A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-06 / 2. szám
LOVICSEK BELA félresiklow* Jelet 4Szendrei a fürdőszobába. Júlia pedig a ■ konyhába ment. Egy ideig ott téblábolt, nem tudott mihez fogni. Amikor aztán levetkőzte a zavarát és megnyugodott, bekukkantott a fürdőszobába és megkérdezte a férjétől, hogy mit készítsen reggelire. — A lecsót kívánom, ha van még a spájzban. — Van még ... — A csipősebbikből készíthetnél, ha lehet. — Abból készítek ... Míg Szendrei a kádban pocskolt, Júlia is munkához látott, s a konyha rövidesen megtelt a készülő lecsó ínycsiklandozó illatával. A tegnapi „hosszú nap” ellenére Szendrei aránylag jól nézett ki, mikor asztalhoz ült. Jó étvággyal falatozott. A csípős reggeli alaposan megsziszegtette. Közben a kávéfőző is kikotyogta a feketét, ami gőzölögve illatozott. Addig egy szót sem szóltak. Még a tekintetükkel is kerülték egymást, mintha súlyos bűnt követtek volna el. A kávé kavargatása közben aztán mégis csak megszólalt Szendrei, s megkérdezte: — Senki nem keresett tegnap? — A főszerkesztőd telefonált... — Mit akart? — Nem tudom, nem mondta meg. Hm, bizonyára lesz ma egy kis fejmosás, gondolta magában a férfi két korty közt. Annyi baj legyen. — Más nem keresett? — Tegnap senki... Bulldog hívott ma reggel. — Bulldog? — kapta fel a fejét Szendrei. — Mit akart? — Semmit, csak bocsánatot kért. — Tőled? — Tőlem ... — felelte Júlia kurtán. — És te mit mondtál neki ? — Letettem a kagylót... — Okosan tetted — mondta Szendrei, s készülődött. Az előszobában Júlia most is, mint mindig, a ruhakefével elöl, hátul lesuhontotta a férje öltönyét és megkérdezte: — Zsebkendő, pénz, cigaretta, öngyújtó? — Az együtt töltött harminc év alatt így szokta meg, így csinálta, így, ilyen anyás gondoskodással. December elején lesz harminc éve annak, hogy összeházasodtak ... Minden egyébnek útját lehet állni, de a tavasz, ha elindul útjára, megfékezhetetlen. Elsöpri útjából a hajnali ködöket, megolvasztja a dér ezüstjét, melengető sugarával életet lehel fűbe, fába, virágba, s a szellő hangjába is életre serkentő, vidám dalokat sző. Habár évezredek óta menetrendszerűen megérkezik, mégis minden évben más, egyszeri és megismételhetetlen, mint ahogy egyszeri és megismételhetetlen minden ember életében egy-egy tavasznak a hangulata, s egy-egy tavaszhoz fűződő emléke. Szendrei Jani ezerkilencszáznegyvennyolc tavaszán került haza a hadifogságból. Horthy Magyarországából vonult be és Csehszlovákiába tért vissza. Távolléte alatt nagyot változott a világ, s a faluja is. A ki- és áttelepítés, s egyebek, alaposan megváltoztatták a falu arculatát. A faluban sok volt az ismeretlen idegen. Jani mindezt ugyan tudomásul vette, de különösebben nem foglalkoztatta öt a változás, örült, hogy épségben és egészségben megúszta a háborút meg a hadifogságot. Janiban vegyes érzések tolongtak, amikor azon a márciusi napon lelépett a vonatról és hazai földet érintett a bakancsa talpa. Távolból jövő, déli harangszó köszöntötte. Soha nem érzett izgalmak feszengtek a gyomrában, mellében, talán még a térde kalácsában is. Negyvenhárom októberének az elején innen, erről az állomásról vitte el a vonat katonának, itt, a sínek mentén tolongtak a könnyezve búcsúztató szülők, kedvesek, testvérek, menyasszonyok. Annyi év után most újra itt áll, de ezúttal nem fellépőben a vonatra, hanem leszállóban s megérkezvén. Számtalanszor elképzelte ezt a pillanatot. Számtalanszor, mégis mindig másképpen. Szíve szerint éjszaka szeretett volna megérkezni, de hogy miért, maga sem tudta. Azzal tisztában volt, hogy nagyon várják a szülei, még akkor is, ha netán halálhírét hallották. Mert milyen a szülő? Bizakodó reménykedése kiapadhatatlan és örök. Hátha nem is élnek, állt belé egy pillanatra a döbbenet, hiszen ezen a vidéken is átzúgott a háború. Nyomai még mindig látszanak, magán az állomásépületen is. Lehetetlen, nyugtatta magát. Az ő szüleit nem érhette baj. A nagy veszélyt általában jó előre megérzi az ember, elévetítik és azt sugallják még az álmai is, már pedig az ő álmai mindig szépek és tiszták voltak. Mindegy, most már teljesen mindegy, a megtörténteket úgy sem lehet megváltoztatni. Rövidesen, hat kilométernyi gyaloglás után minden kiderül. Az állomás környéki vadgesztenyefák már javában rügyeztek. Megannyi barnás színű, duzzadt mellbimbóhoz hasonló rügy borította az ágakat. Bennük feszült és fényre kívánkozott a kibomló lombozat. Janiban, a jól megtermett legényben is valami hasonló erők dolgoztak. Hangtalanul ujjongott, s repülni szeretett volna. Csak minél előbb hazaérni I Nekivágott az útnak, azaz csak vágott volna, ha nem kapják körül az