A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-11 / 20. szám
„A művész a 19. században is isten kiválasztottja, olyan tünemény, amelyet csak a sors különös kegye nyújt a többi halandónak, s ezért persze egészen rendkívüli valamiként, mintegy ékességként emelkedik az emberek fölé. Ezzel szemben Smetana úgy tekint a művészre, mint aki ugyanúgy részt vesz az emberiség előtt álló feladat végrehajtásában, mint bármelyik más munkás. Számára a művészi tehetség nem kiváltság amely arra jó, hogy a művész mások fölé emelkedhessen vagy kitűnjön és megvalósíthassa önmagát, hanem olyan ajándék, amely tulajdonosát még inkább arra kötelezi, hogy a közösség javára használja. Smetana gyermekkorától fogva különleges zenei zsenialitással volt megáldva, ezért nem is lehetett más mint éppen muzsikus, s még inkább arra törekedett, hogy tehetségét az élet, a nép, a társadalom szolgálatába állítsa. S ez éppen demokratikus és közösségi meggyőződésének nagyszerű következménye, annak a meggyőződésének, hogy az egyén — legyen akár művész — nem önmagáért van itt, hanem fölötte áll az emberi társadalom felsőbb érdeke. És ezért az ő művészete sem öncélú, s nem is akar az lenni, hanem odaadóan, minden erejével az életet szolgálja, ugyanúgy mint a tudomány, a politika és az emberi kulturális munka más területei." — Ezeket a sorokat Smetana legalaposabb kutatója és rajongója, Zdenék Nejedly írta a nagy cseh zeneszerzőről, akiben nemcsak a cseh nemzeti zene megteremtőjét és első európai szintű képviselőjét látta, hanem a 19. századi cseh szellemiség egyik vezéralakját, a cseh nép újjáébredési mozgalmainak egyik erjesztöjét és irányítóját. Bedfich Smetana természetesen a maga sajátos eszközeivel szolgálta nemzete ügyét: zeneszerzőként és a zenei élet szervezőjeként. A sors eleve erre a pályára szemelte ki őt. Még négy esztendős sem volt talán, s már ismerte a kottát, hatévesen elkápráztatta szülővárosa, Litomysl zenekedvelő polgárait zongorajátékával; vérbeli csodagyermeknek számított tehát, mégis 19 éves koráig kellett várnia arra, hogy rendszeres és valóban szakszerű zenei képzésben lehessen része. Apja sörfőző mester volt, kissé koros is már (Bedfich fia harmadik házasságából származott), aki nem a bizonytalan jövőt ígérő művészi pályára szánta, hanem az ö munkája folytatójának, s ezért Smetana szinte csak autodidaktaként foglalkozhatott a zenével hosszú ideig. Közben különböző városok gimnáziumaiban tanult. Jihlavában kezdte, Némecky Brodban folytatta, majd a prágai akadémiai gimnázium következett, végül a plzefiiben érettségizett. Ptzertben találkozott ismét gyermekkori pajtásával, Katerina Kolárovával, aki idő közben vonzó hajadonná cseperedett, s természetesen nem hagyta közömbösen a fiatalembert. A szerelem zenemüvek komponálására is buzdította őt, de elsősorban arra ébresztette rá, hogy itt az ideje a komoly stúdiumoknak. 1843 őszén Prágába megy, de a konzervatóriumba már nem tud beiratkozni, mert lekéste a beiratkozást (ráadásul a megengedett korhatáron is túl volt már), de segítségére siet a Kolár család, pontosabban Kólámé, aki beajánlja Smetanát Josef Proksch neves zenepedagógushoz. Jóllehet a fiatalember sok mindent tud már a zenéből, mégis az alapoknál kell kezdenie, ez viszont nincs mindig az ínyére, de fokozatosan rádöbben arra, hogy hiányos műveltsége komoly akadály tehetsége kibontakozásában. Proksch nemcsak kiváló pedagógus, hanem jó lélekismerö is: az első perctől fogva látja, hogy Smetana nem a zongoraművészi pályára hivatott — noha eredetileg ez vonzotta őt —, egyéniségéhez a zeneszerzés sokkal közelebb áll. ezért ebbe az irányba tereli a fiatalember érdeklődését. Igaz, öt nem kell különösebben noszogatni a komponálásra, lelke tele van muzsikával, csak a formábaöntés okoz olykor-olykor gondot, de ehhez is tud Proksch mester útmutatást adni. Ö ismerteti meg Beethoven műveivel, nála kedveli meg Schumannt, Berliozt (mindkettőjükkel személyesen is találkozott Prágában), de legnagyobb hatással — s ez már nem Proksch érdeme — Liszt Ferenc van rá, akit először 1846 tavaszán látott prágai hangversenye alkalmával. Később közelebbi kapcsolatba is kerülnek. Liszt anyagilag is támogatta Smetanát és elismerően szólt művészetéről, amelyet önzetlenül propagált. Smetana zenei fejlődésére döntő módon hatott Liszt programzenéje, mindenekelőtt szimfonikus költeményei, s Liszt révén ismerte meg Richard Wagner művészetét is, amely szintén nyomokat hagyott benne. (Persze korántsem olyan mértékben, mint ahogy azt ellenfelei, a Smetana ellen folytatott „hadjárat" idején, szerették volna beállítani.) Szellemi kibontakozására ugyanakkor hatással voltak a korabeli prágai és csehországi politikai események is, az 1848-as forradalmi megmozdulások, a hazafias érzelmű cseh írók és gondolkodók (Karel Havlícek Borovsky, Frantiáek Palacky stb.) művei. 