A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-04 / 19. szám
volna, de esze ágában sem volt elmenni hazulról három-négy hétre. — Dehát az egészségedről van szó, Júlia! — Nincs nekem semmi bajom ... — Más kapva kapna az alkalmon, fűt-fát megmozgat, hogy beutalóhoz jusson, te meg...! kát... úgy vélem, nagy megkönnyebbülést jelent az számotokra, hogy megállók a saját lábamon a segítségetek nélkül...? — Hát persze, jól véled, fiam ... Mit is kívánhatnátok többet egy nyomorult újságírótól, akinek csak arra tellett az erejéből, hogy kitaníttasson benneteket... Még köszönet sem jár érte, hiszen kötelességem volt gondoskodni rólatok, igaz?... — mondta Szendrei János, és nagy „örömében" megivott egy üveg borovicskát. Júlia most már csak a legkisebb fiában LOVICSEK BÉLA FELREMKLoSTéLET Szendrei ■ megfogta Júlia kezét. ■ ráhajolt és megcsókolta. Abban reménykedett, hogy ez a váratlanul bekövetkezett betegség végleg kijózanítja Júliát, és megváltozik a viszonyuk. — Az a fontos, hogy a műtét sikerült, a többi nem érdekes — mondta. — Csak te vigyázz magadra! — Vigyázok, más dolgom sincs ... Júliát többször is meglátogatták a gyerekei. A három szép szál férfival valósággal megtelt a kórterem. Vidámságukkal jó hangulatot teremtettek. Egymás szavába vágva számoltak be az élményeikről. Laci, aki Prágában tanult, még azt is a fülébe súgta, hogy megismerkedett egy „aranyos" kislánnyal. Azt is elárulta, hogy hírneves sebészprofeszszor az apja. Júlia örült és hálás volt. Bízott és reménykedett a gyerekeiben, akik miatt edig még soha nem kellett szégyenkeznie. Annak is örült, hogy jól megy nekik a tanulás. Újév után hazaengedték. János ment el érte kocsival. Mielőtt azonban elindultak volna, négyszemközt beszélt az orvossal. — Főorvos úr, kérem, teljes értékű nő lesz a feleségem ezután is? — Számítottam a kérdésére, szerkesztő úr, sőt anélkül is szóltam volna — mondta a doktor elnéző mosollyal. — Sajnos nem ... Egyébként sem fiatal már a kedves felesége, s az ilyen műtétek után azért valami mégis csak megváltozik a szervezetben, sőt pszichikai zavarok is felléphetnek, amit önnek kell letompítani és áthidalni, természetesen nagy türelemmel és tapintatossággal... Egy pillanatig sem kell vele éreztetni, hogy valami megváltozott nála. Főleg az együttlét perceiben kell nagyon óvatosan és tapintatosan viselkednie. Júlia két-három hónappal a műtét után fürdöbeutalót kapott, azaz csak kaphatott — Nem megyek! — jelentette ki Júlia határozottan. — Nem értelek, Júlia, egyáltalán nem tudom megérteni a makacsságodat... — Nem is fontos, hogy megértsd ... így, ilyen felemás, kutya-macska viszonyban éltek egymás mellett, így teltek és múltak az évek. Nem hogy javult volna, egyre inkább elmérgesedett a kettejük viszonya, különösen azután, hogy a fiaik végeztek. Mikor Laci végzett és megkapta a diplomáját, bejelentette, hogy megnősül és Prágában marad. Júlia tompa fájdalmat érzett a szíve körül. — Tudod, anya, annak a sebészprofeszszomak a lányát veszem feleségül, akit említettem annak idején ... Lakásunk is lesz egyből. Hát nem pompás? — De ... pompás ... — mormogta maga elé Szendrei kesernyésen. — Nyilván szereted? — Már hogyne szeretném, apu, nem érdekházasságról van szó, már régen kiment a divatból — mondta Laci anyjáról az apjára nézve. — Talán nem tetszik?... Alaposan végiggondoltam a helyzetet, higgyétek el... Mondjuk hazajövök, állást keresek, az sem biztos, hogy találnék megfelelőt, itthon is csak meg kellene nősülnöm előbb vagy utóbb, aztán a ti nyakatokon sem élősködhetnék örökké ... szóval mindezt figyelembe véve döntöttem úgy, hogy ott maradok. Ha úgy vesszük, még szerencsés fickónak is tarthatom magam, nem igaz? — Igaz, fiam, igaz ... — mondta Júlia, s a torkát sírás fojtogatta: az egyik fiát már elveszítette. Egy év múlva Pista is bejelentette, hogy egy Kassa környéki szövetkezet elnökének a lányát veszi feleségül. Állást is, lakást is kap ott. — Egyből letudjátok rólam a gondotoreménykedhetett, akiért annyit, de annyit aggódott a betegsége miatt, s akit titkon talán egy picivel jobban is szeretett a többinél, mivel ö volt a legkisebb, s talán mert ő igényelte leginkább az anyai szeretetet. Mikor aztán Jancsi bejelentette, hogy Párkány környéki lányt vesz feleségül és ott marad, végképp betelt a pohár. Már-már kiöntötte