A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-30 / 14. szám
— És nem érdekel? — Őszintén szólva nem. — Pedig ez jó alkalom lenne arra ... — Mire, Juiika? — Megalapozni a jövőnket... — Hiába, ha nem érzek magamban semmi elhivatottságot. Az az igazság hogy soha nem szerettem volna tanító lenni. Aki csak a kenyérkereseti lehetőség miatt jelentkezik. LOVICSEK BÉLA Szendreiné is örült az unokájának. m Csókolgatta, babusgatta volna, de nem merte. Vigyáznia kellett, hogy meg ne fertőzze. Nem venné a lelkére, ha miatta történne baja. Késő ősszel ismét a nyitrai kórházba kellett vinni. Talán jobb is így, legalább kihúzza ott a telet, ha egyáltalán kihúzza, gondolta magában keserűen. Nagyon szeretett volna élni, szeretett volna még néhány évig örülni a fiának, menyének meg az unokájának, hiszen most már olyan reményteli minden, lehet szívből örülni, s lehet és érdemes is ragaszkodni az élethez. Az idő múlásával Szalóczék is megbékéltek. Juiika a hosszú téli estéken már elugrott hozzájuk egy-egy órácskára a kicsivel, akit ott nagyon szerettek. Kézről kézre szállt, majdhogy meg nem ették. Akkoriban már igencsak rebesgették a szövetkezetesítést, s hozzá is fogtak a megalakításához. A járási emberek mindennapos látogatói voltak a falunak. Bizony nem a legjobb szemmel nézték őket, dehát mit lehetett tenni. Az események folyásának már nem lehetett gátat vetni. Szendrei Janit nem érdekelte a dolog, neki nem volt mit féltenie, s egyébként is megtalálta számítását az állami szőlészetben. Időközben megjelentek az első magyar nyelvű újságok. Jani rendszeresen vásárolta és esténként el is olvasta első betűjétől az utolsóig. Egyszer aztán gondolt egy merészet: papírt, ceruzát fogott és megírta első tudósítását a faluról. Nemsokára megjelent az írása. Madarat lehetett volna fogatni vele, annyira örült. A faluban többen megállították és kérdezgették, valóban ő írta-e a cikket. Aztán már egyre gyakrabban és egyre terjedelmesebb cikkekben számolt be a falu életéről, az emberekről és az eseményekről. Annak örült elsősorban, hogy egyáltalán közölték az írásait, természetesen jól eső érzéssel vette fel a néhány koronányi honoráriumot is, s adta át Julikénak. Ki hitte volna róla, hogy még az újságokba is ír az unokája, gondolta magában az öreg Szendrei, de nem szólt semmit, hiszen szóval úgy sem tudta volna kifejezni a felemelő érzéseit, melyek az öröméből fakadtak. Kitavaszodott... Szendreiné hazakerült a kórházból. Ha nem is épült fel teljesen, jóval jobban érezte magát, mint az ősszel. Akkor már Juiika ismét állapotos volt. Az öreg Szendrei meg is jegyezte csendesen, de csak Jani előtt: — Túl gyorsan jönnek, fiam, hiszen az egyik még ki sem esett a pelenkából. — Három gyereket akarunk, nagyapa ... Ha gyorsan jönnek, hamarább felnőnek. — Nem gondolod, hogy kicsit sok lesz a három ? Jani legyintett: — Egy gyerek, nem gyerek... A világnak e kicsi szigetén legalább hárman legyenek, akik egymáshoz tartoznak. A saját bőrömön tapasztalom, mi az egykének lenni, nagyapa ... Ha maguk nem lesznek már, ki marad nékem a családomon kívül? — Értlek én, fiam, nagyon is értlek, de Juiika elvész a sok gondban-bajban, meg a sok munkában. Arra nem gondolsz? — Azért vagyunk mellette, hogy segítsünk neki. — Hát... te tudod, fiam ... Május végén érdekes felhívás jelent meg az Új Szóban. A felhívásban arra kérték a munkásszármazású fiatalokat, hogy akik elhivatottságot éreznek a tanítói pálya iránt jelentkezzenek, mivel ősszel Szlovákia szerte megnyílnak a magyar tanítási nyelvű iskolák. — Olvastad? — kérdezte Juiika különös izgalommal a hangjában Janitól. — Olvastam ... azt megette a fene, abból soha nem lesz jó tanító, már pedig tanítónak lenni, roppant felelősséggel jár... Csend ereszkedett közéjük. — Mikor még iskolába jártam — kezdte Juiika hosszabb szünet után —, tanítónő szerettem volna lenni... Képzeld, őszi betakarítás után a nagy, sárgálló tököket sorba raktam, pálcával a kezemben elibük ültem és feleltettem. Aki nem tudott, jól elvertem, mint minket a tanító úr... Ilyen bolondos voltam ... — És most?... Még most is? — Hiába szeretnék meg akarnék, lehetetlen — felete Juiika lemondóan. — Hogyan mehetnék el a tanfolyamra, hogyan taníthatnék és járhatnék közben az esti iskolába, mikor itt a kisgyerek, másik