A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-09 / 11. szám
Csak egy percre LINGER KÁROLY a kassai (KoSice) Magasépítő Vállalat darukezelője. Huszonnyolc éves, családos fiatalember, akinek a munkahelye jópár emeletnyi magasságban, a toronydaruk vezetőfülkéinek „szokásos" szintjén van. — Karcsi, hogyan kerültél kapcsolatba az építőiparral? — Úgy látszik, a mi családunkban ez hagyomány. A nagyapám ács volt, az édesapám kőműves, én pedig, kitanult szakmámat tekintve, épületgépészeti lakatos vagyok. A darukezeléssel kapcsolatos tudnivalókat a tényleges katonai szolgálat letöltése után, továbbképző tanfolyam keretében sajátítottam el. Kezdetben nehéz volt megszoknom, hogy mindig változik a munkahelyem, attól függően, hogy hol van rám, illetve hát a darura szükség. — A darukezelő munkahelye fönn van a magasban, az építkezésvezetőé viszont lent a földön. Kialakítható így is az összmunka ? — Az építkezés- és a csoportvezetőkkel minden reggel megbeszéljük, hogy mivel kezdünk, illetve mi az, amit be kell fejeznünk. Ha napközben adódik valami változtatás, akkor ultrarövidhullámú készülékeinken lehet bennünket utolérni. A fülkéből többnyire csak a műszak végén, vagy akkor jövök le, ha látom, hogy körülöttem tornyosulnak a felhők és vihar készülődik. — Fent a magasban sohasem érzel félelmet? — Néha, amikor nagy a szél és hatására megmozdul a daru, szorongok egy kissé; bár tudom, hogy ha megtartom az előírásokat, akkor semmi baj nem lehet. Több millió koronába kerül a gép, de ennél sokkal fontosabb, hogy emberek életéért is felelek. Ezért figyelnem kell azokra, akik alattam dolgoznak, akiknek a munkáját segítem. — Eddigi legérdekesebb, mondhatnám legizgalmasabb munkád? — Három évvel ezelőtt egy akkor épülő üzemcsarnok tetőszerkezetét tartó kötélrendszert emeltünk be elemenként. Valóban érdekes munka volt, olyan, amilyet addig még sohasem csináltunk, ezért szovjet szakemberek irányításával tanultuk. Amikor az első kötélszerkezetet beemeltük, több mint fél napba került; a tetőszerkezet építésének vége felé húsz-huszonöt perc alatt tettük helyére az utolsó elemeket. — A lentiekkel csak az URH révén tudsz kapcsolatot teremteni? — Szót váltani, természetesen, csak úgy tudunk. Különben amolyan egyezményes jelrendszer szerint dolgozunk, a lenti, védősisakos emberek széles ívű kézmozdulatait innen fentről is jól látni. — Használod a darukürtöt is ? — Napjában többszőr is, szinte minden egyes emelésnél vagy indulásnál. A darus a kürttel tud a leggyorsabban és a legrövidebb idő alatt üzenetet adni azoknak, akik a földön dolgoznak. De ha itt fent esetleg valami bajom esne, a darukürttel ezt is elmondhatnám a lentieknek. Talán ezért sem félek ilyen magasban egyedül, hiszen mégsem vagyok magányos. — Ábrándozni szoktál-e a magasban? — Nemigen, inkább csak tervezgetni... Mert bizony sok-sok lakást felépítettem addig a darummal. amíg a családommal én is a saját otthonunkba költözhettem. (mik-) • Azt hiszik magukról, hogy a tudományok királynőjének közvetlen alattvalói, miközben az emberiség fele úgy tudja, hogy csillagjóslással, időjárással és horoszkópok összeállításával foglalkoznak. Tekintetük úgymond milliárd fényéveket ölel fel, ez azonban azzal jár, hogy itt a Földön sűrűn alágyalogolnak mindenféle közlekedő járműnek. Az emberiség másik fele élénken érdeklődik munkájuk iránt, különösen ami a gyakori csillagászati felfedezéseket illeti. Ezeket nem kis irigyléssel veszik tudomásul, nemkülönben a velük szerzett hírnevet, hiszen egy felfedezéshez nem kell semmi más, mint kellő időben a kellő pontra irányítani a távcsövet. Zsonglőréi a hatalmas számoknak, szeretik a nagy távcsöveket, bonyolult műszereket, de a hegyeket mindennél jobban szeretik. Éppen ezért mindent a hegyek közé hurcolnak, távcsöveiket, csillagvizsgálójukat — az