magából minden felgyülemlett keserűségét, de előbb még megpróbálta jobb belátásra bírni a fiát. — Ide, hozzánk is elhozhatnád azt a lányt, van itt elég hely, állást is találnál, nem volna itt semmi bajotok, én is segítenék nektek, amíg bírok, főznék, mosnék, takarítanék, gondoskodnék a gyerekekről, nem volna itt semmi bajotok ... — Eredetileg én is így terveztem, de Anni hallani sem akar róla, mindenképpen az anyja közelében akar maradni — mondta Jancsi eltűnődve. — Meg aztán az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy én magam is jobban érzem magam vidéken, mint itt, a fővárosban ... Annyi minden köt ahhoz a tájhoz ... és Annit is nagyon szeretem ... Júlia egy álló hétig sírdogált... Kormos jutott eszébe. Egész életében az a fekete kutya ragaszkodott hozzá a legjobban, az volt hozzá a leghűségesebb. Még a gondolatát is kitalálta. Ha ki nem vénhed és el nem pusztul, most itt lehetne mellette. Volna kiről gondoskodni, kihez szólni... Szendrei János még egy pillantást vetett a szülőfalujára, aztán beült a kocsijába és irány a végső cél: az iskola és Kiss Anna tanítónő. Az eléggé nagy községben jó sokáig keringett, míg rátalált az iskolára. Útközben azonban többször megállt, hogy egyik-másik járókelőtől érdeklődjék a tanítónőről. — Ismerem, hogyne ismerném — mondta egy terebélyes fiatalasszony —, az én kislányomat is tanítja ... Nagyon aranyos teremtés, jól tanít, mindenki szereti őt... Ugyanilyen dicsérő szavakat hallott másoktól is, ami most már valóban felkeltette az érdeklődését. Nem lesz itt semmi baj, a kitüntetést nem másért, hanem jó munkájának az elismeréséül kapja. Szép, emberi riportot ír róla. Előbb az iskola igazgatóját kereste fel. Nyomban felismerte az erősen őszülő és enyhén bicegő férfit. Régi ismerősként üdvözölték egymást. Párolgó kávé mellett, a szokásos, semmitmondó bevezető beszélgetés után rátértek a lényegre. Az igazgató elmondta — egyebek közt —, hogy Kiss Anna öt éve került az iskolába a Csallóközből, hogy talpra esett, igen tehetséges, kiváló eredményeket elérő tanerő. Azt is elmondta, hogy a kollégák ugyan elismerik a jó munkáját, ugyanakkor azonban irigykednek is rá, ráadásul különböző, alaptalan pletykákat is terjesztenek róla. — De te ne adj semmit a szóbeszédre, kedves szerkesztő barátom, legjobban én ismerem Annát. Nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy talpig becsületes és tiszta ember... Egyébként hűségesen olvasom az írásaidat. Tetszenek... — Ne mondd! — Tudod mit?... Ha már megtiszteltél bennünket a látogatásoddal, bemutatlak a kollégáknak. Biztosan megörülnek, hogy személyesen is megismerhetnek. Mit szólsz hozzá ? — Nem vagyok én kiállításra szánt bábu. — Ne szerénykedj, barátom, gyere! A bemutatkozás megtörtént, s végül szemtől szembe állhatott Kiss Anna tanítónővel. Nem volt az a kimondott szépség. A termete, az alakja, a szeme állása, a magabiztossága, szerénysége, a hanghordozása, s mosolyának a különös és utánozhatatlan bája, rendkívül megnyerővé tette. Egész lényének volt valami foghatatlan kisugárzása. Mikor aztán megtudta, hogy miről van szó, elhárító mozdulatot tett, de védekezésnek is lehetett venni. — Nem vagyok én méltó arra, hogy az újságba kerüljek — mondta, s el akart menni. Szendrei útját állta: — Nem úgy van az, tanítónéni kérem! Feladatul kaptam, hogy írjak magáról, s nekem a feladatot teljesíteni kell, akár csak magának a tantervet. Szó sem lehet róla, hogy megfutamodjék előlem. — Ha így áll a dolog — húzta fel a vállát megadóan —, mit lehet tenni... — Helyes ... Előbb készítek néhány felvételt magáról a tanulói közt, aztán leülünk valahol, ahol zavartalanul elbeszélgethetünk, jó? r — Hát ha nagyon muszáj... — Van még órája? — Egy. Az igazgató, aki ott téblábolt körülöttük, nagylelkűen elengedte azt az egy órát, mondván, hogy majd bepótolja. Miután elkészültek a felvételek, Szendrei a tanítónőhöz fordult: — Most aztán hová, merre? — Van még itt dolga? — kérdezte a tanítónő rövid töprengés után. — Nincs. — A közeli városban van kétszobás szövetkezeti lakásom ... Ha magának megfelel, s tényleg annyira fontosnak tartja, nálam zavartalanul elbeszélgethetünk. — Nagyszerű! — bólintott Szendrei, s fél óra múlva már Kiss Anna lakásában ültek. — Helyezze magát kényelembe ... Kávét? — Köszönöm, nemrég kaptam az igazgató barátomtól. 14
