is ... Mikor rátaláltunk a pince előtt, még volt benne élet, de segíteni már nem tudtunk rajta, elfolyt minden vére ... Bizony, kisfiam, temettünk mi akkor eleget... harangszó meg pap nélkül... ahogy lehetett... Hosszú csend ereszkedett közéjük. — Nem is tudom hogyan megköszönni az istennek, hogy szerencsésen hazasegített, fiam — mondta Szendreiné hálálkodva sokára. — Ha nem mondod is, tudom, hogy sokat szenvedtél, de majd csak elfelejted itthon az idő múlásával ... Idővel minden seb beheged ... Az a fontos, hogy ép és egészséges vagy, a két erős karod meg majd előteremti, ami kell. Bizony elég szűkösen élünk, ha éhezni éppen nem is éhezünk ... — Tudom én azt nagyon jól, hogy nem lakodalomba jöttem haza, és a munkától nem félek, soha nem is féltem — mondta Jani biztatva az édesanyját. — Tudom, fiam, tudom ... — Majd én is besegítek, amig telik az erőmből — szólt közbe az öreg Szendrei. — Bírok én még, meglátjátok ... Jani, amíg édesanyja az ágyakat bontotta s vetette meg a helyét, kiment az udvarba. Belenyújtózott a friss tavaszi éjszakába és feltekintett az égre. Érdekes, itthon is úgy, ugyanolyan fényesen ragyognak a csillagok, mint a fogságban, mégis mennyivel más: mintha a távoli hideg fények itt melegebben ragyognának. Lefeküdtek. — Annyi keserves virrasztás után végre nyugodt lesz az éjszakánk és az álmunk — jegyezte meg az öreg Szendrei csendesen, azzal befordult a fal felé és nemsokára elaludt. Jani szemét sem kerülgette sokáig az álom. Az utóbbi napok kiállt izgalmai még az LOVICSEK BÉLA félresiklow* Jelet ö fiatal és erős szervezetét is megviselték. Mire édesanyja bejött a szobába, már ő is elaludt. Csendesen szuszogott, mint gyerekkorától mindig. Szendreiné az asztal közepére állította a petróleumlámpát és lehúzta. Aztán a fia ágya mellé tette a széket, ráült, és a lámpa derengő fényénél 90káig gyönyörködött a fiában. Soha nem volt templomjáró, azon az estén mégis összekulcsolt kézzel imádkozott és adott hálát a jóistennek. Közben a férjére gondolt, arra az áldott jó emberre, akit ö a világon legjobban szeretett. Most már a fiában fog tovább élni mellette és vele. Ez a szép, nagy fiú arcra és termetre szakasztott olyan, mint ő volt... Változnak az idők. sóhajtott Szendrei János a szerkesztőség felé haladva. Harminc évvel ezelőtt alig várta a pillanatot, hogy hazaérjen, most meg alig várja a percet, hogy eltávozhasson hazulról, s minél távolabbra kerüljön az otthonától. Pedig az akkori tavasz is éppen ilyen fényes volt, mint most, csak hát közben elszaladt harminc küzdelmes esztendő... Alig lépett be a szerkesztőségbe, alig nézett körül az asztalán — három-négy felbontatlan levél hevert rajta —, jött Krisztina, a titkárnő. — Már kétszer is keresett a főnök — mondta. Kedves és kellemes volt a hangja, ugyanakkor gyanúsan csillogott a szeme és kárörvendö mosolyféle lengte be az arcát. — Krisztina, kedves, köszönöm a gyönyörű mosolyodat! Elbűvölő vagy ... Mikor keresett? — Tegnap is, ma is. — Szóval benn van már...? — Benn, csak igyekezz! — Ne sürgess, jó? — Nekem mindegy — vonta meg a vállát Krisztina, azzal sarkon fordult és faképnél hagyta Szendreit. Csele András érkezett meg nagy rössel. — Szervusz, Szendrei!... Hová készülsz? — A főnökhöz. Kopogás után belépett a főszerkesztőhöz. — Szervusz, főnök! A jó ötvenes, szemüveges, halk szavú férfi nagy halom papírba temetkezve keresett valamit. Szemüvege fölött Szendreire pillantott. — Szervusz!... Foglalj helyet! Szendrei leült, rágyújtott és csendben várakozott. A főnökét fürkészte. Mogorvának látszik. Talán haragos is. Csak nem a tegnapi napot akarja számon kérni ?... Hasonló helyzetben sok mindenre gondol az ember. Általában kiismerhetetlenek a főnökök. Sosem lehet tudni, hogy mikor akarják és fogják ledorongolni, vagy éppen megdicsérni az embert. Végre félretolta maga elől a papírhalmot és Szendreire nézett. Tagadhatatlanul komor volt az arckifejezése. Mint akit súlyos gondok terhe nyom. — Hallom, kerestél tegnap ... — Kerestelek, de csak addig, mig nem tudtam meg. hogy a Kis Pipában poharazgatsz. — Rendkívüli világnap volt, főnök, előfordul néha ... — vigyorodott el Szendrei. — Rendkívüli világnap! — mondta a főszerkesztő bólogatva, miközben rágyújtott. — Nem gondolod, hogy az utóbbi időben egyre gyakoribbak ezek a hogyishívjákok? — Ami azt illeti, eléggé ... — No. látod! — Ha annyira bántja a csőrödet, legfeljebb kiírok egy nap szabadságot. — Remélem is... de tévedsz, ha azt hiszed, hogy azzal minden elintéződött. Nem, barátocskám, egyáltalán nem intéződött el... — A megszokottnál ez már szigorúbban hangzott, amitől Szendrei elvörösödött. 10