emberektől minél távolabb. Emiatt csak kivételes kitartással és speciális hegymászófelszereléssel rendelkező érdeklődőnek nyílik lehetősége arra, hogy megláthasson egy igazi távcsövet. Ez persze csak akkor lehetséges, ha egyáltalán beengedik az obszervatóriumba, üzemel a távcső, s éppen nem dolgozik vele senki, derült az ég, a kupola felnyitható, az áramellátás zavartalan és találtaik olyan, a bemutatásra hajlandóságot mutató alkalmazott is, aki elviszi a távcsőhöz a kíváncsi látogatót. Nos, ha netalántán minden együtt van, akkor először is a kivilágított folyosóról egy tökéletesen sötét alagútba vezetik a „betolakodót", amelyben hirtelen meredekségü csigalépcső vezet fölfelé. Mi• — Egészen meghibbantál! — rivalltam rá a fiamra. Alig tudtam türtőztetni a haragomat. A kedves fiam, az én vérem — képzeljék — a fejébe vette, hogy színművész lesz. Az osztály legjobb tanulója létére, se szó, se beszéd, a színművészeti főiskolára kérte a felvételét. Csak akkor esett meg rajta a szívem, amikor a feleségem könyörgö pillantást vetett rám. — Rendben van, hívjuk meg Olda bácsit! Olda, a feleségem fivére volt az egyetlen ember a családunkban, akinek valami fogalma lehetett a művészetről — ugyanis villanyszerelő volt az egyik színházban. Amikor megmagyaráztuk, miről van szó, Így oktatta Tamásunkat: — Készülj fel a próbajátékra, kölyök! A gyakorlat a legfontosabb a vizsgán. Remélem, van némi fantáziád, öcsém? Tamás helyeslőén bólintott a bozontos fejével — haja olyan volt. akár a szénaboglya • Kabova asszony gúnyos pillantást vetett Patnik eladóra, és sziszegő hangon kérdezte; — Hogyhogy nincs? Nekem kell — és nincs?! Patnik megnyalta a cserepes ajkát, és udvariasan, de határozottan Így válaszolt; — Senki számára nincs. Már megmondtam. Meghajolt és átment a pult túlsó oldalára, ezzel adta világosan értésül, hogy a beszélgetés az ö részéről befejeződött. Kabova asszonynak azonban más volt a véleménye. Ő szentül meg volt győződve róla, hogy a java csak most következik. Az eladó után ment. — Ne játssza a bolondot — jelentette ki Kabova asszony —, nem szeretnék rosszat gondolni magáról. — Ide hallgasson — figyelmeztette az eladó —, lassabban a testtel! Én nyugodt ember vagyok, de ... Patnik nem fejezte be. Komoran néztek egymásra. Nehéz megmondani, melyikük látszott harciasabbnak. KIK IS AZOK A CSILLAGÁSZOK? közben teljesen elveszíti a tájékozódó képességét és testének felületén alig marad ép hely a tapogatózás eredménytelenségének fájdalmas következményeiként, a végtelennek tűnő botladozás után végre valahára apró piros égők tűnnek fel. Ezek rendeltetésére ezidáig még senki sem jött rá, maguk a csillagászok sem. Téved az, aki azt hiszi, hogy a megpróbáltatások sora ezzel véget ért. A delikvens fölbotorkál egy emelvényre, s ha csak egy ujjnyival is magasabb egy méternél, óhatatlanul beleütközik éles fémtárgyak kiugró részeibe. Következik egy ingadozó létra néhány foka, miközben szédül a feje a vaksötétben. Egy jóindulatú figyelmeztetés arra inti, hogy a lajtorja kissé labilis, úgyhogy óvatosan mozogjon rajta. Az előtte tornyosuló hatalmas csövek, kábelek, gombok, tekerők, kallantyúk és billentyűk bármelyikébe megkapaszkodnia szigorúan tilos, emiatt úgy egyensúlyoz a magasban, mint macska a köszörűn. Végre felhangzik a sötétben: „Ide nézzen bele!" Az „idét" hosszasan keresgélni kell, miközben nem árt, ha két kezét kiterpesztett ujjakkal elörenyújtja. Remeg az izgalomtól, hogy néhány másodperc múlva valami hihetetlent, robbanó galaxist, közel fénysebességgel száguldó kvazárt. FŰ A GYAKORLAT! —, és a nagybácsi folytatta intelmeit: — Akkor most képzeld el, hogy tévétudósító vagy, a nagymama pedig megnyerte a Décíni Horgony énekfesztivált, és neked interjút kell készítened vele. Tamás kiment a szobából, és öt perc múlva egy merőkanállal