A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-01-06 / 2. szám

még a hét végén sem, hogy a gyermekével foglalkozzon, hogy az egész család kirándulni menjen, és ki-ki rendszeresen fejlessze testi képességeit. A leckét még esetleg kikérdezik, de hogy a fiúk vagy a lányuk mennyit ugrik magasba vagy hány másodperc alatt futja le a száz métert, arra már nem kíváncsiak. Kár, mert a gyermek hamar elveszti az érdeklődését, eltunyul, esetleg haszontalanságokkal foglalkozik. A rendszeres sportolás mindenesetre fizikailag és szellemileg kiegyensúlyozott embereket nevel, éppen ezért társadalmi szempontból rendkívül fontos. Ezért gondolom, hogy a heti két óra kötelező testnevelés az iskolákban kevés. Tudom, hogy a tanulók túl vannak terhelve, és az iskola nem azért van, hogy sportolókat neveljen, de feltétlenül növelni kell a testnevelési órák számát és én remélem, hogy az oktatásügyi szervekkel sikerül a kérdésben elfogadható megoldást találni. Mert aki fiatalon megszereti a rendszeres testedzést és sportolást, az már az egész életében hű marad hozzá. Az iskolának tehát óriási szerepe van a sportmozgalomban, csak meg kell találni a módját, hogyan karoljuk fel az ifjúságot. Nyílt kérdés ez elsősorban a középiskolákban és a szakmunkásképző iskolákban, ahol nincsenek sportegyesületek, de a legjobbak már egészen figyelemre méltó eredményeket érnek el. Talán az ifjúsági szövetség vállalhatna nagyobb szerepet a rendszeres sportversenyek szervezésében.

• Váltsunk azonban át az idősebb nemzedékre. Hatámzatok és rendeletek írják elő, hogy a tornatermek, sportpályák nem lehetnek senki előtt sem zárva, hanem a nagyközönség, a tömegek rendelkezésére kell őket bocsájtani. A gyakorlatban azonban mégis inkább zárva vannak, merthogy úgymond a tömeges használattal egykettőre tönkremennének. Mi a megoldás ?

— Nehéz kérdés. Persze minden azon múlik, hogy a két fél hogyan tartja be a játékszabályokat. Aki sportolni akar, az egész biztos nem fogja szándékosan tönkretenni a létesítményeket, hanem inkább óvja majd, hogy minél tovább használhassa őket. Sajnos, eluralkodott az a szemlélet, hogy amit sokan használnak, az törvényszerűen hamar tönkremegy. A tulajdonosok tehát eleve nem engedélyezik a pálya vagy a tornaterem használatát. Ez a felfogás tarthatatlan, e szemléleten sürgősen változtatni kell, a testnevelési szövetség szlovákiai és országos kongresszusán is szó volt róla. A jövőben igyekezni fogunk rábírni, ha kell intézményesen is az egyesületeket, hogy bocsássák a létesítményeket a közönség rendelkezésére, mert nem lehet a célunk, hogy egy pályán legfeljebb huszonkét játékos vagy egy tucat atléta gyakoroljon napi egy-két órán át. Mindazonáltal az az érzésem, hogy ahol, az egyesületi vagy iskolai pálya és tornaterem gondnoka szívügyének tartja a sportot, ott rendszerint nincs akadálya a pálya vagy a tornaterem használatának. Persze el kell érni, hogy ez ne a gondnok kénye-kedvén múljon, hanem általánosan elfogadott elv legyen. Talán éppen a gondnok javadalmazásával vagy a fenntartási költségek rendezésével lehetne e kérdésben előbbre jutni, és meggyőződésem, hogy előbbre is jutunk. Ugyanez a helyzet az üzemekkel. Az üzemek vagy a szakszervezetek általában sok pénzt fordítanak a sportra és testnevelésre, de itt is embere válogatja, hogy hol és mennyit. Ha az igazgató vagy a vezető beosztású dolgozók és szakszervezeti tisztségviselők sportszeretők, ott a sportra is sokat áldoznak, rendszerint közmegelégedésre. Itt is szorosabbra kell fűzni a testnevelési szövetség és a szakszervezet kapcsolatát, amely alacsonyabb szinten kielégítő, a legmagasabb szervek szintjén annak ellenére, hogy egyezmények is születtek, nem kielégítő az együttműködés. Ezen is változtatni keli és általában szorosabb társadalmi összefogásra van szükség a sportmozgalom fejlesztése érdekében. Elvégre úgy a szakszervezetnek, mint a testnevelési szövetségnek, s végeredményben minden társadalmi szervnek és szervezetnek az a célja, hogy eszmeileg fejlett, lelkileg kiegyensúlyozott, testben ép és egészséges embert neveljen.

