A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-06 / 15. szám
MIELŐTT A KAKAS MEGSZÓLAL/ TERÜLETI SZÍNHÁZBAN Jól választott a Magyar Területi Színház vezetősége, amikor a Szlovák Nemzeti Felkelés közelgő, kerek évfordulója tiszteletére a viszonylag fiatalon elhunyt Ivan Bukovčan talán legjobb, s egyben a szlovák drámairodalom egyik kiemelkedő alkotását vitte színre. Ez a dráma ugyanis lehetőséget kínál arra, hogy a társulat ne erőszakoltan, hanem legsajátabb művészi eszközeivel úgy idézze meg a múltat, hogy egyszersmind jelenünkről, elevenünkbe vágó erkölcsi, emberi dilemmáinkról is szóljon, sőt: egyértelműen ezeket a kérdéseket helyezze előtérbe. Az ilyen értelmezésnek a kulcsát tulajdonképpen a szerző adja az alkotók kezébe, aki e színmű ősbemutatója alkalmából többek között a következőket mondta: „Ez a darab nem a Szlovák Felkelésről szól, csupán egy novemberi éjszakának, tizenegy embernek a drámája a Felkelés elnyomása után, akik együtt töltik el életük legnehezebb Óráit". Bukovčant tehát a jellemek érdeklik: azt igyekszik felmutatni, miként viselked(het)nek az emberek egy kiélezett szituációban, miképpen tart(hat)ják meg a legaljasabb körülmények között — hatalommal, halállal farkasszemet nézve — emberségüket, erkölcsi tisztaságukat. A történet más színművekből sem ismeretlen: a németek tíz, voltaképpen tizenegy túszt tartanak fogva (ugyanis a közvetítőként vergődő, funkciójában a görög sorstragédiák hírnökére emlékeztető Fischl is csupán eszköze a hatalomnak) azzal a szándékkal, hogyha reggelig nem fogják el egy német katona gyilkosát, akkor őket végzik ki. A dráma hosszúra nyúlt expozíciója lényegében a prostituált megjelenésével izzik föl, hiszen ö hozza meg a hírt arról, amit a többiek sejtenek vagy nem tudnak: valójában miért is zárták be őket ebbe a pincébe. A helyzetre lassanként rádöbbenő, félő-bizakodó társaság egy írói csavarás következményeképp egy új helyzetbe kerül: megkapják az esélyt a menekülésre, de nem mindannyian. A hatalom képviselője ugyanis sátáni ötlettel már csak egy túsz életét akarja cserébe a meggyilkolt német katonáért, ezt az egyet viszont maguknak a fogvatartottaknak kell kiválasztani. Igaza van Kottái Tamásnak, aki szerint ez az írói csinálmány egy más drámát is elindít: a kis közösség most már nem csupán a hatalommal, hanem önmagával is szembekerül, dönteniük, ítélkezniük kellene egymás között, hiszen kilenc életet csak egy feláldozott élet árán lehet megmenteni. Bukovčan több lehetőséget kínál a történet, s elsősorban a központi figura Uhrik borbély jellemének, cselekedeteinek értelmezésére, a lélektani motívumok megéléséhez elsősorban a valószínűtlennek tetsző fordulat (Uhrik gyilkolása és halála) hihetővé tételéhez. Nyilvánvalóan ettől az értelmezéstől függ a darab végső kicsengése is. A komáromi (Komárno) színrevivők (Tóth László dramaturg, Miro Procházka rendező) szuverén módon, bizonyos vonatkozásokban bátran nyúltak a szövegkönyvhöz, egyénien értelmezték a történetet. Elgondolásuk lényege az, hogy mai színészek, napjainkban, illetve bármikor megtörténhető emberi, társadalmi szituációt játsszanak el. A dramaturg és a rendező újítását dicséret illeti, mert ez sok esetben nem idegen a cselekmény logikájától. Miro Procházka érzésem szerint a második részben találta meg a játék kellő ritmusát, itt tud feszültséget teremteni. Az első rész vontatott volt, s zavartak bizonyos, már-már a burleszk határát súroló gégék, a szexualitást hangsúlyozó motívumok; de kifogásom inkább a végével van: a rendező a frappáns befejezés után (a közreműködők nevében egy hang búcsúzik a nézőktől), megismétli azt, amit mindannyian tudunk, hiszen nyilvánvaló, hogy a történet napjainkban is lejátszódhat. Emiatt a didaktikus befejezés miatt elég felemás érzésekkel távozunk. Az előadás tulajdonképpen néhány perccel korábban már véget ért. Zavart az egyhangú világítás is, mert igaz ugyan, hogy a történet egy pincében játszódik, de ne feledjük; színházban vagyunk, ahol a kellő világításnak alapvető funkciója van, különösen egy lélektani drámában, ahol fontos, hogy minden színész arcát, arcjátékát, gesztusait, reakcióit lássuk. Sajnos, ebben az előadásban gyakran nem láttuk, s ez nagy hiba. Az Uhríkot alakító Boráros Imre többféle jellemvonásból (gyávaság, csipetnyi önérzet, a túlélés lehetőségének mind eszelösebb keresése) építi föl a figurát. A rendező értelmezésével összhangban, felindultságból, megsértett önérzete miatt öli