A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-04 / 19. szám
— Barátjától)? — kérdezte a tanítónő furcsa érdeklődéssel és csodálkozva. — Tényleg a barátja? — Nem éppen, csupán régi ismerősöm. — Az más ... Már-már csalódtam magában — mondta a tanítónő, s látva Szendrei bizonytalankodó, kérdő tekintetét, magyarázatképpen még hozzáfűzte. — Madarat tolláról ...! — Ezek szerint nincs valami jó véleménynyel az igazgatójáról. Vajon mi lehet az oka ? — Hagyjuk ezt, Szendrei elvtárs — felelte a tanítónő legyintve, és más témába kapott. — Tudom, illetlen dolog megkérdezni a vendégtől, mégis megkérdezem, hogy mi a szándéka: visszautazik még ma Pozsonyba, vagy esetleg tovább marad ...? — Miért fontos ezt tudnia? — Úgy meg szeretném kínálni valamivel... Van jó konyakom, orosz vodkám, borom is... Ha úgy dönt, hogy marad, nálam nyugodtan megszállhat. — Nem félti a jó hírét? — Nem vagyok félös természetű ... Nos? — Maradok ... Eléggé fáradt vagyok ahhoz, hogy még ma visszakocsikázzam ... — Nagyszerű!... Akkor hát mivel szolgálhatok? — Vodkát kérek — mondta Szendrei pillanatnyi töprengés után. — Rágyújthatnék? — Nyugodtan. Én is füstölök, mint a gyárkémény ... Talál cigarettát az asztalon — kiáltotta a konyhából Anna. Két pohárral tért vissza. Telitöltötte. — Egészségűnkre!... Igazán örülök, hogy megismerhettem ... Ha szépen megkérem, dedikálja majd a legújabb könyvét? — Nagyon szívesen ... Megvette? — Nézzen csak a könyves polcomra: mind a hat könyve ott sorakozik egymás mellett. — Az már meg sem merem kérdezni, hogy elolvasta-e? — Nem dísznek veszem én a könyveket, olyan luxusra nincs pénzem ... Persze vannak, akik kicentizik, és színben is változatosságra törekszenek, hogy jól mutasson a polcon. Nevetséges... Jó órahosszat beszélgettek: Szendrei kérdezgetett, Anna meg készségesen válaszolgatott. Végül Szendrei becsukta a jegyzetfüzetét és zsebrevágta a golyóstollát. — Kész ... már ami a hivatalos részét illeti... Most pedig meséljen magáról. — Hiszen eddig is magamról beszéltem — nevetett fel Anna. — Mire kíváncsi még? — Mindenre ... főleg arra, amit magában hordoz. — Talán hallott rólam valamit? — kérdezte Anna kissé elkomolyodva. — Mit kellett volna hallanom ... például? — Azt például, hogy van egy ötéves fiam ... vagyis lányanya vagyok ... Meglepődött ? —• Nem ... nem különösebben ... — Maga nem veti meg a lányanyákat? — Ugyan miért vetném meg ? — Mit tudom én — mondta Anna maga elé nézve. — A legtöbb ember sanda szemmel néz ránk, ez az igazság ... Szent megygyözödésük, hogy minket könnyen le lehet fektetni... — Kétségtelenül léteznek ilyen nézetek, de nem kell figyelembe venni... Persze könnyű ezt mondani egy kívülállónak — mondta Szendrei elgondolkozva. — Ki neveli a fiút? — A szüleim. — Megértő szülei lehetnek, ha nem csináltak belőle különösebb problémát és vállalták a nevelését... Hát az apja? Radnóti Miklós Himnusz a békéről Erőltetett menet Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyűléptű béke! Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, mely rólad papot s acélt fen szívek ellen, — ellened! A szőlőszemben alszik így a bor ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kisért a dalló szájú boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még ? Ó, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap: leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! így lesz-e ? így! Mert egyszer béke lesz. Ó, tarts ki addig lélek, védekezz! Zápor Jókor menekülsz! A patak csupa bánat. Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők. Csattanva lezúdul a zápor a vízre. Elporlik a csöpp. Nézek utánad. Elporlik a csöpp. De a test csak utánad nyújtózik, az izmok erős szövedéke még őrzi a vad szorítást, a szerelmet! Emlékezik és gyötri a bánat Úgy gyötri a testet utánad a bánat, úgy röppen a lélek utánad, elébed, ó semmi, de semmise már! ez a zápor sem mossa le rólam a vágyat utánad. Bolond, ki földre rogyván főikéi és újra tépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem ? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt, a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szívemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán, a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, — de hisz lehet talán még; a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek! Fotó: Fifík Hetvenöt éve — 1909. május 5-én — született Radnóti Miklós, a magyar irodalom egyik legnagyobb lírikusa. Különösen a munkatáborban írt utolsó versei visszhangoznak bennünk még sokáig. E versekben megdöbbentő hitelességgel és művészi fegyelemmel örökíti meg az állandó halálveszedelemben élő, kivégzés előtt álló, végsőkig hajszolt emberek sorsát. A költő sorsa is így teljesedett be: a fasiszta brutalitás nem kegyelmezett. Az abdai tömegsírban találtak rá holttestére. Kabátja zsebében ott lapult egy vékonyka füzet az utolsó versekkel. Vas István így ír Radnóti költészetéről: „Radnóti nemcsak izgalmas művet, tökéletesen nagy verseket hagyott ránk örökbe, hanem az emberi és művészi helytállás zavarba ejtő, képtelen és mégis kötelező példáját." (Folytatjuk)
