A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-27 / 18. szám
LOVICSEK BÉLA Szerencsésen hazaértek, aztán újra következtek a szürke hétköznapok, mint ahogy mondani szokás. A szeptember sem váratott sokáig magára. A fiúk szétszéledtek: Prága, Kassa, Komárom ... Kiürült a lakás. Tegnap még tele volt élettel, zsongással, mára meg elcsendesedett, mintha megsüketült és megfagyott volna benne minden. Szendrei Jánost is gyakran elszólította a kötelessége hazulról. Sokszor napokig távol Laci közben leérettségizett és felvételizett a prágai Károly Egyetemen. Az volt minden vágya, hogy ott folytathassa a tanulmányait. Júlia gondolatban a fővárosba ka• landozott, a zöldbe borult domboldalra, ahonnan belátni a várost. — Én már aggastyánnak érzem magam, annyira belefáradtam mindenbe — mondta végül. — Ne beszélj csacsiságokat! — mondta Szendrei megfogva Júlia kezét. — Meglátod, egykettőre rendbe jössz, kivirulsz, megfiatalodsz és visszanyered a régi életkedvedet. Fogunk mi még dalolni, táncolni, szórakozni, s ha minden sikerül, jövőre a tengert is megnézzük. Elvisz a kocsi. — Te, te, nagy gyerek! — mosolyintotta el magát Júlia —, álmodozol, ábrándozol, mint egy kamasz kölyök. — Ez nem ábrándozás, hanem realitás, kedvesem. Csupán egy kartávolságnyira van tőlünk. Nem is kell nagyon nyújtózkodnunk, hogy elérjük. Nem hiszed? — Tudom is én ... Lassan már azt sem hiszem el, amit látok. Én már mindenben kételkedem — mondta Júlia szomorkásán. — Kis szürke egér leszek én ott is, akár csak itt... — Még mindig szép vagy, Júlia ... — mondta Szendrei sokára. Gyöngéden magához vonta és megcsókolta. Lefekvés után Szendrei nyomban elaludt. Júlia még sokáig bámulta a mennyezetet. Különös, jóleső feszültséget érzett magában. Egyre azon törte a fejét, mit hogyan fog csinálni a nagy idegenben, az ismeretlen környezetben. Minden úgy sikerült, ahogy azt előre eltervezték, s június végén felköltözhettek Bratislavába. Két hét alatt teljesen berendezkedtek, sőt az autót is megvásárolták. Hófehéret. Szendrei mindig olyanra vágyott. Julikénak is tetszett, meg a gyerekeknek is. Lázban égett az egész család. Júlia a lakásnak örült legjobban: a parkettás szobáknak, a hideg-meleg víznek, a fürdőszobának, a gáztűzhelynek. Magában már azt is eltervezte, hogy milyen virágokat telepít a balkonra tavasszal. Muskátlit is természetesen. Hadd virítson, hadd tüzeljen meszszire. A következő tanév végén Pista is leérettségizett. Ő a kassai állatorvosira jelentkezett. Felvették. Majd kiugrott a bőréből örömében. Jancsit a komáromi gépipariba vették fel. Neki megfelelt a technikusi képesítés is, egyelőre. Legfeljebb, ha kedve szottyan a továbbtanulásra, ő is folytathatja, gondolta magában. Júlia úgy érezte néhány hétig, hogy az a világ, az a környezet, az az öröm és boldogság, amibe belecsöppent, nem is valóság, hanem túlzottan szép álom. Folytonosan attól tartott, hogy egyszer csak felébred és vége a varázslatnak. Szendrei János erősen hajtott egész éven át, hogy megvalósíthassák a tengerparti nyaralást. Megszállottként lótott, futott, s fáradhatatlanul dolgozott. Munkájának meg is lett az eredménye: nyár derekán útra kelhettek. Először volt így együtt az egész család, s talán utoljára ... Azt a felszabadult örömöt, azt az utazással járó boldog izgalmat, talán soha nem fogják elfelejteni. S végre a tenger! Csodálatos álomvilág. A ragyogó napsütés, a nyaralók tarkabarkasága, nyüzsgése, a sok újszerű látnivaló, a zenés esték, s nem utolsósorban a tenger hullámverése, zúgó morajlása, sejtelmessége, titokzatossága, a levegő sós illata ... valami foghatatlanul szép és elbűvölő volt számukra. Júlia el-elsírta magát nagy boldogságában. Ha semmi másért nem, az ott töltött két hétért is érdemes volt eddig gürcölni és élni. Most már valóban kedvére kipihenhette magát, őt szolgálták ki, nem ő másokat, gondtalanul lubickolhatott a tenger vizében, s gyönyörködhetett a szép, szálas és napbarnított testű fiaiban. Az ö szemében olyanok voltak, mint a bronzba öntött szobrok. Buktak is rájuk a lányok! Mintha csak tegnap érkeztek volna meg, máris kellett kés2ülödniök hazafelé. Gyorsan eltelt a két hét, akár egy izgalmasan szép film, aminek a végén felsóhajt az ember milyen kár. hogy vége már... volt, amikor meg hazajött, az írógép fölött ült és irta a riportjait. Júlia végre elérte azt, hogy bármikor, bárhová elmehet, nyugodt szívvel zárhatja be maga mögött az ajtót, nem kellett gondoskodni sem beteg anyósról, sem tehetetlen nagyapáról, most már a gyerekekről sem. Egyszóval nem kellett idegeskednie amiatt, hogy mr történik otthon, ha kihúzza a lábát a lakásból. Ahogy azonban múltak a hetek és a hónapok, fokozatosan megcsömörlött a hirtelen rászakadt