a hasamban, aztán a beteg édesanyád, a nagyapád, meg a baromfi, az állatok, nagy kert... már hogyan jelentkezhetnék!?... Lehetetlen, pedig érzek magamba annyi erőt és rátermettséget, hogy megbirkóznék minden nehézséggel és megállnám helyemet a tanítói pályán... Jani rágyújtott. Lelkiismeretfurdalást és furcsa nyomást érzett a szíve táján. Még a gyomra is csomóba rándult. — Sajnállak, Juiika, hogy ilyen reménytelen helyzetbe kerültél, és hogy mindez miattam történt — mondta ki Jani a gondolatát őszintén. — Ha nem kötöd hozzám az életed, most szabad lehetnél és repülhetnél, és beteljesülhetnének a régi vágyaid, így azonban ... — Ugyan ne butáskodj! — igyekezett őt megnyugtatni Juiika, mert kiérezte hangjából az elkeseredést. — Ne tégy magadnak szemrehányást. Tudtam és most is tudom, hogy mit vállaltam magamra, de vállaltam, mert szeretlek, és ez a fontos. Megélünk mi, ne félj, csak az egészségünk ne hagyjon cserben. Eleredt az eső, s jó esőszaggal telt meg a levegő. Juiika megszülte a második gyermekét, másfél év múlva pedig a harmadikat is. Közben Szendreiné többet tartózkodott a nyitrai kórházban meg Lefántovcén, a tüdőgondozó szanatóriumban, mint odahaza. Jani továbbra is a szőlészetben dolgozott, közben pedig szorgalmasan írogatta a tudósításait. Egyszer — nyár derekán — váratlan levelet kapott a szerkesztőségből. Beszélgetésre hívták meg. — Vajon mit akarhatnak? — kérdezte Julikétól. — Majd megmondják — vonta meg a vállát Juiika. Fáradt volt, hiszen rengeteg teher nehezedett rá. Mintha a vérét szívta volna a három gyerek, mert mindent megtett értük. Ha otthon tartózkodott az anyósa, körülötte is volt mit tenni, hogy megkímélje, ha meg odavolt valamelyik intézetben, akkor meg az örökös utazgatás. Elég volt a baja, de a fiatalsága meg a nagy-nagy akaratereje minden nehézségen átsegítette. — Mit mondsz, elmenjek? — kérdezte Jani. — Azt írják, hogy a kiadásaimat megtérítik ... — Menj, ha egyszer hívnak! Szendrei Jani felkészült és másnap hajnalban felutazott Pozsonyba. Csakhamar megtalálta a szerkesztőséget, s néhány percen belül már fogadta is a főszerkesztő. Az idősödő ember rendkívül kedves volt hozzá, ami tetszett Janinak. Mindenféléről kérdezgette, érdeklődött a családi viszonyairól, s egyebekről. Végül rátért a lényegre: — Nézd, Szendrei elvtárs, kiindulva az írásaidból, mi úgy látjuk, hogy jó szemű ember vagy, ügyesen, jó érzékkel ragadod meg a lényeges dolgokat, meg is tudod írni azokat, amibpl arra következtetünk, hogy idővel kitűnő újságíróvá válhatsz. Természetesen ahhoz, hogy valakiből jó újságíró legyen, sokat kell tanulnia. Véleményünk szerint nálad minden feltétele megvan annak, hogy a szerkesztőségünkben dolgozz. Közben az esti iskolában leérettségizhetsz, s ha futja az erődből és kitartásod is lesz hozzá, levelezői tagozaton akár a főiskolát is elvégezheted ... Tudom, tudom — emelte fel a kezét a főszerkesztő —, nem kívánjuk, hogy azonnal válaszolj, előbb meg kell otthon beszélni a családdal... Mindenesetre én bízom benned. Arra kérlek, ragadd meg a kínálkozó alkalmat és lehetőséget... Viszont azt is megmondom őszintén, nem ígérhetek nyugodt és felhőtlen életet, sőt nagyon is göröngyös az az út, amelyre „csábrtlak", de azért szépség is akad benne: egy alakuló, új társadalmi rend formálói lehetünk az újságírás sajátos eszközeivel... Nos? Szendrei János a jövetelekor izgalommentes nyugalommal lépte át a szerkesztőség küszöbét, most meg éppen az ellenkező végletbe esett: megrémült a felkínált lehetőségtől. — Rövidesen választ adok — mondta rekedtesen az izgalomtól búcsúzáskor. A főszerkesztő biztatva veregette meg a vállát. Útban hazafelé ezernyi gondolat suhant át az agyán. Egyrészt örült az ajánlatnak, másrészt viszont szorongás fogta el, ha arra gondolt, mi lesz otthon a családjával, ha ő albérletben fog lakni Pozsonyban, s csak hétvégéken járhat haza, sőt még az sem biztos, hogy minden hétvégén ... Vajon van-e arra joga, hogy magára hagyja Julikát, ő meg kiszabadulva a gondok-bajok szorításából, esetleg kiemelkedjen a szürkeségből, s vigye valamire ...? Vigye ám, de minek az árán!? S vajon mi lesz akkor, ha elindul a felemelkedéshez vezető úton, s netán nem bír megbirkózni a rá váró feladatokkal, és félúton megreked?!... Visszahull a szürkeségit)
