A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-27 / 18. szám
Százhúsz éve, 1863-ban alakult meg Komáromban (Komárno) a város első dalárdája, a Révkomáromi Dalárda-Egylet későbbi, ismertebb nevén a Komáromi Dalegyesület. Abban az időben jött létre, amikor az osztrák önkényuralom által elnémított magyarság a dalhoz folyamodott, hogy segítségével a csüggedt lelkekben ébren tartsa a reményt. A múlt század ötvenes — hatvanas éveiben az ország több városában a néhány községben is alakult dalárda, dalkör, dalegylet. Amikor 1864-ben Pécsett megrendezték az első országos dalünnepet, már mintegy száz dalárda működött az akkori Magyarországon. A komáromi dalárda megalakítására ösztönzőleg hatott az a jótékony célú hangverseny, amelyet 1861. május 4-én a megyei honvédsegélyzö bizottmány rendezett a vármegyeháza nagytermében. Ezen zenészként közreműködött Molnár Ádám ügyvéd. Konkoly Thege Miklós — a neves csillagász — és Kopeczky Ferenc zenetanár, és fellépett a csépi műkedvelők énekkara is, amely nagy sikert aratott. Ennek hatására a Nérei-féle sörcsarnokban (a későbbi Baross utcai Vigadó, ma Obrancov mieru u.) összegyűlt nagyobb férfitársaság elhatározta a helyi dalegylet megalakítását. A társulatnak egyre több tagja lett, s hogy a dalkörnek irányítója is legyen, ideiglenes elnökké megválasztották Kőrösy Sándor ügyvédet, akitől e tisztséget Molnár Ádám vette át 1863 tavaszán. Az általa elkészített dalegyleti alapszabályokat a budai Magyar Királyi Helytartótanács 1863. november 29-én jóváhagyta, tehát az egyesület hivatalosan is megalakult. Első nyilvános közgyűlését 1864. január 24-én tartotta a „városi zenetanodá"-ban, ahol 41 tag jelent meg, akik megválasztották a vezetőséget. A véglegesen megalakult dalárda működő karát 20 férfi alkotta, vezetőjük Kopeczky Ferenc karnagy volt, az egyesületet 178 pártoló tag segítette. Az egyesület alapszabályainak módosításával 1893-ban vette fel a Komáromi Dalegyesület elnevezést s ezt használta feloszlatásáig. Már a múlt század végén megalakult vegyeskara is, amelyben 1894—1913-ban 18—22 női tag működött. 1896-ban zenekara is alakult, de ez röviddel ezután felbomlott. A Dalegyesület a karéneklésen kívül megalakulásától kezdve igyekezett fellendíteni Komárom társadalmi életét is. Dalestélyeket, társas összejöveteleket, táncmulatságokat rendezett. Ezek színhelyéül 1867-ig egyik választmányi tagjának Hefter Szilárdnak a györdunai szigeti (ma Vörös Flottilla szigete) kertjét használta, majd 1868-ban az egyesület zászlótartójának, Podhradszky Antalnak szigeti kertjét, míg végre 1869-ben állandó otthont szerzett a város központjában, miután tizenkét évre bérbe vette Burián Ferdinánd Nagy Mihály utcai (most Pohrarftöná u.) hatalmas kertjét, ott a hangversenyekhez, táncmulatságokhoz szükséges létesítményeket emeltetett, s gyakori rendezvényeivel a város társadalmi életének központjává tette. A „Dalárdakert" bérleti szerződésének lejárta után az egyesületnek sikerült megvennie a kertet és 1894-ig használta, amikor kénytelen volt eladni az államnak mert e telken építették fel 1896-ban a törvényszéki palotát. Az otthon nélkül maradt Dalegyesület egy ideig bérelt helyiségekben próbált és tartotta rendezvényeit, majd 1898-ban megvette a Nádor utcai (ma Steiner Gábor u.) 184. sz. házat egy nagy kerttel, amelyet azután fokozatosan minden tekintetben megfelelő székházzá alakította át. Itt működött az egyesület, rendezte hangversenyeit, dalostalálkozóit, mulatságait közel egy fél évszázadon át. Az első világháború egy időre megbénította a komáromi énekkarokat is. 1919 utolsó hónapjaiban kezdtek újjászerveződni és a régiek mellé újak alakultak. 