A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-03-09 / 11. szám

Kora délután a férfi lecsatolta a Geiger-szám­­lálóját, és óvatosan letette egy vastag, hívoga­tó pázsitfolt mellett levő lapos kőre. Egy ideig még hallgatta a halk, egyenetlen háttérketye­gést, aztán kikapcsolta az áramot Csak azért nem érdemes kimerítenie az elemet hogy hallja a kóbor kozmikus sugarakat meg az állandóan jelenlevő radioaktivitást Eddig nem talált semmi jelentősét nyoma sincs valami feltárásra érdemes ércnek. Leguggolt kicsomagolta kemény tojásból, kenyérből, gyümölcsből és egy termosz fekete­kávéból álló bőséges ebédjét Jó étvággyal s ugyanakkor a szabad ég alatt élő emberre jellemzően tisztán evett semmi szemetet nem hagyott maga után, és amikor az utolsó falatot is lenyelte, a könyökére támaszkodva lehevert, hogy felhörpintse a maradék kávé csöppjeit. „Milyen jólesik — gondolta —, ha egy ilyen vad vidéken megtett hatórás gyalogút után az ember végre leheverhet." Amint ott feküdt az erős kávét kóstolgatva, a szeme hirtelen összeszűkült s a pillantása egy ponton megállapodott Épp az orra előtt, két ágacska és egy kis mohos kő közé művé­szien szőtt nedves ezüstszálak csillogtak: az óvatlan számára fenyegető kelepce, a halál hálója. Egy kiváló mérnök ösztönös alkotása, a szellőben lebegő, szinte tökéletes logaritmikus spirál. Kíváncsian tanulmányozta, egyre növekvő érdeklődéssel keresve azt a szálat amely csak a két végén volt megerősítve, s amely a háló közepén levő selyempárnácskából felfelé, a kő egy kis hasadékába vezetett Tudta, hogy ott rejtőzött a kelepce úrnője, ott kuporog egyik hátsó lábát primitív távíródrótján tartva, és várja azokat a hőn óhajtott rezgéseket ame­lyek azt jelentik, hogy áldozata reménytelenül vergődik a ragadós szálak fogságában. Hátrafordította a fejét és rá is talált hama­rosan. A hasadék mélyén baljós drágakőként villogott a pók szeme. Igen, az úrnő otthon volt, és türelmesen várakozott. Az egész nagy­szerűen működött, és a férfi a sok erőfeszítés­től, no meg a tele gyomrától kissé álmosan, eltűnődött az előtte levő pici csodán: hogyan előzte meg sok-sok évszázaddal Eukleidész elméjét ez a pöttynyi protoplazma, ez a pont­nál nem nagyobb fehér idegszövet amely a pók agyát alkotta ? A pókok ősi faj, s ez a spirál, amelyet meg sem lehetett volna külön­böztetni az ember kidolgozta pontok és vona­lak finom absztrakcióinak csodájától, már kor­szakokkal azelőtt ott libegett a történelem előtti nyár szellőiben. A férfi hirtelen ismét felfigyelt Egy csillogó, fémesen kék színekben ragyogó drágakő telepedett le pontosan a hálóra. A kék dongólégy mintegy varázsütésre termett ott a semmiből. Különlegesen szép példány — állapította meg a férfi —, tökélete­sen formált gyönyörű színű. Csodálkozva bámult a rovarra. Hol marad a szokásos rémület az őrjöngő küzdelem, az éles, ijedt zümmögés ? Szokatlan közönnyel és magától értetődően pihent ott, s ezt a férfi nagyon rejtélyesnek találta. A dolognak mégis lehetett valami ésszerű magyarázata. A légy valószínűleg beteg volt vagy halódott, az élősködők áldozatává vált. Bizonyos gombák és a mindenütt jelen levő orsóférgek még a legtermékenyebb fajtákat is megtizedelik. Ez a légy olyan természetellene­sen csöndes volt, hogy a pók, amely észre sem vette pihekönnyű leszállását, ott álmodott to­vább hűvös