1849 után Csehország is, Magyarországhoz hasonlóan, a Bach-korszakra ébredt, s bár a megtorló akciók Csehországban nem öltöttek olyan méreteket mint Magyarországon, a szellemi élet megmerevedett, számos kiváló cseh értelmiségi — sok zenész is — külföldre távozott az érvényesülés reményében. Smetana egyelőre itthon maradt: családot alapított — 1849-ben feleségül vette Katerina Kolárovát —, megpróbált a megnehezedett körülmények ellenére is biztos egzisztenciát teremteni szeretteinek és önmagának. Ez azonban nem sikerült, ráadásul egyéni tragédiák is sújtották; négy leánya közül három még kiskorában meghalt. 1856-ban kedvező ajánlatot kapott Svédországból: vállalja el a göteborgi zenekar irányítását. Smetana élt ezzel a lehetőséggel, s bár közben feleségét is elveszítette (32 évesen a tüdöbaj vitte sírba), a göteborgi évek alatt sikerült új energiákat felhalmoznia magában. Ezekben az években (1856—1861), főleg Liszt hatására néhány szimfonikus költeményt komponált (III. Richárd — Shakespeare drámája nyomán —, Wallenstein tábora, Haakon Jarl), de ekkor született a g-moll trió és a Cseh dal c. szerzeménye is. Bármennyire is jól érezte azonban magát Göteborgban, szíve egyre inkább Prágába húzta, s egy hollandiai és rajnamenti hangversenykörút után végleg hazatért. Prágában ismerték ugyan, számon is tartották őt, de sokáig nem jutott tehetségének és képességeinek megfelelő álláshoz. A konzervatív beállítottságú cseh burzsoázia (az „ó-csehek") köreiben amúgy sem számíthatott komolyabb támogatókra, hiszen a művészetről s általában a cseh szellemi élet jövőjéről kialakított elképzeléseit itt ellenszenvvel fogadták. Érvényesülését szakmai féltékenység is nehezítette, ezért már az is eredménynek számított, hogy kinevezték a Hlahol énekkar vezetőjévé és az Umélecká beseda zeneegyesület élére. Mindezek ellenére szerzeményei kedvező fogadtatásra találnak a prágai zenerajongók között, sőt első operája (A brandenburgiak Csehországban) nagy sikert arat 1866-ban. A Národni Listy hasábjain zenekritikusként is bemutatkozik, ezek az írások nagy lendületet adnak a cseh zene és a zenei közgondolkodás fejlődésének, s persze újabb ellenfeleket is toboroznak Smetana számára. Ekkor fejti ki azt az elképzelését, hogy a cseh nemzeti zenét és a cseh nemzeti operát csakis úgy lehet megteremteni, ha nem szolgai módon utánozzuk a cseh népdalokat (mint ahogyan azt sokan vallották és cselekedték az idő tájt), hanem a cseh népben megkeressük a legsajátosabb vonósokat, azokat ötvözzük a leghaladóbb cseh történelmi és kulturális hagyományokkal, valamint az európai kultúra és művészet legértékesebb vívmányaival. Smetana tudatosan és következetesen munkálkodott az önmaga által meghirdetett program megvalósításán, s ezért tudott olyan müveket alkotni, amelyek mélyen gyökereznek a cseh lélekben és kultúrában, de ugyanakkor mentesek mindenfajta provincionalizmustól és kisszerűségtöl is. Legszembeötlőbb bizonyítéka ennek Az eladott menyasszony című vigoperája és a Hazám című hatrészes szimfonikus költeménye, amely manapság is gyakran felcsendül a világ minden táján. Smetana számára különösen fontos volt az, hogy a gyakorlatban is érvényesíthesse elképzeléseit, erre jó lehetőséget nyújtott számára, hogy kinevezték az Ideiglenes Színház zenei vezetőjévé (1868- ban). Tisztában volt azzal, hogy nem lesz könnyű dolga, hogy nemcsak egy-két embert kell meggyőznie, hanem szinte mindenkit, s elsősorban is a közönséget, amelynek zenei műveltsége hiányos és enyhén szólva maradi. Bérleti hangversenyeket indított, rendszeresen előadta a kortárs európai zeneszerzők és a legjobb klasszikusok műveit, s zenepedagógusként is igen aktívan tevékenykedett. Az eladott menyasszony nagy sikerű bemutatója után joggal reménykedett abban, hogy megvalósíthatja elképzeléseit, hiszen még a legkonzervatívabb körökben is lelkesedéssel fogadták ezt az „ízig-vérig cseh operát", következő operája, a Dalibor azonban gyakorlatilag megbukott, s a kudarc okozta keserűséget csak tetézte a személye ellen irányuló sajtóhadjárat, amelyhez hasonlóban talán még Wagnemak sem volt része. Szerencsére alkotó lendülete nem tört meg, egyre-másra Írja újabb operáit (Libuée, Két özvegy, A csók, A titok. Ördögszikla) és szimfonikus műveit. 1874-ben súlyos csapás éri; elveszíti hallását. Otthagyja a fővárost és vidékre költözik, Jabkenicére a lányához, aki egy erdőmester felesége. A szép környezet, a nyugalom egy időre mintha kárpótolná öt a nagy veszteségért, olyan remekművek kerülnek ki a tolla alól mint az Életemből címet viselő vonósnégyes, a Hazám c. szimfonikus költemény-ciklusának újabb darabjai stb. Idegeit azonban az élete során elszenvedett csapások megviselték, utolsó éveiben sokat szenvedett, s elméje is elborult. Száz évvel ezelőtt, 1884. május 12-én húnyta le örökre a szemét. Csak ekkor döbbent rá a cseh nemzet, hogy egyik legnagyobb fiát vesztette el. LACZA TIHAMÉR 11