A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-25 / 22. szám
zettel fogyasztják a kelt levelestül. A nyulak... — Én szakácsnő voltam — bizalmaskodik a szűkszavú néne egyik vevőjének. — Ha ízletesét akar főzni, akkor válasszon bátran — mutat a kelre. — Párizst is megjártam — veti oda némi büszkeséggel Dombosinak —, Katának neve volt. A kofák között az izgalom hulláma csap át. Megjött a „cédulás". Szedi a helypénzt és az asztalokért járó illetéket. Fölméri az áru halmazát és minőségét, s eszerint, no meg egyéb jellegű észrevételek szerint dönt. Megáll a vállalkozó férfi előtt, állja az asszonyok szidalmát, mert a fiatalember még semmit sem árult. Károly kifizeti a negyvenest. Ekkor egy megkönnyebbült sóhajt hall. A „cédulás" mellett egy testes, rokonszenves férfi állt meg. — Hármat kérek — mondja szuszogva. Lekapja az orráról a pápaszemet, hogy párájától megszabadítsa. — Hallottam, hogy valaki áttelelö kelt hozott... — A leveleivel is — mondaná Dombosi, de a vevő félbeszakítja: — Ismerem. Majd küldök másokat is. A vállalkozóban ismét feltámad a remény. Ömlik az eső, de nem bánja. Ez gondoskodik egyúttal arról is, hogy az ember éber maradjon. Visszaemlékezik egy koratavaszi, könnyed-áttetsző napra. Az út amelyre rátért, ismeretlen tájra vezetett. A föld apró repedéseiből kibújtak az első fűszálak, s az illatuktól telítődött levegő szinte eszét vette az embernek. Váratlanul mégis az ültetvényhez érkezett, elragadtatva nézte a növényt, erősnek érezte magát. A keltábla szögletében állt, félszeme pillantása a kelfejeket pásztázta, másik félszeme tükrében az égalja lángoló szalagja csillant. „Hatalmas vagyok az én kertemben” — dünnyögte magában a férfi — „hatalmas és erőt szerzek az én munkámban és értelmet ád a szeretet"! És ekkor hirtelen megdöbbent, mintha csak sírokat látna mozdulni. Megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, amely borzadályból, félelemből, nyugtalanságból és levertségből tevődött össze. Fölriadt porszemnyi voltától és megértette az álmodozó embereket és rádöbbent, hogy maga is közéjük tartozik. Ez az iszonyú fölismerés önkéntelenül is kérdések sorát lökte felszínre, s a kérdések forgatagában harsonaszóként csendült: éppen ő akar szárnyalni, éppen ő, akinek a feje szédül. S menekült: verejtékbe, lázongásba, tűzben-vérben, önmarcangoló kérdésekben való megújulásba. A ringben ki tudja, hányadik menet zajlik. A kel levelén a kövér esőcsöppek könnyként csillannak. Túl a piacon, túl a városon, széles mezőkön, valahol a messzeségben talán most ébredezik Ibolya. — Jó reggelt, kislányom — suttogja maga elé Dombosi Károly, s meleget lehel csuromvizes markába. TÓTH LÁSZLÓ BARAK LÁSZLÓ A macska A macska — macska, semmi több, illetve nem tud róla, hogy több is lehetne, s nemcsak lehetne, valóban több: a macska — macska, meg amit gondolok róla, s ami ugyanúgy hozzátartozik, mint bármi, ami a macskát macskává teszi. Valami megmarad Valami megmarad, (nem tehet benne semmi kárt), talán egy ártatlan virág, mint megszokott formáját elvesztett világ lebeg tovább, tovább... Valamin túl valami megmarad, egy álomkép, egy árva mag, mint leróhatatlan adósság: az elvesztett valóság. j» 15 SZALAI MIKLÓS Madaram mikor kiszáradtak szép lovaink s a nyereg is elveszett egy madár rászállt a hegyre leszállt a völgybe lefeküdt temetőnkbe sírt fejét szárnya alá tette nem látta senki. TÓTH KÁROLY Nem vagy létemet tenyerembe magasra akár a labdát és futva is — nevetve haza vagy hazulról mint aki nem a labdáért csak az égért ennyiből meg annyiból furcsa tükrök játéka az égen ennyivé annyivá arcom a tükrök rémületében égő kék meztelen leánytest tó tükrén hóban elhadart ima részvét a szóban poros úton nyálazó szájszél de akkor is a gravitáció jelenlétet ír rám a kéz lendül a labda perdül bármilyen a sorszám SOÓKY LÁSZLÓ Hajózás A belső parancsok egyike: elérni a túlsó partot. Ott vár a táj. a tájban a kék kanca, s az ő szemében megint a táj. A szélnek tükörképe sem látszik, s a hajó ringatózása nem más, mint az ösztön szétzúzott porcelánja. A mozdulat vége: a vitorla megfeszül, szárnyra kap, és egyedül repül át a tájba, mely befogadja őt. Ami még nekünk megmaradt: a Hold vitorláján úszva, hátulról megközelíteni a pusztaságot. Fotó: Németh István
