A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-06 / 2. szám
alatt folydogált, a másik meg egy kilométernyivel odébb, az erdő alatt. A két patak közt rétek és szántók váltogatták egymást, de több volt a rét, mint a szántó. A patakon túl sötétiett a belső erdő tölgyéivel, bükkeivel, kőriseivel, de akadt benne szilfa is jócskán, amit azonban nemigen szerettek az emberek. Jó markos és türelmes legénynek kellett lennie annak, aki a szilfatuskót szét tudta hasogatni tűzrevaló aprófának. A két erdő mindenképpen áldás volt a falunak, kikerült belőle a tüzelő meg a szerszámnak való is. Szendrei Jani szaporán, fáradhatatlanul szedte a lábát, s egyre közelebb került a szülőfalujához. Már látta a kémények füstölgését és hallotta a kutyák ugatását is. Házuk az alvégen állt. Kertjük a patakhoz nyúlt. Jó nagy kert volt, a kerítés mentén gyümölcsfákkal. Jani nagyapja, az öreg Szendrei, éppen fát hasogatott az udvaron lassan, öregesen, amikor az utcáról rákiáltott Ferenczi Károly, a volt kisbíró. — Hé, Gábor bátyám, hallja-e?! Az öreg Szendrei felkapta a fejét. — Mit kéne hallanom. Károly? — Jó hírt, Gábor bátyám, nagyon jó hírt. — Aztán mi volna az? — Valaki azt mondta, hogy jön az unokája, hogy már közelit a faluhoz... Isten úgyse, ha mondom — erősködött Ferenczi —, hiába néz rám olyan hitetlenkedve... No, isten áldja! Az öreg Szendrei kezében megállt a munka: már csak nem beszél bolondokat ez a Károly, gondolta, az ilyesmivel nem szokás bolondozni. Hirtelenjében még a verejték is ellepte. Tuskóba suhintotta a félkézbaltát, aztán a konyhába sietett, hogy vigye a jó hírt a menyének. — Jön a Janink, már közelít a faluhoz — mondta. Szendreiné talpig feketében, sápadtan állt a konyha közepén. Szinte megdermedt a hír hallatára. Dermedtsége azonban csak néhány pillanatig tartott. Mintha forgószél sodorta volna ki a konyhából. Soha annyi erőt nem érzett magában, mint akkor, azokban a feszültséggel teli pillanatokban, pedig a betegsége ugyancsak fékezte a mozgását. Most mégis tőle szokatlan fürgeséggel futott ki az utcára, majd tovább a fia felé. Az öreg Szendrei hiába intette és csillapította, hogy neki nem szabad szaladni, nagy baja történhet, nem hallgatott a szóra, különösen akkor nem, amikor megpillantotta a távolból közelgő fiát. Mint egy kis fekete felhő szállt a fia felé. Talpa talán nem is érintette a kövesutat, csak szállt, szállt a kis fekete felhöcske, mígnem a fiú két erős karja közt fennakadt ... Szólni egyikük sem tudott, de minek is, felesleges lett volna most a beszéd. Sokkal kifejezőbb, sokkal meghittebb volt érezni egymás közelségének, ölelésének és szorításának a melegét. Bár régen vágytak erre a pillanatra, most mégis úgy érezték, mintha csak tegnap csókolták volna meg utoljára egymást. A rájuk zúduló nagy-nagy öröm hirtelen mindent eltemetett bennük, eloszlatott minden aggodalmat, rettegést, bizonytalan várakozásból fakadó feszültséget, kétkedést és keserűséget. Az öreg Szendrei is alig-alig tudott magán uralkodni és ellenállni az érzelmeinek. Szánalmasnak tartotta a harmatos szemű férfiembert, s nem akart gyengének látszani. (Folytatjuk) TRISTAN TZARA/ MEGTÉRNEK A HALÁSZOK CARLOS DE OLIVEIRA DŰNE Jelenlegi hivatalom abból áll, hogy e dűnék homokszemcséit számlálom. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire hasonló mérhetetlen picinységük, a só és az arany szikrázása, mely tönkretette a szemem. Mikor barátom a játékfeltaláló rámtalált, már majdnem megvakultam. A homokpart sugárzó ködében alig ismertem rá. Pontosan fogalmazva beszélt mint mindig: Egy mikroszkópra van szükséged. Siess, szerezz magadnak egyet és változtasd a parányi szemcsékét hatalmas hegyrajzi tömegekké, csillagokká, s rendezkedj be az egyiken. Vizsgáld meg a völgyeket, hegyeket, használd fel az összezúzott üveg ragyogásának energiáját arra, hogy pontos tudományos adatokat juttass a Földre, aztán válassz magadnak egy kényelmes árnyékot s várj, amíg az asztronauták felébresztenek. (Portugálból fordította: Végh Zsoldos Péter) J. DUBEN FELVÉTELE GÁL SÁNDOR VIRÁG fölemelni a hasonlatot sugárzás ring kelyhedben virág ahogy a pusztulás az öröklét is belőled sarjad árnyék mit falomb vet éji folyóra láng és tűz ellobbanó emlék egy mozdulat szirom rebbenése mézed s illatod Megtérnek a halászok a vizek csillagaival kenyeret nyújtanak az éhezőknek nyakláncot a vakok nyakába ezen az órán még akár a rézmetszeteken olyan borús az idő a királyok kimennek a parkba a szolgák a vadászkutyákat fürdetik kesztyűt húz a fény következésképpen ablak csukódj be jöjj ki mint barackból a mag gyere ki fény a szobából mint templomból a pap puha pokrócot a szipogó szeretőknekistenem rajzolj ki madarat nekik rajzolj egy új képet a holdra — gyerünk fogjunk szentjánosbogarat zárjuk dobozba őket — gyerünk le a patakhoz csináljunk korsót égetett agyagból — gyerünk boldog ölelkezésre a forráshoz gyerünk a nyilvános kertekbe míg csak nem kukorékol a kakas és botrányt nem kiált a város vagy a padlásra szurdal a széna barmok bőgnek aztán kicsinyük jut eszükbe gyerünk (Illyés Gyula fordítása) 11
