A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-30 / 14. szám
olléganőim a hivatalban összeesküvést szőnek ... A kiszemelt áldozat: Boldog házaséletem. Zajosan berontok az irodába. Nyolc óra múlt öt perccel. Elkéstem ... Gúnyos, sajnálkozó pillantások követik kapkodó mozdulataimat. „Megint sokáig enyelegtél Mancikával." (Mancika a feleségem.) „Micsoda ravasz nő!" „Érti a házasság csínját-bínját." „Úgy csavarja ujjai körül ezt a szegény fiút, mint húszéves gyakorlattal rendelkező ápolónő a sebesültekre a kötszert." „Szerencsétlen fickó, ha tudnád, amit mi.. „Nem mernél szégyenedben hajadonfővel járkálni az utcán a szarvaid miatt..." így, vagy hasonlóképpen beszélgetnek egymással kolléganőim pillantásai. Állom a sarat. Nem vagyok féltékeny természetű. Eszemben sincs othellósdit játszani Mancikával! Kényelmesen elhelyezkedem íróasztalom mögött. Egy darabig még elmerengek a szerelmes éjszaka emlékei fölött, azután férfiasságom teljes tudatában megtapogatom a zsebemben lapuló ötvenest. A Mancika vágta hozzám reggel... Hihihi-hehehe ... Már nem volt ideje tízórait készíteni. — Vásárolj magadnak valamit, te ... te ... — mondta búgva. — Biztosan nagyon éhes leszel — folytatta forrón. Majd elrohant. Önbizalmam óriásira növekedett. — Én vagyok az ötvenkoronás egyedüli tulajdonosaááá — dúdolom félhangosan. Percek alatt elintézem a legbonyolultabb aktákat is, melyek már hetek óta pihennek íróasztalom gyomrában. Közben gondolatban beosztom a pénzt... A „beosztás" szilárd elhatározásokkal végződik: veszek húsz deka kolbászt, és hét sóskiflit. A többit félreteszem szőkébb napokra. Akkor költőm el, amikor nékem tetszik. Közben észreveszem, hogy Hanbliné összegyűjti a napi postát. Minden nap személyesen viszi be a városba. Kihasználom az alkalmat, megkérem, vegye meg egyúttal részemre a kitervelt kosztot. Tekintete cinkosan végigsöpör a helyiségen: „Lám, a trubadúr már enni sem kap!" A figyelő szemek részvétteljesen összevillannak. Hanbliné távozik. Utálom! Kitűnő hangulatban folytatom munkámat. Tornyosulnak az elintézett akták. Majd feldőlnek. Hanbliné visszatér. Odapipiskedik asztalomhoz. Lerakodik. Gyomrom hatalmasat kordul. Ennék már, éhes vagyok, a nyálam is kicsordul, nyálmirigyeim kolbászra és sóskiflire vannak beállítva, de Hanbliné úgy látszik a számba akar nézni... Eszembe jut, hogy elfelejtettem megköszönni a szívességét. Sietve megteszem, és kibontom az illatozó kolbászt a csomagolópapírból. Hanbliné még mindig felettem áll. Mit akarhat még? Talán enne a kolbászból? A kolbászomból? Dehát akkor miért nem vett magának ö is a hentesnél, ha egyszer gusztusa jött rá? Mindegy! Meg kell tőle szabadulni! Mindenáron! Irigyen megkínálom ... Elutasítja. Egy darabig még ötöl-hatol. Kerülgeti a lényeget, mint varjú a templom tornyát. Végül körülnéz, hanglejtésével felhívja a többiek figyelmét, és elkezdi: — Óh, kedves Bodzás kartárs, úgye nem találja ki, kivel találkoztam? Ugye nem? A feleségével! Aranyos teremtés. Csak riválisok? Nemrég egyik kisközségünk helyi nemzeti bizottságán anyagot gyűjtöttem egy készülő cikkemhez. A hnb-elnök szívesen szolgált számadatokkal, melyek mind arról tanúskodtak, hogy az utóbbi években (azaz amióta ő ül az elnöki székben) a falu megszaporázta lépteit a cél felé vezető úton. Az adatok tényleg a valóságot tükrözték, s a falut járva a saját szememmel is meggyőződhettem igaz voltukról. Az elnök, a község lakosságának lelkes munkája minden elismerést megérdemel. Mindaz, amit elértek, természetesen, elsősorban saját maguk, illetve majdan gyermekeik hasznára lesz. A készséges elnöknek kifejeztem őszinte elismerésem, s további sikereket kívántam neki és az egész falunak. Eddig nincs is semmi rendkívüli a történetben. bájos egy asszonyka, mindig megcsodálom. De mit keres délelőtt a városban, talán szabadságon van? Hogyhogy ezidén nem ment sehová üdülni? Jaj, tudom már, biztosan a vendég miatt. Vagy nem a vendégük az a csinos, középkorú férfi, akivel a Mancika olyan bizalmas kettesben sétált? Mindenki engem figyel. Ügyesen vissza kellene vágnom, de semmi sem jut az eszembe. Lehetetlen, hogy az én feleségem, a Mancika, egy középkorú férfival ...! Délelőtt ...! A