1921 áprilisában megalakult a komáromi munkásság kórusa, a Komáromi Egyetértés Munkásdalárda, amely tehetséges karnagya, Krausz Mór vezetésével néhány év alatt a város egyik legjobb énekkara lett. Kezdetben a kommunista pártszervezet közvetlen irányításával működött, majd 1924-től önálló egyesületként, továbbra is híven szolgálva a munkásság ügyét. 1924 decemberében a Proletkult komáromi szervezetének keretében létrejött a város munkásságának második énekkara, a Munkás Dalkör. E dalárda — karnagyának, Leszenszky Lajosnak vezényletével — főleg mozgalmi dalokat énekelt a kommunista párt politikai és kulturális rendezvényein. Az . A születéstől az újjászületésig Tóth László: Istentelen színjáték A költő második verseskötetében (Ithakából Ithakába) olvashatjuk:......A táj arca szikár, kemény: /akár a holtaké. Ami kívülem van:/ idegenség. Megyek. Bennem: /ami föld,/ ami haza." Egy évtizeddel később erről az életérzésről így ír: „A versírás: honfoglalás,/ és minden vers/ teremtett haza." Az olvasó számára megközelítési módot kínál ez a meghatározás, ami úgy lezáratlan, mint a költö számára a versírás — a hazateremtés. Tóth László negyedik verseskötete a szerző meghatározása szerint „regény", az olvasó pedig el kell hogy higgye ezt. Mi oka lenne kételkedni a szavaiban? Követnie kell a „regény" hősét születésétől az újjászületéséig. Szabályosan megszületik a hős, aki születése pillanatában éppen költővé lesz. Ez a véletlenszerűség sugallja azt is, hogy közülük bárki lehetne helyette a „regény" főszereplője. Az alcímekben jelölt Topográfia-versek a szó többértelműségét felhasználva adnak helyzetrajzot tartózkodási helyéről, a földfelszín talpa *alá eső darabjáról és önmaga testéről. Nem helyrajzot, hiszen ez egy tudományággal és a testtájékok leírásával együtt tölti ki a topográfia fogalmát. Ezek együtt adják meg a költő helyzetrajzát Közép-Európában. Tóth László mindezt hol az irónia, hol a groteszk, hol az abszurd nagyítólencséjén keresztül mutatja be. Olykor a tudat belénk rögződött sémáit, erkölcsi intelmekként becsült közhelyes gondolatainkat, a lét automatizmusait ragadja üstökön, mártja meg a lírában, s teremt a magasabbrendű humor kategóriájába tartozó filozofikus szövegeket. Ugyanakkor a szójáték, amely Tóth László esetében a gondolat játéka is. Az abszolút sírásó feljegyzéseiből című sorozatok szövegeiben, valamint A transzcendens szitakötő címmel közreadott nyolc haikuban a mély gondolati líra eszköze. Bár első ránézésre a Ragasztások mások szövegei reprodukálásának tűnhetnek, például a Mi történik a homokóra nyakában I. és II. a képzőművész Kopócs Tibor közreműködésével öltöttek képi formát, mégsem pusztán a montírozott szövegek szemantikai vizsgálata az, ami érdekes számunkra. Az ezekből kiolvasható gondolatok a szövegeket egymáshoz rendező költői tett nyomán kapnak eredeti tartalmukat megtöbbszöröző jelentést. Az egybetartozó versek közül a Feljegyzések egy én-antológiához-sorozat darabjai (A vendégszoba, A múlt idejű és az „itt" és „ott" a lírai alany helykeresésről, az európaiságnak az ember