kényelemtől és nyugalomtól. A gondtalanság és a tétlenség lassan, de biztosan kikezdte az idegeit. Megszokta az örökös tevés-vevést, hiszen gyerekkora óta mindig kora hajnaltól késő estig dolgozott, most meg a magányosságon kívül semmi más nem jutott neki. Mindent elkövetett, hogy a magányosságából eredő, nyomasztóan keserű érzéseit kiűzze magából, hasztalan. Hiába fogott újra meg újra rendezkedéshez, takaritáshoz — már egyetlen porszemet sem lehetett találni a lakásban, szinte kínossá vált az a hallatlan rend és tisztaság, amit maga körül teremtett —, hiába fogott könyvet a kezébe, hiába ült le a tévé elé, nem és nem bírt megszabadulni a magányosság nyomasztó terhétől. Úgy érezte, hogy sötét űr tátong körülötte, ami elnyeléssel fenyegeti. Szendrei János észrevette a vergődését és megpróbálta felrázni, segíteni rajta. Elvitte ide-oda szórakozni emberek, barátok közé, többször azzal a céllal is, hogy szerezzen neki ismerőst, barátnőt, akivel néha-néha találkozhat és elbeszélgethet, nem. Egyrészt azért nem, mert Júlia nem volt barátkozó természetű, olyan nyitott, hogy bármikor, bárki előtt ki tudott volna tárulkozni, másrészt viszont még János Baráti társaságában is kisebbségi érzete támadt, amit szintén nem bírt levetkezni. Júlia eljutott odáig, hogy magában ezerszer visszakivánta a falusi környezetet, a sok gürcölést, a rengeteg gondot és bajt, amivel nap mint nap meg kellett küzdenie, igen, visszakívánta, mert akkor és ott úgy érezte. hogy van tartalma és értelme az életének. Például most is szívesen emelgetné és mosdatná a nagyapát, hordaná alóla az ágytálat, pedig életének az utolsó időszakában már felfordult tőle a gyomra és rosszullét környékezte ... batyuzna a határból az állatoknak, veszekedne a gyerekekkel... mindent, mindent szívesebben csinálna, mint amit most csinál... Miért is egyezett bele abba, hogy a gyerekek szétszéledjenek, hiszen itt is folytathatták volna a tanulmányaikat, ha nem is mindannyian, legalább egy vagy kettő... Talán annyira rosszul érezték magukat a családi környezetben, hogy elvágytak hazulról?... Lehetetlen, hiszen minden tőle telhetőt megtett értük, mindent. — Mondd, mit tegyek, mit csináljak veled, Júlia, hogy megbékélj, s hogy jól érezd magad az új környezetben!? — kérdezgette Szendrei gyakorta. — Semmit, János, semmit — vonogatta a vállát Júlia. — Nézd, Júlia, nagyon őszintén mondom: ha örökösen ilyen életunt, szomorú és fájdalmas ábrázattal jársz-kelsz a lakásban, felőrlőd az idegeimet... Ne haragudj, de nem sokáig bírom elviselni a vádló tekintetedet. Nem tehetek róla, mindig olyan érzésem támad, hogy vádolsz, hogy engem okolsz valamiért... Jó, jó, tudom, elismerem, hogy hosszú ideig elég nehéz volt a sorsod mellettem, de most már szó sem lehet nehéz sorsról, vagy igen ? — nézett Szendrei kérdőn a feleségére. — Hagyjuk ezt, János. —• Dehogy hagyjuk!... Végérvényesen tisztáznunk kell a kettőnk viszonyát. Minél előbb tesszük meg, annál jobb lesz mindkettőnk számára. — Nincs mit tisztáznunk — mondta Júlia. — Hiába beszélném, magyaráznám napokig, akkor sem értenél meg, nem értenél meg, János ... Elismerem, hogy egyáltalán nem könnyű a te munkád, sőt túlságosan is nehéz és felelősségteljes, de!... Nap mint nap mész, mehetsz a barátaid, a munkatársaid közé, vannak terveid és céljaid, amelyeket meg akarsz valósítani, és meg is valósítsz. Mindig, folytonosan elvárják tőled a munkát, amit rendszeresen és pontosan leteszel az asztalra, és leteszed holnap is, meg jövőre is, meg azután is ... Közben megdicsérnek, elismernek vagy elmarasztalnak, mindegy, de kiéled magad a munkádban ... Én pedig, nekem pedig semmi sem adatott meg ... Szürke kis egér maradtam, akit senki sem tart számon, akit már a saját gyerekei is leírtak ... Hányszor érzékeltették velem — nem mondom, hogy szándékosan —, hogy milyen kicsinyes és milyen műveletlen vagyok ... Elismerem, hogy az vagyok, de nem azért vagyok műveletlen, mert hülyének születtem ... Bár, ha mindenkinek doktorátusa volna, vajon ki takarítaná el a társadalom szennyét és mocsokjátl? — Tévutakon jársz, és tévhitben élsz, Júlia! — Azt csak te gondolod ... — Mit akasz tulajdonképpen?- Semmit... Hetek, hónapok múltak el minden különösebb változás nélkül. Már-már úgy éltek egymás mellett, mint két idegen. Egyik este Szendrei újra megpróbált közel férkőzni Júlia lelkivilágához, s hatni rá valamiképpen. — Ne őrlődj te örökösen abban a tudatban, hogy rád már nincs szüksége senkinek, hogy felesleges vagy, hogy téged nem szeret és nem becsül senki... Júlia elfordult és hallgatott. — Hozzád beszélek, ha nem tudnád — mondta Szendrei kissé ingerlékenyen. — Hallom ... de nem látom értelmét a feleselésnek ... Neked könnyű beszélni, rád 14