odújában. /I LÉG ARTHUR PORGES Aztán — ez sem kerülte el a figyelmét — a kék légy ostobán és természetellenesen heves, gyors mozdulatot tett, ugyanakkor rezegni kezdtek erős szárnyai, és felhangzott az éles hangú zümmögés. A férfi felsóhajtott, és ke­vesen múlt, hogy be nem avatkozott. Nem mintha jelentősége lett volna, mikor árulja el magát a légy. Lehet, hogy a pók ellenőrző körútja során talál rá, egyébként — a férfi másokkal ellentétben — az ember hű barátjá­nak tartotta a pókot, mint a fertőzéseket terjesztő rovarok fáradhatatlan gyilkosát. Neki aztán eszébe se jutott, hogy megfossza a pókot az ebédjétől, vagy hogy szétszaggassa a hálóját. Most azonban némán és sebesen a pók — egy kis golyó nyolc szőrös, mozgékony lábon — átsiklott lengő hálóján. Ismét leját­szódik az ősi tragédia, és a férfi sajnálkozó érdeklődéssel figyelte, hogyan következik be az elkerülhetetlen vég. Néhány centire áldozatától a pók hirtelen megállt, és gyémántként ragyogó, lélektelen szemmel felmérte a helyzetet. A férfi tudta, mi következik. Bármilyen nagy volt is a légy, a pók szinte teljesen semmibe vette, hiszen nincs se karma, se fullánkja, habozás nélkül be fogja keríteni, bepólyálja selyemmel, aztán majd elhurcolja a kőhöz, a fészkébe, hogy ott ráérősen kiszívhassa. Ám a pók nem rohamo­zott vakmerőén, inkább óvatosan közelített. Mintha kétségei, mi több, aggodalmai lettek volna. Gondot okozott neki a légy különös mozdulatlansága. A férfi látta a tűhegyes rágószervek mozgását s ez komikus módon arra a mozdulatra emlékeztette, amikor egy asszony kínzó határozatlanságában a kezét tördeli. Vonakodva kúszott előre. Egy pillanat, és megfordul, bevezetésként egy selyemszálat lövell ki a kék légyre, majd hátsó lábával balra kezdi forgatni, hogy csillogó lepelbe burkolja. És úgy látszott, az alaposabb szemügyrevé­­tel után megnyugodott, elfelejtette aggodal­mát: megfordult potrohát a mozdulatlan rovar felé tartotta. A férfi ekkor hajmeresztő, hihetetlen dolgot látott. Fémes villanást, mintha egy több darab­ból álló fénylő pálca nyilallt volna elő a légy fejéből, mint valami különös tőr. Úgy tört ki, mint a villám, pontosan eltalálva a pók lomha potrohát, s aztán sem tűnt el, ott maradt rémitő összeköttetést teremtve közöttük. . A férfi nagyot nyelt, egyre fokozódó hitetlen­­kedéssel. Egy kék légy, nem egyéb, mint egy dögszivó. jól fejlett szívó ormánnyal! Lehetet­len. A nyeNe csupán egy elnyelő, nedvek felivására alkalmas párna. De hát valóban csak egy légy lenne? A rovarok gyakran mimikrizik egymást a férfi pedig ezekben a dolgokban már nem volt járatos. Nem, a kék legyet nem lehet eltéveszteni, és ez igazi légy volt. két szárnnyal meg mindennel. Rég volt, igaz, de azért ennyit még tudott A pók megmerevedett amikor a különös lándzsa eltalálta. Azóta is merev volt és telje­sen mozdulatlan. Dagadt potroha fokozatosan lappadt, amint a légy szívta belőle a nedveket, azon a vékony, lüktető csövön át A férfi most még közelebbről nézte, felemel­kedett a térdére, és nagyon szerette volna, ha van egy nagyítója. Alaposabb vizsgálat után úgy vélte, hogy az a szörnyű cső nem is a száj tájékáról jön ki, hanem a metszett szemek között egy apró, csapóajtószerű kis nyíláson át. amely olyan volt mint egy már-már láthatat­lan, félig nyitott ajtó. De ez lehetetlen, ez csak a szem csillogása