személyiségében, életútjában mélytudatában megnyilvánuló jelenségeiről vallanak. A költő által egyetlen sorozatba sem sorolt szövegek valamifajta gondolati kötőanyagai a kötetnek. A Vers a költőről című, amelyből a bevezetőben idézett sorok valók, az emberi (költői) munkát, a Kis levél pedig a nyelvet — mely eszköze a munkának — félti mint a lét és a tudat meghatározó megjelenési formáját. Az önmagát írja... címűben a versírás értelmét kutatja, s teszi mindezt a mindennapi létet vizsgálva. Átváltozás című hagyományosan szerkesztett ciklusban mítoszok, tárgyak változnak át. Abban a látomásban, amely a Tau Cetire röpíti a költőt, az emberiséget félti. „Én azt mondom,/ nem a szem függvénye a látás,/ csak a szemléleté." A vak tárlatvezető gondolatai ezek, melyekben a költö bölcseletének indíttatása fogalmazódik meg. Tóth László 1977-ben megjelent Átkelés című verseskötetének elején olvasható Páskándi Géza szövege: „Ez a verseskönyv tulajdonképpen regény:/ egy indulat, egy látomás regénye." Majd a Vita és vallomás interjúkötetének elején is ilyesmit olvashatunk: „Tizenkét szereplőt felsorakoztató keretes regény, a csehszlovákiai magyar irodalom harmadvirágzésának regénye. Vagyis Tóth László a regény műfaját tágan, kitágíthatóan értelmezi. Az istentelen színjátéknak nemcsak lírai hőse, költői alanya van, de elevenek az ál-lírai hősök, a mellékalakok is. A helyzetrajz részletes és pontos, az idősíkok változásai akár egy modem regénybe is illenének. Persze aligha csupán műfaji kérdés ez. Elsősorban a líra befogadói mechanizmusainak megváltoztatását próbálja elérni, amire az ilyen típusú verseskötetek olvasóinak nemcsak a formai próbálkozások, hanem elsősorban az ilyen jellegű költészet filozofikus gondolatainak megértéséhez van szükség. Külön kell szólnunk a kötetbe illesztett monodrámáról, az Innen és túl-ról. Ami a versekben kétségtelenül sikerült — az objektív tárgyi, szellemi környezet ötvözése a látomással és a gondolattal —, ebben a szövegben valamifajta anyagtalan mondathalmazzá változik. Töredékes részek váltakoznak népballadai ihletettségű versekkel, „ragasztásokkal", neoavantgard formákba öntött evidenciákkal anélkül, hogy felismerhető lenne az, ami minden igazi drámának lényegileg a sajátja: a konfliktus. Monodráma esetében ez egyetlen ember belső világán keresztül láttatott világ feszültségeit, ellentmondásait jelenti. Míg a lírának éltetője a metafora, addig a dráma (monodráma) öncélú szövegballaszttá válik tőle. Mi ennek az oka? A dráma a szépírói műfajok közül a legközelebb áll a mindennapi kommunikációs nyelvhez, s éppen ezért a líra emelkedettségét a modem drámai szöveg nem veheti át. Az innen és túl szöveg-alakzat montázstechnikája aligha teremt térben is eleven drámai szöveget. Tóth László költészetének fejlödésképe egyre inkább a nemzetiségi líránkban ismert modellek ellenében fejlődik. A kétségtelenül lírikusi érettségét bizonyító Átkelés megjelenése (1977) óta az Istentelen színjáték kiadásáig (1983) eltelt hat esztendő alatt új összetevőkkel gazdagodott lírája. A történelmi stációk ihlette gondolatiság ebben a kötetében a mindennapi létnek a jelen tudatában — a történelembe — való kivetítésével bővült. A kötet szerkesztése nyomán keletkezett gondolati tartószerkezet elbírja mindazt, ami a „regényben" járulékos alkotóelemként olykor, fölöslegesen megjelenik. DUSZA ISTVÁN 10