meg az Idegent, s nem hősként vállalja a halált, hanem kényszerből: a tettét elítélő közösség csak ezt az egy megoldást engedélyezi számára. A halála előtti krisztusi póz kissé félreérthető, de értelmezhető úgy is, ahogy az alkotók értelmezték: az öt elítélő közösség sarokba szorítja, s ítéli halálra, habár Uhrik személy szerint áldozatnak képzeli magát, s ez az értelmezés — igaz eléggé zavarosan és ellentmondásosan — is ott lappang a szövegben. Boráros pontosan építi föl ezt a hajbókoló, hajlongó típust, példásan készíti elő és reagálja le a színpadi szituációkat, habár ez olykor — a már említett rossz világítás miatt — alig látható. Kucman Eta prostituáltja szuverén, kiérlelt alakítás, nem panelekből összetákolt jellem. A színésznő nemcsak a figura érzékiségét hangsúlyozza, hanem érzelmeit, emberi vonásait is, s ez az adekvát színészi eszközökkel megjelenített kettősség, árnyalt jellem teszi őt ebben a játékban hangsúlyosabbá, annál a szerepnél, amit a szövegkönyvben eredetileg szánnák neki. Ropog József érezhetően ügyel arra, hogy ne túlozza el a részeges Šustek alakját, s ezt több-kevesebb sikerrel el is éri, ám valójában csak a második részben van lehetősége az elmélyültebb alakításra. Tóth László a fentebb említett társaihoz képest másfajta (nagyívű gesztusokat alkalmazó) játékstílust képvisel; s ez a tanító szerepében indokolt, hiszen a külcsínre és a belbecsre egyaránt sokat adó típust testesít meg — elsőrangúan. Pőthe Istvánnak nehéz szerep jutott, mert az író szándékosan nem sokat mond el az Idegenről, a sejtelmesség, a bizonytalanság homályába burkolja őt. Pőthe bizonyos mértékig hű marad az író szándékához, de játékával becsületes, gerinces típust sejtet, akinek az esze és a szíve is helyén van. Terezčák sokkal funkciósabb a darabban, mint a rendező értelmezésében. A sorsszerűséget képviselő, a tragikus végkifejletet megérző öregember itt teljesen a háttérbe szorult, tegyük hozzá: nem Fazekas Imre, hanem a rendezői értelmezés és beállítás hibájából. Bugár Imre játékával érzésem szerint nem talált rá Fischl összetett jellemére. Említettem már, hogy voltaképpen ö is a hatalom eszköze, aki két malomkő között őrlődik: kiszolgálja a németeket, de nem akar ártani ismerőseinek sem, hiszen itt él, s itt is akar maradni. Ezt a ravaszságot, gyávaságot, vergődést hiányolom a játékból. Bugár Béla valamiféle rezzenéstelen arcú, a helyzet tragikumát alig-alig érzékelő típust játszik. Varsányi Mari (Fanka) szövege és jelleme a dramaturgiai igazítást követően meggyőzőbb az eredeti szituációkhoz képest, bár hogy a szerelmi beteljesülést előkészítő részeket — megint az a fránya világítás! — alig lehet észrevenni, s így váratlanul hangzik fel á „Már öt perc múlva három!" felkiáltása, s eröszakoltnak tűnhet Ondrejja! való következő jelenete is, amely voltaképpen Uhrik ösztönös tettének ellenpontozása, s így az egész színpadi szituáció fölerősítéséhez is hozzájárul. Ferenczy Anna és Németh Ica (akit örömmel üdvözöltünk újra a komáromi színpadon) pontos karakteralakítása több fényben ugyancsak jobban hatott volna. Fabó Tibor játéka, beszéde is elfogadható volt. Frank Towen vendégkoreográfus munkája ezúttal kitűnő (Fischl első eltávozása, a közösség és Boráros végső összecsapása) és vitatható (amikor Šustek megpofozza a prostituáltat) megoldásokat eredményezett. Tetszettek Platzner Tibor a pincét, börtönt, bezártságot egyaránt asszociáló díszletei: jelmezei az időtlenséget hangsúlyozták, kivéve ami Varsányi Mari aerobicos öltözékét, Fabó farmerját és Fazekas lódenkabátját illeti, ami nagyon is konkrét időszakhoz kötődik. Miklósi Péternek ez a fordítása tömörebb a korábbi változatnál, jobban igazodik a színpadi beszéd törvényszerűségeihez. A szcenikai zene kissé édeskésnek tetszett, de ezt nem tudom, kinek a számlájára írjam, mert az összeállító neve nem szerepel f a műsorfüzetben. Végezetül még egy megjegyzés: minden nézőnek joga, hogy mindig ugyanazt az előadást lássa. A premierhez képest az általam látott falusi előadás szegényebb lett a zárójelenet hóesésével (nincs híd, nincs honnan világítani, mondta a technikus) és a lelőtt figurákat ellepő füsttel (kevés a szárazjég, tárta szét a karját ugyanaz a személy). így a zárójelenet még sutább lett. Ezért is kár. SZILVÁSSY JÓZSEF 15 Ferenczy Anna (Babjakne), Boráros Imre /Uhrik) és Sustek dr. (Ropog József) az előadás egyik jelenetében (Gyökeres György felvételei) Bugár Beta (Fischl) es Petrecs Anna (Manka)