lehet, és ó, a pálca viliódzva visszahúzódott, s most világosan láthatta, nem volt ott semmiféle nyílás! Talán az erősen tűző nap csapta be. A pók még mindig ott állt vékony lábain, összeaszva, mint valami szá­nalmas héj. A férfi egy dologban biztos volt: abban, hogy meg kell szereznie ezt a figyelem­re méltó legyet Ha nem is egy új, de bizonyára rendkívül ritka faj. Szerencsére bele volt ra­gadva a hálóba. Az nem segített rajta, hogy megölte a pókot. A férfi ismerte a rugalmas szálak acélos szilárdságát, a szorosra tekert csavarmenetek tele roppant szívós gumival. Csak néhány rovarfaj, s azok közül is csak a legerősebbek képesek kitépni magukat Na­gyon óvatosan kinyújtotta hüvelyk- és mutató­ujját. Csak vigyázva, el kell csípnie a legyet, anélkül, hogy összenyomná. Ekkor félbeszakította a mozdulatát, már majdnem elérte a rovart és erősen figyelt. Aggódott, és egy kicsit félt is. A kék potroh csúcsán ott lüktetett egy fényesen izzó pötty, amely még a tűző nap fényében is ragyogott. A foglyul esett rovar vékony, alig hallható síró hangot adott. A férfinak hirtelen a világító bogarak jutottak az eszébe, de saját ostobasá­gáért dühösen azonnal el is vetette a gondola­tot Persze, hiszen az bogár, ez pedig itt — hát ez nem az, akárhogyan is. Izgatottan ismét előrenyúlt, de amint harapófogó-szerű ujjat közeledtek, a légy lassan, függőlegesen föl­­emelkedett úgy emelte föl a kifeszített szála­kat hogy már-már kúpot formált belőlük, s könnyedén lyukat tépett a hálóba. A férfi azonban résen állt Begörbülő keze idegesen csapott le a rovarra, aztán elégedetten felmor­dult De a fogoly dühödt elevenséggel zümmögött a tenyerében, ettől a férfi meghökkent aztán felüvöltött, amikor égető, éles fájdalom hasí­tott bele érzékeny tenyerébe. Akaratlanul ki­nyitotta az öklét. Kék, elektromos sugárcsíkot pillantott meg. amikor zsákmánya felszár­nyalt, és megcsillant a napban. Egy pillanatra még látta a szentjánosbogár-farlámpát a sö­­tétebb ég előtt egy csillogó szikrát, aztán eltűnt az is. Keserűen káromkodva megvizsgálta a se­bet. Lila volt és már apró hólyagocskák kelet­keztek rajta. Szúrásnak nyoma sem volt Ez a valami nem használta a fullánkját, csak mér­get lövellt ki — talán maró savat — a bőrére. A sérülés egyébként olyanformán fájt mintha súlyos égési seb lett volna. A fene egye meg/ Elszalasztott egy valódi felfedezést, talán egy, a tudomány számára még ismeretlen rovart Ha egy kicsit elővigyázatosabb, sikerülhetett volna megfognia. Nehézkesen, bosszúsan, szinte mogorván állt fel, és visszacsomagolta az élelmiszerdo­bozát A Geiger-számlálóért nyúlt, bekapcsolta az áramot lépett egyet a távolabbi sziklák felé — és megdermedt A gyönge háttérrajzokat elnyomta a valóságos üvöltés, egy elektroni­kus lavina, amely csak egyet jelenthetett A férfi ott állt, bámuNa a füves dombocskát, a fejét rázva, teljesen összezavarodva. Homlokát ráncoNa tette le a számlálót Amint visszahúz­ta a kezét, az őrjöngő zörgés azonnal meg­szűnt. Kifejezéstelen tekintettel várt félig elő­regörnyedve. Ekkor kétség, majd félig-meddig ijedt értelem gyulladt ki a szemében. Macska­ként lopakodott közelebb a ketyegő műszer­hez, s egyik karját kinyújtva, lassan közelítette hozzá felhólyagzott tenyerét. És a Geiger-számláló újra tombolni kezdett. (Fazekas László fordítása) 23

Next

/
Thumbnails
Contents