A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-13 / 3. szám
Brocki József I Maticsek Imre Imrével még sokáig beszélgettünk a katonai pálya szépségeiről, buktatóiról. Majd szinte minden átmenet nélkül fordult hozzám: — Jöjjön — mondta nagy hévvel —. bemutatom egyik barátomnak. Aligha talál itt még egy olyan hallgatót, aki annyira sziwellélekkel csinálna mindent, mint ő. — És a szó szoros értelmében véve átcipelt az épület másik szárnyába. Az egyik laboratórium előtt néhány egyenruhás fiatal álldogált. Köztük Imre barátja, Brocki József törzsőrmester, az iskola másodéves hallgatója is. — Meglátja - mondta Imre - ebből a fiúból még tudós lesz. — Csak azért mondja, mert én egyike vagyok azoknak, akiknek már másodikos korukban lehetőségük nyílt, hogy úgy mondjam, tudományos szinten foglalkozni harcászati kérdésekkel. De egyelőre ez csak kedvtelés — szabadkozik szerényen. — Milyen szakterületet választottál? — A taktikát. Persze ez Így egyszerűen hangzik, de a valóságban nagyon összetett és izgalmas szakterület. — Miért éppen ezt választottad? — Előrelátó vagyok. Az államvizsgán jól jön majd, ami ebben a szakkörben rámragad, mert a taktika a fő tárgyak közé tartozik. Tudja mit? Elkéredzkedem a mai foglalkozásról és kikísérem az állomásra. Beszélgethetünk még egy kicsit. Este volt, a köd újra rátelepedett a városra. Jóska észrevette, hogy mennyire nem szeretem a ködös időt. Jöjjön el egyszer nyár elején, majd meglátja, milyen gyönyörű ez a vidék — mondotta. Azután már az idővel mit sem törődve, ballagtunk az állomás felé. Beszélgettünk, de most már ö kérdezett. Minden érdekelte, amit csak el tudtam mondani szülőföldjéről. Általában havonta csak egyszer járok haza, s az az egy-két nap elég kevés ahhoz, hogy az ember el ne szakadjon az otthonától. Én ezt nem szeretném, s meg is ragadok minden alkalmat, hogy olyanokkal beszélgessek, akik hirt tudnak adni szülőföldemről — mondotta kiváncsiskodásának igazolására. KAMOCSAI IMRE A szerző felvételei izgalmas munka ez, de felelősségteljes is — mondja. Éppen rövid szünet következne, de kérésünkre „csinálnak még egy kört". Úgy látszik, az alattunk gyakorló két harckocsi legénységét is meglepi ez a kis ráadás, de azért a százados parancsára habozás nélkül másodpercek alatt ismét beugrálnak a harckocsiba és jelzik, hogy készen állnak az indulásra. Újabb parancs hangzik el az irányítótoronyban. A két harckocsi dübörögve nekilódul a lejtőnek. — Álló helyzetből fognak lőni mozgó célpontra — magyarázza az irányítótorony parancsnoka. És valóban, a lejtő alján megáll a két harckocsi, néhány méterre előttük hirtelen feltűnnek a célpontok. A két harckocsi szinte egyidöben tüzel. A mozgó célpontok eltűnnek, a vezérlőpulton számítógép jelzi a találatokat. — Meglátszik rajtuk, hogy negyedikesek — mondja büszkén a százados. — Ezek a fiúk már kész harckocsizók. Persze rengeteg munka, tanulás és gyakorlás van e két találat mögött. A harckocsizó-mérnöki irányzaton sok-sok más egyéb mellett a legfontosabb követelmény, hogy a hallgatók tökéletesen elsajátítsák a harci technika kezelését, de a hadműveletek irányítását is meg kell tanulniuk. A harckocsik parancsnokai jelzik, hogy visszatérnek a kiindulási helyükre. Miután engedélyt kapnak, méltóságteljesen megfordul a két kolosszus, és hatalmas porfelhőt hagyva maguk után, felkaptatnak a dombra. Most már valóban rövid szünet következik, majd elkezdődik minden előröl. Újra a dzsipben ülünk. Kísérőm elmagyarázza, hogy a hidászokhoz megyünk. — Ha szerencsénk lesz, ritka látványban lesz része — mondja. Nem volt szerencsénk. A hidászok végeztek, mire odaértünk. A százados útközben a dzsipben próbál beavatni a hidászok munkájába. Elmondja, miként készül el percek alatt egy olyan pontonhíd, amelyen harckocsik, tehergépkocsik is biztonságosan átkelhetnek. — Persze — mondja, — a gyakorlatban előfordulhat, hogy egy harckocsi becsúszik a vízbe, vagy víz alatti átkeléskor leáll a motorja. A harckocsizóknak ilyen esetben is tudniuk kell, mitévők legyenek. Ezért gyakorolják is az ilyen helyzetekből való menekvést. Nagy kár, hogy nem láthatta. Magam is sajnálom, de már visszaértünk a főiskola épületéhez. Kifújjuk magunkat, s elindulunk a hatalmas épületkomplexum számomra labirintusnak tűnő pavilonjának szövevényében. A szaktantermek felé igyekszünk. Az egyik korszerűen berendezett tanteremben másodikos