• Váltsunk azonban ismét témát beszéljünk az élsportról. Sportolóink korábban és az utóbbi időben is sok világra szóló sikert értek el. A közvélemény nézete azonban megoszlik. Az egyik tábor azt vallja, hogy túl sokat fordítunk a sportra és az eredmények nem felelnek meg ennek a „befektetésnek". Az élsportolók túlságosan jól élnek, és nem mindig hálálják meg a társadalmi gondoskodást. A másik tábor szerint viszont nem teremtünk megfelelő feltételeket az élsportoláshoz, ezért nem vehetjük fel időnként a versenyt a világ legjobbjaival. Kinek van igaza ?

— Egyik tábornak sincs teljesen igaza. Szocialista társadalmunk valóban sokat fordít a sportra és a testnevelésre, de nem öncélúan. S mindig csak annyit, amennyi telik, és ez az elv örökké érvényben marad. Éppen ezért már a legközelebbi időszakban gyökeres változások állnak be az élsport háza táján. Csak kisebb számú, gondosan kiszemelt és kiemelt sportágakat fogunk magasabb szinten fejleszteni és támogatni vagy ha úgy tetszik — pénzelni. Ez majd az eredményektől, a hagyományoktól és gazdasági lehetőségeinktől függ. Ha történetesen egy másik sportágban is feltűnik egy-egy kiugró tehetség, azzal majd külön foglalkozunk. Az anyagi eszközök összpontosításától egyes kiemelt sportágakra azt reméljük, hogy sportolóink még jdbb felkészülési lehetőséget kapnak, még sikeresebben vehetik fel a versenyt a világ legjobbjaival. Ami azt a szkeptikus nézetet illeti, hogy sportolóink eredményei nem felelnek meg a befektetett összeg nagyságának, csupán egy példával hadd cáfoljam meg a labdarúgásból, amely nálunk köztudomásúlag a legnépszerűbb sportág. Mutassanak nekem Európában még egy olyan országot, amelynek a válogatottja az utóbbi nyolc év alatt azzal dicsekedhet, hogy megnyerte az Európa-bajnokságot, az olimpiai bajnokságot és Európa-bajnoki bronzérmes lett. Aligha találnak ilyent a csehszlovák együttesen kívül. Aztán jön egy gyengébb spanyolországi szereplés és a szurkoló mindent elfelejt. Hiába, a szurkoló már ilyen. Atlétáink ragyogóan szerepeltek az első világbajnokságon. Bugár, Kratochvílová, Pribilinec, Fibingerová neve legalább úgy cseng a világban, mint egy márkás terméké. Ezzel az atléták, de a többi sportolók is olyan hírnevet és megbecsülést szereztek hazánknak a világban, amit nem lehet pénzben kifejezni. Van bizonyos betekintésem a nemzetközi sportmozgalomba, így nyugodtan elmondhatom, hogy helyenként jóval többet fordítanak a sportra és távolról sem érnek el ilyen szép eredményeket. Tény és való, hogy nálunk egy álsportoló lényegesen jobban él, mint az átlagpolgár, de ez csupán érdemeinek társadalmi elismerése. Tudom, hogy időnként profinak nevezik őket, de szerintem ez nem helytálló, mert nézzük csak. A profi világban mondjuk egy Rummenigge 14—15 évi futballozással annyi vagyont felhalmozhat, hogy élete végéig fejedelmien élhet belőle. Nálunk egy élvonalbeli labdarúgó legfeljebb jó anyagi körülmények között él, de semmiképpen sem halmozhat fel semmit, és kénytelen tisztességes polgári foglalkozást űzni, hogy pályafutása után is fenntarthassa magát. Leegyszerűsítve a dolgokat igy állunk az élsporttal. Aki az említett kérdéseket firtatja, ennyi energiával inkább segíthetné sportmozgalmunk ügyét, szóval álljon fel a karosszékből, hogy közös társadalmi összefogással még jobban biztosítsuk minden ember mozgásigényét, élsportolóinknak pedig a zavartalan felkészülést a további nemzetközi sikerekhez.