városban ...! Nem igaz! Álnok pletyka az egész. Irigylik tőlem Mancikát! Az én párocskám ilyenkor szorgalmasan készíti a paplanokat egy paplankészítőben. Én rendületlenül hiszek hűségében, szeretem, imádom ... Kell ennél több? Hanblinéval pedig épp úgy nem szeretek társalogni, mint idegenek után ugyanazon pohárból inni. Már úgy néz ki, hogy övé a győzelem. Nem, ezt meg kell akadályozni. De hogyan? — Úgy veszem észre, kedves Bodzás, maga nem ad kellő hitelt a szavaimnak! A feleségét igazán nehéz lenne összetéveszteni valakivel. Már a hajszíne miatt is ... Újabb tőrszúrás! Mancika szőkíti a haját, és valóban képtelenség összecserélni holmi jelentéktelen nöcskével. Én mégis tudom, hogy kiagyalt, gonosz tréfa az egész. Ám hogyan bizonyítsam be kolléganőimnek? Hirtelen mentőötletem támad ... — Mondja, kedves Hanbliné, milyen ruha volt Mancikán? — Piros — vágja rá rövid habozás után. ^ — Piros? Bizonyos benne? hiszen munkám során az ilyesmi gyakori. Ami mégis meglepett, sőt, meghökkentett, az ezután következett. Búcsúzáskor megemlítettem, hogy most a szomszéd faluba megyek, mert arról is írni szeretnék. Készséges elnökömet úgy „telitaláltam", hogy majdnem hanyattvágódott a Z-akció keretében portalanított úton. — Hova?! — kérdezte, amikor némi szünet után újból levegőt tudott venni. Megismételtem a szomszéd község nevét. — Oda akar menni?! — Miért, talán valamilyen járvány van a faluban? — csodálkoztam. Látta, meg kell velem értetnie, miért lenne életem legnagyobb melléfogása, ha cikket írnék „amazokról". Már csak az okozott gondot neki, hol is kezdje el az indoklást. — Hisz azok mást se csinálnak, csak minket utánoznak — vágott végül a „közepébe". — Aztán persze Nem felel. Pillanatnyi testtartásáról bátran mintázható volna a sárbatiport igazmondás szobra. — Akkor tévedés lesz a dologban. Feleségemnek nincs piros ruhája. Se bordó, se vörös, se élénkpiros, se rózsaszínű... Én már csak tudom! Különben szorgalmasan és következetesen gyászolja a másfél hónappal ezelőtt elhunyt nagymamáját. Hátat fordítok. Alaposan visszavágtam I (Igaz, a nagymama — egy virgonc idős hölgy — még nem készül meghalni, de ez nem is baj.) Szeretnék elégedetten nyeríteni... íme, bebizonyosodott Mancika ártatlansága. Aprólékosan ismerem ruhatárának minden darabját. Felkapok néhány aktát. Átviszem a szomszédos szobába további elintézés végett. Meghökkent társaság bámul utánam. Mire visszatérek, Hanbliné már úgy ahogy összeszedte magát. Táskájában kotorászik ... Lapos dobozkát vesz elő, kioldja a szalagot. Feltárul a tartalom, egy tucat zsebkendő. Hanbliné áradozik: — Csak ritkán kaphatók. Ugye, milyen szépek? Zöld alapon fekete csíkozás, valódi kínai selyem ... Mint kígyó a vacsorára kiszemelt egérkét, bűvölve bámulom a zsebkendőket. Önbizalmam odavan. Férfiasságtól dagadozó mellem behorpad. Mancikába és hűségébe vetett sziklaszilárd hitem tovaröppen. Egy világ omlik össze bennem. Vége! Mindennek vége! A tucat zsebkendő minden darabja csokoládészínü — drapp csíkozással... — Ke-kedves Hanbliné — érdeklődöm dadogva — milyen is volt az a ru-ruha, amit a feleségem viselt ma délelőtt? — Már mondtam, hogy piros ..., nagy piros zsabóval, elöl szemberánccal... — Elég! — üvöltöm sebzetten. Borzalmas! A zsabós kék ruhát — elöl szemberánccal — a múlt héten hoztuk el a varrónőtől! Már mindent értek! Csak egyet nem ... Hogy lehet valaki ennyire színvak, mint ez a Hanbliné?! úgy tesznek, mintha a saját maguk ötleteit valósítanák meg. Ha például rendezünk egy nyugdíjastalálkozót, tüstént ők is rendeznek. Ha zenekart alapítunk, akkor ők is. Még a díszbokrok ültetését is tölünk lesték el. Ha most mi az újságban leszünk, s utána ők is, akkor az elnökük legközelebb olyan kárörvendően fog nézni, ahogy még soha. — Majd megbírálom őket — nyugtattam meg. — Most már tudom, hogy mik a hibáik — utaltam mindarra, amit elmondott, s amit itt (helyszűke miatt) nem tudok felsorolni. — Azt okosabban teszi — helyeselt. Aztán gyorsan így folytatta: — De amit majd rólunk pletykálnak, azt nehogy elhiggye! Ebben maradtunk. Végül nem mentem el a „két szomszéd vár" másikába. S hogy igazságos legyek, az első cikket sem írtam meg. FÜLÖP IMRE ARDAMICA FERENC 23
