A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-16 / 12. szám
LOVICSEK BELA félresiklow* Jelet Giziké felnevetett, mint aki jó vic■ cet hallott. — Te, Juli, csak nem a Szendrei Jani bolondozott veled!?... Mert ha ö ... — Miért, ki az a Szendrei Jani? — Hát persze, azért nem ismerhetem, mert csak a tavasszal jött haza a fogságból — mondta Gizi. — Persze más is lehetett, de ha mégis a Jani volt, tőle őrizkedj — emelte fel az ujját figyelmeztetőn. Sejtelmesen mosolygott. — Miért? ... Talán iszákos, verekedő? — Fene, aki megette, nem iszik az, nem is verekszik. — Hát akkor? — A menyecskéket szereti, de nagyon ... Tudod, őnála az születési hiba, és azt már nem is igen növi ki. Őrizkedj tőle, ha nem akarod megjárni!... Amúgy dolgos, becsületes, kedves is, csakhát... huncut a szeme: ahányat lát, annyit szeret. Most is a Jakabnéval paktál, azt bolondítja. — A Lenke nénit? — meresztett nagy szemet Julika. — Azért öltözködik annyira? — Hát mit gondolsz, miért ?... Úgy beledandult a Janiba, hogy se lát, se hall. Julika kissé elszontyolodott. — Lehet, hogy nem is igaz, csak beszélik — mondta olyanformán, mint akinek most az a kötelessége, hogy megvédje a legényt —, sok mindent kitalálnak az emberek ... Meg aztán legényember, azt csinál, amit akar. Legfeljebb majd letagadja, ha egyszer számonkóri tőle a felesége ... Képzeld, meghívott a búcsúba, azt mondta, hogy megtanít táncolni, a bolondos. Fütyülök rá!... Ha el is megyek a búcsúba — és miért ne mennék —, nem az ő kedvéért megyek, nem igaz? Giziké gyanakodva fürkészte a barátnője arcát. — Nem gondolod, hogy túl sokat foglalkozol azzal a széltolóval?... Bár az is igaz, hogy szívesen lenne a felesége akármelyik lány, ha megkérné a kezét. — Te is? — kérdezte Julika. — Én ugyan nem!... Különben ki tudja?... — Mi lesz a búcsúval, elmegyünk? — Miért ne mennék?... Csak jó idő legyen. Az idő kedvezett. Reggel ugyan még köd ülte meg a tájat, de a napsugár hamar áttörte és fel is itta. Szokás szerint a kocsma előtti téren rendezték a mulatságot. Ott álltak a sátrak, ott a lövölde meg a körhinta is. Rezsgett, nyüzsgött a nép. A gyerekek mézeskalács huszárt szorongattak, sípoltak, dudáltak, a körhinta is megkezdte fáradhatatlan forgását, szálltak a láncos ülőkék körbe-körbe, sikongtak a lányok, kurjongattak a legények, egyszóval búcsúi hangulat volt, ha nem is olyan, mint valamikor. Jani bement a kocsmába, hogy megigyon két deci bort. Egyik-másik ismerőse kezet rázott vele. hogy vagy, mint vagy, aztán koccintottak s ittak. Jani, mintha tűkön állt volna, nyugtalan szeme a forgatagon, állandóan leste, várta a lányt. Érdekes módon most mindennél fontosabb volt számára, hogy jöjjön, hogy láthassa, esetleg beszélhessen és táncolhasson vele. De miért, miért!? Jól nézek ki, ha beléesek, ö meg se tesz, se vesz. Nem, nem voltak hamis szándékai, nem megmarkolászni akarta, csupán megsimogatni a kibodrozott haját, esetleg megcsókolni. Közben ráhúzták a cigányok. Néhány percen belül táncoló párok lepték el a teret. Jani szeme Julikét kereste. Végül meg is lelte Gizi társaságában. Hozzájuk andalgott, pedig inkább futni lett volna kedve. Fékezte magát, nehogy beképzelje magának a kékszemü, hogy annyira utána van. Más sem hiányzik. — Mégis eljött? — kérdezte köszönés után. — El, de nem a maga kedvéért, elhiheti. Gizi a tenyere alá rejtette a kuncogását. — Tudom ... Egyébként is hiszékeny vagyok — mondta Jani, és Gizire nézett. — Nagyon megharagudnál, ha felkérném táncolni Julikét? — Kérdés, hogy nem kapsz-e kosarat? — hamiskodott Gizi. — Kosarat?... Egy jól nevelt lány soha senkit nem kosaraz ki. ha felkérik táncolni, igaz-e, Julika? A két lány cinkosan összenevetett. Julikén égszínkék ruha feszült, teleszórva apró virágokkal, és keskeny, sötétkék szalag ölelte át a karcsú derekát. Vállára omló haja dús és sötét volt, mint az esti erdő. — Nos, semmi válasz? — kérdezte Jani csendesen. — Ha annyira akarja ... — vonta meg a vállát Julika kissé elpirulva. Aztán elindult Jani előtt a táncoló párok közé. Táncoltak. Kezdetben kissé elfogódottan, később azonban mind jobban belelendültek. — Még mindig haragszik rám? — Nem mindegy az magának? — Már hol volna mindegy! — Talán bizony nem tud aludni a haragom miatt ?! — Eltalálta: valóban