hallgatók a harckocsi elemeivel ismerkednek. Minden úgy működik, mint a valóságban, csak nem dübörögnek a motorosok, s újra meg újra meg lehet ismételni a műveleteket mindaddig, amíg mindenki számára érthetővé nem válnak. A .»tizenöt főnyi csoportban ott szorgoskodik Maticsek Imre törzsőrmester is. Az oktatás befejeztével arról faggatom, hogyan került erre a főiskolára. — Gimnáziumba jártam, s egyszerre, talán nem is gondoltam komolyan, azt találtam mondani, hogy én katonatiszt leszek. Aztán valahogy komollyá vált bennem ez a szándék. A felvételin megfeleltem, itt vagyok. — Ilyennek képzelted ezt a főiskolát ? — Sok mindent tudtam erről az iskoláról, mielőtt jelentkeztem. Csupán egy dologban számítottam másra. Azt mondták, nagyon kemény élet fog rám várni. Most úgy érzem magam, mint akit becsaptak — mondja huncutkásan, majd hozzáteszi: — Persze azért jó, hogy így van. — Nehéz a tananyag? — Bevallom én jobban szeretem a gyakorlati oktatást, de azért meg kell birkózni az elméleti résszel is. — Két és fél év múlva parancsnok leszel a hadsereg valamelyik alakulatánál. Van már elképzelésed a jövendő hivatásodról ? — Egyet már megtanultam ez alatt a másfél év alatt: minden katona más-más egyéniség. s ezt a jó parancsnoknak figyelembe kell vennie, ahhoz, hogy tökéletes bajtársakra találjon a beosztottjaiban. Hétvégi levél Őszintén szólva, jópár éve lakom már lakótelepi tömbházban, de lakóközösségi összejövetelen csak a minap vettem részt először. Mint már azt az előre kifüggesztett meghívó is jelezte: a házbizalmi elnökletével — a házkezelöség és a nemzeti bizottság képviselőinek jelenlétében — a házirend szigorúbb betartásának fontosságáról esett szó. S mert egy-két szomszédom „jóindulata" révén magam is érdekelt vagyok a témában, hát elmentem e gyűlésre, ahol ki tudja hányadszor már, de újfent meggyőződtem arról, hogy együtt élni nem könnyű ... Nem könnyű még az ideális — s nemcsak annak látszó — házasságban sem; hát még egy sokemeletes blokkban, ahol emeletenként vagy kapubejárónként tíz-tizenöt lakás is van! A tartós együttélés ugyanis óhatatlanul lemondással és megértő tudomásulvétellel jár, egyszer az egyik, másszor a másik fél részéről. Ez a családon belül még megy valahogy, ám mór jóval ingerültebbek, türelmetlenebbek, olykor kíméletlenebbek vagyunk, ha külön-külön lakásban ugyan, de több családdal kell együtt élnünk. Városainkban az emberek többségének akarva-akaratlanul ez az életformája, s ezért nem mindegy, hogy hányszor s miképpen vétünk az együttélés írott vagy Íratlan szabályai ellen. A lakóközösség ugyanis gyakran és szívesen használt fogalom, de eléggé ritkán takar igazi közösséget. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy egy-két lakó kezdeményezésére vagy összekovácsolódik egy-egy lépcsőház népessége és akkor nemcsak jól megférnek együtt, hanem a környezetüket is kellemesebbé, szebbé tehetik; vagy mindenki él magában és magának. Igaz, az még nem feltétlenül tükröz lelki sivárságot, ha valaki nem barátkozik mindegyik lépcsőházi szomszédjával; az viszont már zavaró és pihenőidőnket keserítő dolog, ha valaki ügy véli, hogy az ajtó becsukásával kirekesztette magát a világból és senkire sem kell tekintettel lennie. így aztán utcahosszat bömböl a magnó, sokemeletnyi lakó idegeit borzolja az otthon éppen „rendet teremtő" ittas férj, naponta legalább egyszer fapapucsban rendeznek futóversenyt a fejünk fölött és éjfél után vijjogtatják az elektromos kávédarálót... Az ilyen típusú házban a már viszonylagos csenddel is megelégedő lakó először felmegy, átmegy, figyelmeztet, aztán a háztömbbizalmihoz, esetleg a nemzeti bizottság illetékeséhez fordul — mígnem idegtépetten rájön, hogy hiába a bejelentés meg a pecsétes papír, azzal nem lehet lehalkittatni a magnót, csöndre inteni az újra randalírozó szomszédot. A ház nyugalmához egyszerűen kölcsönös tisztelet és a házirend betartása szükségeltetik. Annak a házirendnek, amely ott függ minden lépcsőházban és amely az együttélés legelemibb szabályainak iránymutató ismertetése mindazok számára, akik ezt maguktól nem tudják. A házirend megértése ugyanis épp olyan fontos, mint annak hatalmi úton való megértetése. Az együttélés szabályait megérteni pedig annyit jelent, hogy először is mi magunk vagyunk tekintettel a velünk egy fedél alatt, a közös lépcsőházban vagy egyazon folyosón élőkre. MIKLÓSI PÉTER 3
