A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-02 / 10. szám
ELET LOVICSEK BÉLA — Sok nincs, de újig azért kitart. Poharazgattak. közben pedig beszélgettek a háborúról, fogságról meg a jelenlegi hely-Az öreg Szendrei megörült a jó hímek, hogy sikerült egyességet kötni Jakab Jónásnéval. Péter-Pál előtt az asszony minden dűlőben megmutatta a gabonájukat. Valóban jó termés mutatkozott, csupán a Meggyes dűlőben egy holdnyi árpavetés volt hitvány: éppen hogy csak nem maradt „gatyában", meg eléggé acatos is volt. — Hétfőn megkezdhetitek a Basában — mondta az asszony eltűnődve —, aztán majd meglátom, milyen munkát végzel... Hát csak készüljetek hozzá rendesen, én is úgy Szendrei Jani kissé értetlenül néa zett az asszonyra. — De hiszen azt mondta, hogy már megegyezett a Jankus Gáborral.. .1? — Meg, de nem véglegesen. — Hát akkor...? Az asszony elgondolkodott. Jani meg nézte közben, és várta a válaszát. Milyen lompos! ... A hajába viszont nem kell sütővas. veleszületett a göndörsége. Az öreg Kéri szavajárása jutott eszébe, aki a göndörökre azt szokta mondani, hogy bizonyára báránybőrön csinálták, azért göndör. — És te hogy gondolnád? — kérdezte az asszony. — Szokás szerint — vonta meg a vállát Jani. — Minden tizedik mázsa, azonkívül egy-egy mázsa a hordásért és a cséplésért, természetesen koszt is. lehetőleg jó és bőséges... — Ejha! — mosolyintotta el magát Jakabné. — Ami az igényeidet illeti, nem vagy valami olcsó legény, hallod-e!... Aztán ki volna a marokszedőd? — A nagyapám. — Elég vén az már a marokszedésre. Jani. Gondolod, hogy megbírja? — Ha nem bírja, futja az én erőmből a pótlására, attól nem kell tartania. Különben erős, kitartó természetű a nagyapám. — Ismerem jól az öreget. Jani, semmi szükség arra, hogy dicsérgesd ... Jóni! — fordult Jakabné a fiához. — Hozz egy kancsó bort a kamrából! Pattant a gyerek, mint a szöcske. — Áldomás? — kérdezte Jani, amikor az asszony teletöltött három poharat és megemelte a sajátját. — Talán... — mondta. — No, egészségedre! — Egészségére!___ló borocska, habár én nem nagyon értek hozzá... A fogságban nem nagyon lehetett borozni, sőt egyáltalán nem lehetett, igy aztán ... ízlik, jó a zamata ... Sok van még belőle? zetről, Jani azonban még mindig nem volt biztos a dolgában. _ — Hát akkor... hogy is van ez, megegyeztünk? — kérdezte két pohár közt. — Úgy gondolom ... — Úgy gondolom ... — mondta Jani nagyot szippantva a cigarettájából. — Nekem biztosat kell tudnom. — Kezet rá, megegyeztünk! Ennyi elég? — Most már elég ... — Számíts rá. Jani, hogy Péter-Pál előtt elmegyünk hatámézésre. Majd én szólok annak idején ... Jani elköszönt, az asszony meg kikísérte egészen a kapuig. Jóni nem ment utánuk, csak a konyhaajtóból leselkedett. Az asszony bárgyú kuncogást rejtett a tenyere alá. — Te, Jani, a katonaság előtt nagy kan voltál — kezdte szemérmes pirulással. — Hallottam rólad egyet s mást, még a bevonulásod után is emlegettek a faluban ... Hát csak azért mondom, hogy tudj róla, meg arra is figyelmeztetlek jó előre, hogy nálam hiába kereskedsz, az én szoknyám elejét még a vihar sem bírja megemelni... Én elhiszem, hogy nagyon ki lehetsz éhezve, mert odakinn aligha jutottál hozzá, szóval... az egyességbe az is beletartozik, hogy békén hagysz ... Janit meglepte az asszony egyenes beszéde. Sehogy sem fért a fejébe, hogy miért mondta el mindezt. Kihívásnak szánta, vagy tényleg komolyan gondolta az elutasítást? Nem eszik olyan forrón a kását, gondolta magában, de hangosan csak ennyit mondott: — Az csak természetes... Régi igazság az, hogy a gazdasszony szoknyája körül ne legyeskedjen a szegény ember gyereke ... — Elég nagy marha volt, aki kitalálta — nevetett fel az asszony, azzal becsapta Jani mögött az utcaajtót. — No. isten veled. Jani, aztán majd szólok! Milyen csengőn tud nevetni, fene a jódolgára! készülök a főzéssel, de jó előre megmondom, magadra vess, ha finnyás vagy. — Maga attól ne féljen. Jól őröl az én malmom, csak győzze bele adagolni az őrölnivalót. — Nagy kópé vagy te. Jani! — nevetett fel az asszony. Rengett a melle meg a fara, mintha rugók feszültek volna a bőre alatt. Mire Jani felébredt hétfőn hajnalban, a nagyapja már mindent elkészített. Sok nagy aratásba kezdett életében, értette a módját, mit s hogyan kell csinálni. Elindultak hát, hogy megkezdjék az évi kenyérre való