A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-25 / 22. szám
L D. MIHÁLKOVÁ ILLUSZTRÁCIÓJA POÓR JÓZSEF V m . A vissza pillantó tükörben enved a nyár. Még nem akar elmenni — mondta volna Dombosi Károly. Hangosan, kellemesen zengő mély hangján, de mielőtt megköszörülte torkát, már tudta, hogy nem szólhat közbe, s így magában folytatta: kínlódik, vonaglásában forrósodik, olyan, mint a szépségét sirató asszony. Mármár a végét járja, nappal még látni, de éjszaka erőtlen. Pirkadatkor, a kertek alján már az ősz hajít ködös lepedőt a világ szemébe, s a határ csöndes, akárcsak egy nagy tiszteletben tartott temető. Ilyen idők jártak errefelé, amikor Dombosi Károly bérbe vehette a kertet. Az a Dombosi Károly, akinek a lábán a hétmérföldes csizma éhségtől tátong, s akinek környezete el nem viselné, ha kivakarózna a szegénységből. A vállalkozó ember most ott áll a ringben. Gerincét egyenesen tartja a megmeredt tegnap, a megdermedt múlt hét, a megkövült múlt év, s a tömeg, mint sebes, föltartóztathatatlan áradat, körbe fogja szűnni nem akaró morajlással. Most kell megkeményítenie magát: lámpaláza elmúlt, az elszántság lelkesítő ereje tüzelte, s táplálta bátorságát. Ki kell tartania, akár foggal-körömmel is reménytelennek tűnő helyzetében. Dombosi Károly tegnap este ifi ég átütő erejű sikerben hitt, de ma már érzi, hogy ezek az emberek egy lyukas garast sem adnának sikerére. Az ellenfelek harcedzett idegekkel várakoznak. Az imént még félénk tekintettel méregette őket, most fellobbant benne az igazi egészséges kíváncsiság, s ami a legváratlanabbul érte — kezdte megismerni a sorsközösség fogalmát. Dombosi Károly leszámolt szégyenérzetével. Aminek meg kell lennie: most legyen! Ebben a városban a piac helyi neve: Ringl — szorítókötelek között. És állt a szorítókötelek között. A lágyan permetező eső lefolyik a hajáról. Jobb oldalról fehér hajú, edzett piaci kofa toporog, akinek portékájához nem kell kikiáltó, egészséges kel-, káposzta-, és karalábépalántákkal vonul ide, és nem is adja őket drágán. Bal oldalán egy élelmesen árusító negyvenéves asszonyka, acélos hangszálakkal és vegyes portékával. Kettejük között az asztalon sötétzöld, jó ízeket ígérő kel, Károlyék saját termése. Az első. Az égen szürkéllő felhőtornyok versenyt úsztak a szárnyasokkal. Dombosi pedig versenyben az idővel: palántázta az áttelelő kelt. Ilonka akkor már szíve alatt hordozta Ibolyát,' így a vállalkozó férfi csak egyedül járt ki a kertbe. A gyümölcsfák és a bokrok ... Mily különös és izgalmas felriasztani álmából a kertet, megbontani ismerős rendjét, s új életet kelteni: katonás rendben húzódnak a kelsorok. Köd sűrítette az estét, kósza árnyak libbentek, majd beleolvadtak a sötétségbe, mikorra Dombosi Károly befejezte a munkát, elköszönt a házigazdától és rohant a feleségéhez. Ábrándosak voltak és reméltek... A vállalkozó csak kínnal tudta lefesteni Ilonkának a kertet, a munka testét, lelkét, melyet mélységesen érzett vérében. Aztán Ibolyáról beszélgettek. Károly megsejtette, hogy a karácsonyfát már Ibolya is látni fogja. — Ha majd értelmesebb lesz — szólt Dombosi a feleségéhez —, elmesélem neki, hogy az életnek milyen szerény, de csodálatos közkatonája az áttelelő növény. Mint mesebeli, igazságos királyfi, egyszerű, hű harcos, akit a pokolba is le lehet küldeni csetepatéra. Küzdött a kel január üvöltő szelében, február fogcsikorgató hidegében, megroggyant szárába érd tért március langy leheletére! Ilonka elmosolyodott. Ez a Károly... Dombosi Károly, a vállalkozó, nyugodtan állt a portékájával megrakott asztal mögött és nem erőszakosan, csak kitartóan kínálta a kelt. Ibolya tényleg karácsonyra jött. Most emlékezetében fölcsengett a kislány gügyögése, a leánygyermekben egyre inkább Ilonkát vélte felismerni. Ez az érzés a legerősebb, ami valaha is betöltötte világát: kétszeresen szerethetlek, Ilonka! Elsőnek az őszhajú kofa szólította meg: — Ezt a kelfajtát nem ismerik ezen a vidéken. Látom az emberek szemében. Ott bújkál az ítélet. — Tessék kel! — harsan fel a bal felöli asszonyság. — Ez a kel levelestül együtt fogyasztható! A járókelők még azt hihetik, rá akarják szedni őket. Mintha csak a három elárusítónö tudná, mit jelent a gyermekek számára ez a korai növény. — Áttelelő kel — kiáltja el magát a hetvenéves kofa. — ízletes, a mi környékünkön nagyon elterjedt... — ezt már Dombosinak mondta. Károly nem értette, merre is van a néne környéke, csak sejtette a tájszólásából, hogy messze vidék lehet a szülőföldje. A férfi közben a vevőket tanulmányozza. Akik megállnak az asztalnál gyanakvó kíváncsisággal nézik áruját, felemelnek néhány kelfejet és Károly biztató — mosolygós arcába pillantanak. Mintegy magyarázatot várva. Mások is Dombosi segítségére sietnek. Már vagy hárman kínálják áruját. Az árumat, suttog magában Károly. Az árunkat, Ilonka. Tudja, hogy jóakarói közül legföljebb egy, ha ismeri az áttelelő kelt, de megbíznak benne. Mert elhangzott itt olyan megállapítás is, hogy a nyulak, igen, azok biztosan élve-14