álmatlanok az éjszakáim, de nem a haragja miatt. — Hanem? — Tetszik nekem, Julika. — Ne mondja. — De mondom, méghozzá komolyan ... — Hányszor és hány lánynak mondta már ugyanezt? Soknak, igaz?... Azt hiszi, hogy mindenki bedől a meséjének?... Téved, ha azt hiszi. — Tetszik, ha mondom, és ha akarja, akár ezerszer is elismétlem. — Mi a csuda! — mondta Julika elkomolyodva. Eszébe jutott Gizi figyelmeztetése: őrizkedj tőle, mert megjárhatod! Őrizkedjen ám, de hogyan, mikor olyan jólesik a két erős karján pillangóként repülni, szállni, hogy talpa alig éri a földet, mikor olyan édes izek keringnek a szíve körül, amilyeneket még sosem érzett... Hogyan őrizkedjen hát tőle, ha szikrányi haragot sem érez iránta, és legszívesebben megcsókolná az elcsattant pofon helyét? — Mire gondol most, Julika? — Hagyjon békén. Jani... A széptevéséből nem származhatik semmi jó a maga számára. — Nem értem, Julika, mire céloz? — Érti maga jól, csak nem akarja ... Nem vagyok én olyan lány, akitől megkaphatja azt, amit akar... Kár az időért, amit rám pazarol... Inkább nézzen más után. Akad elég olyan, akit a játékszerévé tehet, nem is kell nagyon erőlködnie ... — Komolyan beszél, vagy viccel, Julika? — Eszembe sincs viccelni.. . Hallottam én hírét, így hát rossz helyen kopogtat Janinak elfelhösödött az arca Mintha apró tűszúrások érték volna. Vajon ki beszélhette tele a fejét? — Ugye most hallgat, mert nem tud mit mondani? — Mit vár tőlem, Julika? — kérdezte Jan. a lány szemébe nézve. — Talán azt, hogy kézzel-lábbal tagadjak, tiltakozzam?... Valóban nem születtem szentnek, beismerem, de az még nem jelent semmit, az égvilágon semmit. Ezt most nagyon őszintén mondta Jani, amit a lány is kiérzett a hangjából, és az akaratától függetlenül, hálás szemmel nézett fel a legényre. — Akkor hát? — kérdezte Julika. — Ugyanezt kérdezhetném én is ... A zene elhallgatott, nekik pedig vissza kellett menni Gizihez, aki még mindig azon a helyen állt, ahol hagyták. — Hazakísérhetem majd? — kérdezte Jani. — Rövidesen haza kell mennem, vár rám a munka: végződés, fejés ... Anyám betegen fekszik .. . Alig aludtunk tőle az éjjel, annyira kínozták az epegörcsök. A bátyám hajnalban szaladt el az orvosért. Haza kell mennem ... — Mikor és hol találkozhatunk? — Nem tudom .'. — Tudnia kell, és nekem is! — Azt hiszem az lesz a legjobb, ha sehol és semmikor nem találkozunk... — mondta a lány érthetetlen szomorúsággal. — Gondolja? — kérdezte Jani sóhajtva. — Jó, rendben van, de azt ne felejtse el, amit mondtam: tetszik nekem, és ... — És? — kérdezte a lány szembefordulva Janival. — És? — Nem tudom ... — vonta meg a vállát Jani. — Majd meglátjuk... és köszönöm a táncot... nagyon jól táncol... valóban nem volt rá szüksége, hogy megtanítsam, pedig ... jólesett volna tanítgatnom, elhiszi? — Ha maga mondja — mosolyogta el magát a lány. Azzal a barátnőjéhez sietett. Egymásba karoltak és a sátrak közé sétáltak, hogy elbámészkodjanak kissé a sok csecsebecsén. — Véged van, Julikám, véged van! — szorította meg a karját Gizi. — Úgy látszik, hiába figyelmeztettelek. — Miből gondolod, hogy végem van? — Látom én ... — Tényleg?... Talán igazad van, Gizikém, de azért ne félts te engem, tudok én magamra vigyázni, ha meg nem tudok, hát úgy kell nekem — mondta Julika és felnevetett. A következő napokban és hetekben aztán többször találkoztak, hol az utcán, hol a határban, szőlőben, hol egyebütt. Ha véletlenül nem látták egymást egy-két napig, végtelen hiányérzetük támadt, és furcsa szorongást éreztek. Azon az augusztus végi napon Jani a belső erdőbe ment udvarseprűnek valót szedni. Jó nagy kévével a vállán ballagott hazafelé. Kissé kesernyés szájízzel szedte a lábát. Ugyanis előző nap azt mondta neki Julika, hogy neki is lesz útja errefelé, most meg sehol senki. A bokrok között kanyargó, fényesre taposott gyalogútra tért rá és megállt, de csak addig, amíg rágyújtott. Ahogy a láng ellobbant és felemelte a fejét, az egyik bokor mellett üldögélő lányra esett a pillantása. — Hát mégis? — kérdezte röviden, de annál nagyobb örömmel. Ledobta a kévét és Julika mellé ült. — Megígértem vagy nem ? — Gondoltam, hogy közbejött valami. — Ha az ember megígér valamit, nem jöhet közbe semmi. Jani átölelte a lányt, magához vonta és 10