állomás környékén ácsorgó férfiak és asszonyok. A vattázott gúnya láttán nem volt nehéz kitalálniok, hogy fogságból hazatérő fiatalemberről van szó. — Nem látta, nem ismerte, nem találkozott a fiammal, férjemmel, apámmal...? Nevek röpködtek feléje, sok-sok név, ö csak meg a fejét ingatta: nem, senkit nem ismer az említettek közül. — Biztosan ismerte, biztosan találkozott vele, csak letagadja, nem akarja bevallani — mondták a szemébe némi csalódással, egyikük-másikuk meg haraggal. — Ismerjük a nótát: biztosan ráparancsoltak, hogy semmiről nem szabad beszélni — hangzott el még néhány hasonló megjegyzés, aztán magára hagyták: menjen csak, neki már könnyű, ő már révbe ért. Kissé megbántottan szedte a lábát. A Garamon átívelő régi vashidat vízbe robbantották a németek. A csonkjairól leszedett hullákat a parton temették el. A sírdombon ütött-kopott fakereszt állt egymagában, akár egy földre rogyó hadirokkant. Ki tudja, kik fekszenek itt, Európa melyik részéről sodorta őket ide a háború s a balsorsuk? őket aztán várhatják, szegényeket, gondolta magában, soha többé nem érezhetik meg az otthon melegét. Durva bakancsában kissé keserű szájízzel kopogott át az oroszok által vert tahidon. Némi lelkiismeret furdalást érzett: őt most az életbenmaradás öröme viszi haza, azokat meg ott, a fakereszt alatt az enyészet foga rágja. Nincs igazság se égen, se földön, soha nem is lesz! A kövesút eléggé gidres-gödrös volt. Nem csoda, hiszen még nem is olyan régen jó néhány harckocsi lánctalpa harapdálta. Fényesen sütött a nap, jó zöldszagot árasztva zsendült az árokparti fű, s az út menti földeken tavalyi kukoricaszár között matatott az erőtlen szél. Jani már messziről megpillantotta a bádoggal bevont templomtornyot. Lám, sértetlenül áll, megkímélte a háború. Gondolatban hányszor, de hányszor elképzelte és látta a nagy messzeségből ugyanígy, ugyanilyen fényesen a magasba szúródva. Milyen tökéletesen csodálatos az emberi természet, gondolta magában. A legprecízebben és legtökéletesebben megtervezett gép sem képes arra. amire az ember. Az elérhetetlent is eléri, a megfoghatatlan! is megjeleníti és megfogja, sőt el is beszélget vele. — Szervusz templomtorony, szervusz szülőfalum! — mondta hangosan, s integetett is. A régi öregek azt tartották a faluról, hogy az isten földre fektetett tenyerére épült, s hogy éppen azért szent és sérthetetlen, azért nem fog rajta átok és ragály, háborúk sem dúlják fel a nyugalmát, s még a jégeső verése is elkerüli a határát. Továbbá azt is állították, hogy aki ebben a faluban látja meg a napvilágot, olyan mélyre ereszti a gyökerét és annyira belekapaszkodik, hogy onnan soha, semmilyen erő nem bírja kitépni. Akkoriban senki nem vonta kétségbe az öregek állítását, hiszen minden földi halandó, akiben van tartás és jóérzés, a saját szülőföldjét, vagyis a faluját tartja a legszebbnek, a legvonzóbbnak és a legkedvesebbnek. A történelem alaposan rácáfolt az öregek állításának az igazára. Az események viharos szelének a kavargása sok gyökeret kitépett és elsodort más tájakra. A falunak emberemlékezet óta soha nem volt hétszáznál kevesebb és nyolcszáznál több lakója. Egyetlen hosszú utcája enyhén kelet felé hajlik, mint az ölelésre görbülő kar, vagy mintha a felkelő nap felé nyúlna, hogy belemarkolva a sugarába, teleszórja fénnyel és meleggel a piroscserepű háztetőket, udvarokat, szérűket és kerteket. Csupán a falu dereka és a felvég közti részen tágul ki enyhén, mint egy félig szétnyíló legyező. Ott, azon a részen épült fel valamikor, a múlt század elején a református templom. Karcsú, bádoggal bevont tornya megvakult tükörként szórja szét a rátűző napsugarat. A harang kongása messzire hallatszik. A templom szomszédságában áll a parókia meg az iskola, s ott az egyetlen bolt meg a kocsma. A falutól keletre, közvetlenül a kertek aljától domb emelkedik. Lankáit szőlővel telepítették be az öslakók. Ott sorakoznak a földbe vájt pincék elé épített hajiokok, melyekben a szőlősgazdák hangos dáridókat szoktak csapni a havas, téli éjszakákon. A vérbő menyecskék is ott keresték és találták meg forrósodó vérüknek a lecsillapítását. A dimbes-dombos külső határ jól termő földjeit nehéz volt megművelni, de megérte a fáradtságot: busásan megfizetett érte. Ott terült el eléggé nagy területen az akácos erdő is. Fájából a különböző kéziszerszámokba nyél, a szekérkerékbe küllő, a kerítéshez oszlop, a szőlőhöz karó készült, s tüzelőnek is nagyon megfelelt. A falutól nyugatra eső belső határ valóban olyan volt, mint egy óriási tenyér, ha nem is az istené. Sík, akár az asztal lapja. Két patak is átfutott rajta. Az egyik közvetlenül a kertek 10