tért vissza, amelyen egy darab spárga fityegett. Ezzel a rögtönzött mikrofonnal rendkívül élethűen alakította a tévériportert. De a nagymama is elismerést érdemelt: kitünően megbirkózott a szerepével, remekül játszotta a rockegyüttes kacér csillagát. Valamennyien — Olda bácsival együtt — szinte dőltünk a nevetéstől. — Remek volt, fiú! Úgy látszik, van tehetséged, egészen a bácsidra ütsz! Dfe mi volna. HIÁNYCIKK — Úgy — húzta a szót az asszony. — Hát nincs. Semmi sem maradt? — így igaz. — Egyáltalán semmi? — Egyáltalán semmi! — Egyetlen csöpp sem? — Egyetlen morzsányi sem! — Hogy lehetséges? Az eladó felnyögött. Kabova asszony odahajolt hozzá. — Nagyon kérem! Az eladó fogát csikorgatta, s eltűnt egy ajtó mögött. — Szélhámos! — mormogta Kabova aszszony. Észre sem vette, hogy Kuckóvá asszony is ott termett mellette. — Mi történt? Kapható valami? Kabova legyintett. vagy — igen, még elképzelni is szörnyű ... — egy valódi fekete lyukat fog megpillantani... igen, majd most... éles fájdalom hasít jobb szemöldökébe, ami a keresgélés eredményességét jelzi. A sajgó fájdalom majd elveszi az eszét, s bő folyású könnyein keresztül néhány halványan derengő fénypacnit láthat az asszisztens által okulárnak nevezett műszerben. Tehát'miközben kizárólag könnyeinek letörlésével ül. visszatartásával foglalkozik az emberfia, a tudós magas röptű magyarázatából kiderül, hogy amit látnia kellene az iszonyatos távolságra lévő, roppant érdekes tulajdonságokkal bíró objektum, s törheti a fejét a perturbáció, parallaxis, aberráció fogalmak jelentéstartalmán. Magában már éppen századszor tesz esküt, hogyha csemetéje még egyszer kihívja őt az erkélyre csillagokat nézni, akkora pofont ad neki, hogy a másikat a fal adja. Mikor vége a „nézelődésnek", kezdődik minden elölről, fordított sorrendben: ingadozó létra, fájdalmas összeütközések, csigalépcsős alagút. Szeme világát visszanyerve veszi észre, hogy a külön erre a célra felöltött ruhája szakadozott és felismerhetetlen a portól, piszoktól. Káromkodva vágja be maga után az ajtót, és a feleségére gondol, aki a hegyi üdülő bárjában konyakot iszik. Mivel későre jár, a felvonó már nem működik, így gyalog ereszkedik le a völgybe, de még csak véletlenül sem tekint az égboltra, ahonnét kajánul vigyorognak rá a csillagok. BÖDÖK ZSIGMOND ha most pantomim-eszközökkel ábrázolnál egy ... no. mondjuk... bankrablót? Amikor Tamás ezzel a feladattal is megbirkózott, — családunk általános megelégedésére én is beadtam a derekamat, és kijelentettem : — Ám legyen, kedves fiam. Nem állok a szerencséd útjába, ha valóban művészi tehetséged van ... Egy hónap múlva Tamás elment az első felvételi vizsgára. Mi pedig egész nap szinte tűkön ültünk. — Nos, mi újság? — kérdeztem türelmetlenül, amikor fiam este beállított. — Semmi jó — felelte az, alig hallhatóan. Egy percre nyomasztó csend támadt. — De hát min hasaltál el? — tudakoltam. / — A próbajátékon. Borbélyt kellett játszanom munka közben. Én pedig már el is felejtettem, hogy néz ki és tulajdonképpen mit is csinál! VLADIMÍR KUBELKA (Ford.: Gellért György) — Mondom, szélhámos ez az alak — torkolta le. — Nem akar adni! Szomszédnöje odahajolt hozzá. — Mit nem akar adni? Kabova lehalkította a hangját. — Nem tudom. De nem akar. — Disznóság! — mondta Kuőkova aszszony. — Mindig ilyen volt! De mégis, mit gondol, mi van nekik? — Magam sem tudom. — Kabova vállat vont. — Az imént találkoztam egy asszonynyal — az teli szatyorral cipelt belőle. Nekem pedig ez az alak nem ad. Szélhámos! — Szélhámos! — helyeselt Kuckóvá. — Panaszt teszünk. — Persze — fűzte a szót Kabova —, okvetlenül. Hajlandó igazolni, amit mondok? — Hogyan kételkedhet benne, hiszen nekem sem adott belőle! Gyerünk! És a két asszony elindult, hogy panaszt - tegyen. JOZEFJURZET (Fordította: Gellért György) 22