Beszélgetett: PALÁGYI LAJOS Helexa felvétele

Hétvégi levél

Tegnap valaki becsapott. És mert a zsebemből jogtalanul kiemelt összeg eléggé tekintélyes, ezért ma rövid, illedelmes hangú levélben viszszakövetelem a pénzemet. Miközben a majdani fejleményeket várom, an-ól vallatom ismerőseimet, vajon ők utána szoktak-e számolni a bolti pénztár, a pincér, a mindenféle pénzbeszedö, és sokan mások... utána szoknak-e számolni tehát a bemondott, a leírt összegek helyességének? Nos, kiderül, hogy a legtöbb ember csak fizet s a számlát még akkor is ritkán ellenőrzi, ha jövedelmének beosztására az átlagosnál is jobban rákényszerül.

Jómagam is csak igen ritkán, kiugróan gyanús esetekben szoktam összehasonlítani, hogy vajon más szerint is tíz-e az öt meg öt. Ilyenkor rendszerint kiderül, hogy nem. És ha csak néhány koronás, filléres összegről van szó, az ember inkább szemet húny az ügy fölött, mert furcsa, de igen honos szokásrendünk szerint az ilyesmi pitiáner dolog. Hm! Mit is mondhatnék ... Tudom, hogy az üzletek pénztárosainak többsége lelkiismeretesen végzi a munkáját, becsületes, és óvakodik attól, hogy megkárosítsa a vevőt. Ám akadnak olyanok is, akik másként gondolkodnak, és akik szemrebbenés nélkül számláznak nemcsak fillérekkel, hanem akár koronákkal is többet.

Ha rajtakapják az illetőt, akkor rendszerint úgy védekezik, hogy még ő sértődik meg. Ráadásul a becsapott mögött sorakozók türelmetlensége is annak kedvez, aki éppen megkárosította a vevőt. Ne tartsuk fel a sort! — hangzik a hátad mögül.

Nem jó ez így! — hümmögi az ember, de be kell látnia, hogy saját érdekei védelmében az egyetlen, amit megtehet, hogy mindig, következetesen utánaszámol. Állításomat nyilván igen jól támasztanák alá az erre hivatott ellenőrző szervek idevonatkozó adatai, sőt, maga a tény, hogy egyáltalán szükség van ellenőrző szervekre, intézményekre.

Sőt, úgy vélem, jóval keményebb kézre lenne szükség, mert bizony a helyzet igy kivánja. Távol áll tőlem a szándék, hogy bárkit is kioktassak, csak éppen emlékeztetni akarok arra, hogy saját érdekeinket a legjobban saját magunk kötelessége megvédeni.

Évekkel ezelőtt, heteken keresztül minden vásárlásnál igen következetes voltam, mert előtte egyszer csúnyán becsaptak. De becsaptak utána is, illetve megpróbálkoztak vele — többször, mint előre feltételeztem. Aztán ellustultam, belefáradtam, mint sokan mások. Vagy egyszerűen csak azért nem figyeltem oda, mert valami ösztön azt súgta: kifizetődőbb kímélni a saját idegeidet, mint visszakövetelni egy liter tej árát. Igen ám, de ha most végelszámolásra adnám a fejemet, kiderülne, hogy a valószínűsíthető végösszeg, az ily módon elfolyt pénz igencsak csinos summára rúg.

És akkor még nem számoltam mindazt, ami egyszerűen ellenőrizhetetlen. így a telefonszámla, a kocsi-karbantartás frontján zajló kimondhatatlanságok, satöbbi.

Beismerem: nem tudok okos lenni e kérdésben. Képességeimből csupán arra telik, hogy fölismerjem: nem jó dolog, ha a saját kiszolgáltatottságodat is magadnak kell megfizetned. Jobb, ha nem vagy kiszolgáltatott s ezt csak úgy éred el, ha utánaszámolsz. Mindig és mindenütt.

3