A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-05-25 / 22. szám

fl kivert kutya Bejárt a kertbe egy kóbor kutya. Több is bejárt, de ez volt köztük a leghazátla­nabb. Tartottunk tőle, befogadni nem akartuk. Csúnya volt, lompos, kivert. Az ilyen kutyát nem szívesen hagyja magá­hoz szegődni az ember. Egyébként is: mi lesz vele télen, amikor a ház még lakatlan? Elhagyott, rozoga parasztház — előttünk két esztendeig gazdátlan volt. Nem felejthetem, amikor újdonsült tulajdonosként egy láncon kiszenvedett kutya csontvázát találtam meg az istál­lóban. Nem, szó se lehet róla! Kutyánk csak akkor lesz, ha majd végleg itt lakunk ... Ezért ha rajtakaptam, hogy ismét be­osont — szidtam, husángokat hajigál­­tam utána. Nyilvánvaló volt, hogy nem hozzánk ragaszkodik. Velünk csak da­colt, azt akarván tán megmutatni, hogy lakatlan portán a hazátlan kutyának igenis jogai vannak. Mert hol egyebütt, ha nem a senki földjén? Honfoglalása tehát jogos, még ha törvénytelen is. Takarodjunk tehát, mert ő volt itt előbb! Eszközömnek maradt a husáng, a féltégla, mert adásvételi szerződést nyilván hiába lobogtattam volna az orra előtt. Szántam és haragudtam rá. Már azt se bántam volna, ha egyszer nem menekül tovább a kert végénél — ott aztán megáll, és félrebiccentett fejjel, szomorú szemmel visszanéz. De egy­szer sem tette meg. Dac? Önérzet? Vagy egyszerűen csak a tapasztalás, á gazdátlan, kivert kutya szomorú böl­csessége, miszerint az ember érzelme­ire ne apelláljon az, aki kiszolgáltatott? Amikor ismét megjelent, újra elűz­tem, és rossz lelkiismeretemet azzal nyugtatgattam, hogy ez önvédelmi kö­telesség, mert a kutya veszett is lehet, de ha nem, akkor biztosan bolhás. No meg persze a veteményt, a palántákat tucatszámra gyúrta ki a kertben. Nyáru­tó táján aztán egyre ritkábban mutatko­zott. Ha időnként mégis megjelent, ép­pen csak átsuhant a kerten, s már kergetni se kellett, mert ha meglátott, gyorsan eltakarodott. Lassacskán kezdtük hát elfelejteni. Ősz felé hajlott az idő, mi is egyre ritkábban mentünk a házhoz, többnyire már csak hétvégeken. Azon a hétvégén egész nap szemerkélt az eső. A leg­jobbkor, hiszen nagy munkában vol­tunk, a tetőt cserepeztük. Az egyik segítőm hátrament a roggyant istálló­ba, kisvártatva pedig igen széles mo­sollyal jött előre. Kérdi: tudom-e egyál­talán, hogy kutyásgazda vagyok. — Azt azért nem mondanám. Járt ide egy kóbor kutya, de aztán elszoktat­tam. — No, akkor gyere, mutatok valamit! Belépünk az istállóba és ott áll előt­tünk az ominózus eb. Fejét oldalra bic­centi, ragyog a szeme, de a csillogás mögött félelem is bujkál egy kevés. Csóválja a farkát és bármilyen hihetet­len, nem esik pánikba, nem morog vissza, nem menekül. És a lim-lomok közül furcsa mocorgás foszlányai búj­nak elő. Leesik a tantusz: hát persze, ez itt megkölykezett. A jászol alól került elő a hét kiskutya. Szemük már kinyílott, már botladoztak, gurultak, kövérek voltak, mint a gom­bóc, és gyönyörűek. Az anyjuk pedig kimondhatatlanul büszke és ráadásul meg is szépült. Nem haragudott. Bol­dog volt, elégedett. Ami történt, elfelej­tette és háláját, — amiért most már megtűrjük — úgy igyekezett kifejezni, hogy amikor a kölykökkel foglalkoztunk, ő mindig a háttérben maradt, nem lábatlankodott. Simogatást se várt, ételt se. Tökéletesen kielégítette, ami­ért kicsinyeit és őt megtűrjük. Persze, ekkor már kényeztettük mindnyájukat, hiszen tele voltunk lelkiismeretfurdalás­­sal — mindazért, ami történt, meg azért is, aminek majd történnie kell. Mert hogy egy kutyát hét kölyökkel aligha teleltethetünk át városi lakásunk negye­dik emeletén, ahol az esztendők során már összesen négy kutyától, meg egy őzgidától kellett megszabadulnunk. Mindegyik „menekültként" került hoz­zánk, és mindegyiknek új gazdát kellett keresnünk. Az még ment valahogy, de őket, nyolcukat sehogy se vállalhat­juk ... Hetekbe telt, amíg úgy-ahogy ember­séges megoldást találtunk — de csak a kölyköknek. Az anyjuk ugyanis egyik napról a másikra eltűnt. Lehet, hogy egy kertben ütötték agyon, lehet,, hogy egy puskagolyó... Most, hogy ezek a fényképek két év után a kezembe kerültek ... most úgy éreztem, emlékeznem kell rájuk vala­hogy. Persze, nem lehet őket elfelejteni. Mert jóllehet, az ebcsont beforr. Az emlék aligha. Kivált, ha bűntudattal pá­rosul. KESZELI FERENC A szerző felvételei Innen-onnan Anna Korolkova, a híres voronyezsi mese­mondó asszony elmúlt 95 éves. A hajdani félanalfabéta zsellérasszony ma a Szovjet írószövetség tagja, vagy két tucat könyv szerzője. Még ma is ír meséket. A dél-angliai Sussexben ötven évvel eze­lőtt egy XVI. századi kúria épületében nyílt meg az első nyári angol operafeszti­vál. Akkoriban még csak háromszáz néző­je lehetett egy-egy előadásnak. Az idei évben már nyolcszázötven operabarát él­vezheti egyszerre a jubileumi szezon elő­adásait. A pásztori környezetben, zöld gyeppel, ligetekkel és erdővel körülvett „operaház’' környezetével, és egyedülálló­an magas művészi színvonalával egyaránt vonzza a zenebarátok tízezreit. A megnyi­tó előadáson csakúgy mint 1934-ben Mo­zart Figaró házassága hangzik majd fel május 28-án. Varjú mondja: Kár..., hogy kiömlött... Böszörményi István felvétele 8

Next

/
Thumbnails
Contents