A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-02 / 10. szám
Jani annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott. — Miért hallgatsz? — Miért, miért... Én az egyességhez tartottam magam — mondta Jani jobb érv híjén, kissé naivul. — De nagy marha vagy, hallod, ha tényleg csak az tartott vissza! — mondta az asszony érezhető megkönnyebbüléssel. — Tudod, Jani, mikor először jártál a házunknál, akkor, még nagyon büszke asszony voltam, és arra most is büszke vagyok, hogy az uramon kívül más férfi még nem nyúlt hozzám eddig ... Most aztán oda a büszkeségem ... Nem kívánok én tőled semmi mást, csak annyit, hogy néha-néha látogass meg. és... és egy kicsit szeress ... persze csak addig, amíg nem házasodd meg ... aztán meg ahogy gondolod... — Azon még ráérek gondolkodni — mondta Jani kissé rekedtes hangon, s nyomban felforrósodott a vére, amint megérezte a hozzásimuló test jó asszonyszagát. Azon az éjszakán megtörtént az, amire az első pillanattól lehetett számítani. Olyan forró ölelésű asszonnyal, olyan asszonyi mohósággal még nem találkozott Jani, pedig jó néhány szoknyással vdt már dolga. Utána aztán elég gyakran találkoztak ... A falu láthatatlan és mégis létező szeme, még a legapróbb változásokat is észreveszi. Hogyne vette volna észre Jakab Jónásné pálfordulását, azt, hogy szinte egyik napról a másikra levetkezte a lomposságát, már-már kihívóan öltözött, s olyan hegyesen járt, kelt. mint valamikor újasszony korában. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Szendrei Jani bolondította meg az eszét. Nyílt titokként suttogták szerte a faluban. Jakabnét nem izgatta, egyáltalán nem törődött vele. Kinek mi köze hozzá, hogy mit csinál, s hogyan él. Ha akkor nem sietett senki sem a segítségére, amikor a legnagyobb szükségét érezte, most aztán hagyják békén és ne törődjenek vele. Mint minden embernek, neki is joga van egy kis bddogságra. Egyik este Jóni fia is szemére vetette a viselt dolgait, s gyűlölködéstől villogott a szeme. Jakabné ráförmedt: — Semmi közöd hozzá, úgy élek, ahogy akarok, ahogy tudok! Miattam ne szégyenkezz! Jóni sem engedett a magáéból: — A vasvillát állítom annak a tetvesnek a mellébe! — Azt adja neked az isten!... Ha még nem látott csúfságot világ, hát láthat, olyat teszek veled! Ez a féktelen haragtól átfűtött fenyegetés használt. Jóni elhallgatott. Magában azonban tovább háborgott és lázadozott, sőt még bosszún is törte a fejét. Mikor a tizennégy és fél mázsa gabonával beállt a szekér az udvarba és a zsákokat lerakták a fal alá. Szendreiné a küszöbre ült és kicsordult a könnye. Akkor hoztak ennyi terményt az udvarukba, amikor utoljára szedte párja után a markot. Szinte maga előtt látta az ura szálas alakját, sugárzó arcát, ahogy szedte le a zsákokat a szekérről. Hogy tudott örülni, s milyen büszke volt a keresetükre!... Néha olyan volt, olyan szelíd, mint egy kisgyerek, bezzeg a szőlömunkások nagy sztrájkja idején, mint a sárkány, erélyes és határozott. Magyarok alatt meg is hurcolták érte a kakastollasok nemegyszer. Megverni ugyan nem verték meg, de folytonosan rajta tartották a szemüket. Hatalmas erejével soha nem kérkedett és nem is élt vissza, pedig lett volna rá alkalma bőven... (Folytatjuk) CSONTOS VILMOS Nem elég egyszer Nem elég egyszer — elmondom újra: Garam völgye, forrón szeretlek. Itt legszebb a nagy ég azúrja, A dűlöútra Kikönyökölnek félkeresztek. Szívem ajtaját sarkig tárom. Nyár-asszony surran küszöbére. Fekszem virággal hímes ágyon, S úgy csókol szájon. Hogy odacsordul parázsló vére. Amint fiatal koromban, régen. Szilaj folyóként újra árad Bennem a vágy, s az ölelésben Most is megérzem: Enyém a terhe minden kalásznak. Minden gyönyör és minden szépség Enyém e szépasszony-közelben, S nem fog rajtam öregség, vénség. Csak el ne tépjék A szálat, ami ideköt engem! BABI TIBOR Utak vándora, te Mint lassan süllyedő, csendes tengerfenék terpeszkedett s táj, csak sápadt, ezüst hold világolt felette. Szél támadt; messziről, ó, messziről jött a könnyű, éji vándor, fülembe sugdosott, hajamat cibálta: — Itt vagy hát, itt vagy-é, te konok, te büszke, te dacos föld fia ...?! — s rángatta vállamról a jó szagú subát. Rám hullt a szélmalom lomha, súlyos árnya, halkan felsírt a vitorla. Az akolban borjú és jámbor juh neszeit; a szél egyre cíbált: — Nézd, ott a hold alatt, ott fut a fehér út... — s körül, mint leölt nyáj aludtak a tanyák. Látom, ma is látom az út menti fákat, zúgó, zilált lombjuk, s hallom, hogy súgnak a búcsúzó jegenyék. OZSVALD ÁRPÁD Jegenyék A jegenyéket hányszor csodáltam, ahogy ott álltak tavaszban, nyárban, didergő őszben a mezsgye mellett, utat jelezve a messzi pusztán délcegen, hetykén. Árnyékuk hosszán paraszt pihent meg, csavargó, vándor nyújtózott lustán, álmodva ebédet, jó szerencsét. DENES GYÖRGY Van remény Hát irgalmaznak-e a szelek az erdőnek? S a tél, a fagy király? A fájdalom forrása megered s végtelen sóhajban vonaglik a táj. Oly nyugtalan az élet s szánandó aki ét. Csak a kőtömbök állanak veretlenül — hallgatag, komor bálványai a rettentő világnak. A jegenyéket semmi se védte a nap hevétől, vad szél ha tépte süvegük szélét nyári viharban, nem bújhattak meg más fák tövében, álltak csak árván, örök magányban, naptól tikkadtan, de mégis büszkén, sose törékeny, hajlott derékkal lapulva gyáván. De túl félelmen s szenvedésen, rejtezve, kínlódva felzeng egy pici lélek. Egy ablak résnyire nyílik az égen. Van remény. Botladozva is tovább él az élet. FOTO: TOTHPÁL GYULA 11