megkeresését. A Basa dűlő jó messzire esett a falutól, s egészen az erdőig húzódott. Útközben betértek Jakabnéhoz, aki már a früstököt bekészítette a tarisznyába, csak a vállukra kellett vetni, s már mehettek is. — Nem kell végigkutyagolni a falun — mondta az asszony jóindulatú figyelmezte-. téssel. — Menjetek végig a szérűn, kerten, a patakon palló van átvetve, minek kerülnétek, spórolni kell az erővel. Hát akkor hasznos munkát, erőt, egészséget! — Köszönjük! Alig kondult meg a déli harangszó, Jakabné már az erdő szélén állt az ebéddel. Kiabált, integetett, hogy oda, a fák alá a hősre menjenek ebédelni. Mikor Janiék odaértek, gyanakodva, vagy inkább csodálkozva néztek végig az asszonyon. Mintha kicserélték volna. A megszokott lompossága eltűnt, mint a tavalyi hó. Kékfestő szoknyája frissen vasalt, s a kikeményített, hófehér pruszlikja majd szétfeslett rajta. Göndör haját is babos fejkendő alá szorította, csak egy-két fürt kandikált ki alóla. Fehér abroszt terített az erdőszéli fűre, s arra pakolta az ételt, majd jó étvágyat kívánt. A főztje ízletes és bőséges volt. Két pár aratónak is a becsületére vált volna elfogyasztani. Maga is leült. Lábát maga alá szedte, a szoknyája meg legyezőként terült szét körülötte. — Jó nagy darabot lesuhintottál, Jani. — Igyekszik az ember... — A tarió is apró a kaszád után — mondta az asszony elismeréssel. — Ki gondolta volna, hogy így tudsz kaszálni. — Nem hagyhatok hasig érő tartót, hogy felhasogassa a gazdasszony lábaszárát, ha végigmegy a földjén — vigyorodott el Jani, s micisapkáját a feje búbjára tolta. — Bizony, fiam, meg kell becsülni az olyan gazdasszonyt. aki ilyen ízletes étellel kedveskedik az aratóinak — kontrázott rá az öreg Szendrei. — No. no, nagyapa, no, no, maga szokta mondogatni, hogy nyugtával dicsérd a napot. — Szoktam, szó se róla, de aki nem tud főzni, az nem tud se napkeltével, se napnyugtával ... Én már csak tudom, sok asztalnál ettem életemben ... — Úgy. úgy, nagyapa, oktassa csak az unokáját, ráfér! — mondta az asszony incselkedve, s kuncogott is hozzá. — Több esze van ennek. Lenkém, mint hat jegyzőnek. Az oktatás persze azért ráfér. A jó pap is holtig tanul. Ebéd után Jakabné egy üveg bort tekert ki a vizes ruhából. Vörös volt, akár a vér. — Egészségükre! — mondta jókedvűen. — Itt az uzsonnájuk. A tarisznyát akasszák faágra, hogy meg ne lepjék a hangyák, különben mákos szalonnát ehetnek... No, isten áldja magukat, és estére ne felejtsenek el betérni vacsorára! Az időjárás kedvezett, a szorgalmuk sem lanyhult, így aztán jól haladtak az aratással. A gazdasszony arca is egyre jobban felderült, valósággal ragyogott, néha azonban — ki tudja miért —, mintha szomorúság felhője suhant volna át rajta. Mikor az utolsó tábla gabonával — zabbal — is végeztek, szarkalábból, pipacsból, kalászból meg búzavirágból csokrot remekeltek és „megkötötték" a gazdasszony karját. Szokás szerint az volt a végzés jelképe. Az asszony kissé meghatódva köszönte meg, s akkor vallotta be nagyon őszintén, hogy ő bizony tartott Janitól, egyáltalán az egész aratástól. — Most már látom, hogy tévedtem, szerencsére ... Apádra ütöttél. Jani, aki munkabíró, becsületes, derék munkásember volt... Kedvemre való, jó munkát végeztetek, Janikám, áldjon meg az isten érte! — dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes ..." — idézte Jani a költőt, ha nem is egészen pontosan, nem csoda, hiszen régen olvasta, de akkor annyira megtetszett neki, hogy megjegyezte. Az asszony megnyíló szájjal hallgatta. — Hogy te miket ki nem találsz! Az aratás befejezése után rendbe tették a szérűt, az asztagok helyét: simára kaparták, felseperték, aztán megkezdték a gabona betakarítását, azaz a hordást. Asztagot nem mindenki tudott rakni. Ha tudott is, nem mindenki olyat, hogy a szemnek is tessék, meg be se ázzon, ha netán esősre fordul az időjárás cséplésig. Az öreg Szendrei azonban értette a módját. Olyan asztagot rakott, mint a tojás, gyönyörűség volt nézni. Hordáskor az öreg Szendrei a szérűben hált, vigyázni, óvni kellett a gabonát esőtől, gyújtogató kezektől, miegymástól. Egyik este a vacsora után Jani hazafelé készülődött, s ment volna de az asszony elibe állt. — Te, Jani, te tényleg süket is, meg vak is vagy? — Miért volnék az? — Nem veszed észre, vagy csak nem akarod észrevenni, hogy majd megesz a fene érted!? 10
