A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-02 / 10. szám
Jó példa az integrációra a Szövetség gázvezeték építése. A vezetékről Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és az NDK egyenként 2,8 milliárd, Románia pedig évi 1.5 milliárd köbméter földgázt kap majd. mxt Napjainkban egyre gyakrabban merül fel bennünk az aggodalom, hogy gyérül a versolvasók amúgy sem túl nagy tábora. Sokan hiszik úgy (természetesen nem a versszeretők), hogy a költészet nem tartozik a valós élet szférájába, s így nincs is rá szükség. Persze a vers is olyan, mint sok más dolog; amíg nem tudjuk, mit jelenthet számunkra — mert csupán az iskolapadban olvastunk el egyet-kettőt, s azt is kényszerből —, nem is hiányzik nekünk. A rendszeresen (s nem csak újságot) olvasók között is egyre kevesebb az olyan ember, aki belső indíttatásból, lelki megnyugvást, szellemi felüdülést keresve olvas verseket. Amikor az olvasásra terelődik a szó, okkal panaszkodunk az időhiányra. Pedig talán éppen a versolvasás igényli a legkevesebb időt, hiszen például egy regény olvasását — egyéb elfoglaltságunk miatt — unos-untalan félbeszakítani, idegesítő, a verseskönyvet viszont egy negyedórára is érdemes elővenni. A hiba tehát máshol is keresendő. Sokan meg sem tanultak verset olvasni. Hogy miért nem, ennek az oka elsősorban magában az egyénben keresendő, de talán ugyanolyan ludas benne a környezet, a család, az iskola, a baráti kör. Az olvasó emberek közül is aránylag kevesen jutnak el a versekig (s hol vannak még azok, akik egyáltalán nem olvasnak!), de vannak olyan emberek is, akiknek elég egy élmény, egy hangulat, gyengéd ösztönzés, hogy ráébredjenek arra, szükségük van a versre. Sokak számára jelenthet maradandó élményt néhány lelkes muzsikusnak az az igyekezete, hogy a zene segítségével vigye közelebb az emberekhez, főleg a fiatalokhoz a verseket. A megzenésített versek „műfaja", nem tudni miért, mostohagyereknek számít nálunk. Pedig remek formája ez a líra népszerűsítésének, s igény is lenne rá. Kevesen foglalkoznak versek megzenésítésével, s még kevesebben mernek színpadra lépni és bemutatkozni. Középiskoláinkban, a művelődési otthonok mellett a múltban történt némi próbálkozás, de nem nagy sikerrel. Pedig ennek a műfajnak a költészet (s főleg a hazai magyar költészet) népszerűsítése szempontjából nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanunk. Ha már a próbálkozásoknál tartunk — sajnos az egy kezemen meg tudnám számolni, hányán próbálták egyedül, gitárral a kézben, vagy csoportba verődve meghonosítani nálunk ezt a műfajt, olyan kevesen vannak. Elsősorban a jó értelemben vett amatőrök. Hideghéti György, a bratislavai Duna utcai Magyar Tannyelvű Gimnázium tanulói, Németh Imre, Bodonyi András és mások, évekkel ezelőtt próbálkoztak már a versek e sajátos tolmácsolásával, szűkebb körben ugyan sikerrel, de eléggé visszhangtalanul. Hogy hogyan is kell ezt a műfajt úgy művelni, hogy mind zeneileg, mind pedig a versválasztás, s nem utolsósorban az előadásmód, a „színpadra állítás" szempontjából igényes legyen, arra jó példaként szolgálnak a komáromi (Komárno) művészeti népiskola zenepedagógusának, Zsákovics Lászlónak és lelkes társainak, Stubendek Istvánnak, Bácz Lászlónak, Domonkos Dezsőnek, vagyis a Sziget csoportnak az előadásai. Zsákovics László nem kezdő e műfajban. Jó zenész, formaérzéke biztos. Számára a vers, a zene egyet jelent, kerek egészet. Ügy simul a dallam a szóhoz, mint héj a maghoz. Bizonyára sokan emlékeznek még arra a műsorra, amelyet a színész Boráros lmréve\ együtt adtak elő számos helyen, szép sikerrel. Hogy Zsákovics László nemcsak jó zenész, hanem vérbeli pedagógus is, bizonyítja a Sziget csoportnak az a műsora, amelyet jobbára Simkó Tibor megzenésített gyermekverseiből állítottak össze, színvonalasan. Nem könnyű hosszabb időn át lekötni a mai gyermek figyelmét. A Sziget csoport fellépésekor mégis azt tapasztaltam, hogy nem lehetetlen dolog ez még olyan gyermekközösségben sem, ahol a közönséget különböző korú gyermekek alkotják. A csoport nemcsak a megzenésített versek színvonalas tolmácsolására vállalkozott. Zsákovics László a zenészek által használt különféle hangszerekkel is megismertette a gyerekeket. Két dalocska között sok mindenre futotta az idejéből; kis zenekart állított össze a gyermekekből, mesélt, bolondozott, kacagtatott. S mindezt őszintén, szeretettel csinálta, a gyermekek nyelvén szólva, mindenfajta „színpadnak" szóló póz és tettetett nyájasság nélkül. Több ilyen csoportra lenne szükség, hiszen soksok gyermek vár a magyar óvodákban és iskolákban hasonló élményre, mint amelyben a CSEMADOK bratislavai óvárosi helyi szervezetének Gyermekklubjában volt részük a kicsinyeknek. Szinte közhelyként hat már, annyit ismételgetjük, hogy az irodalom, a költészet megszerettetését, megismertetését még gyermekkorban kell elkezdeni. Az óvodákban, iskolákban végzett ezirányú munka nem elég. Az órán, a tananyagként előadott versek hallatán nem mindig nyílnak meg a gyermeki szívek. Az órán, a tananyagként előadott versek hallatán nem mindig nyílnak meg a gyermeki szívek. Szinte megmagyarázhatatlan, miért van a Sziget csoporthoz hasonlóból ennyire elkeserítően kevés. Pedig égetően nagy szükség van rájuk, nemcsak a gyermekek, hanem a felnőtté serdülők örömére is. Az ifjúsági, a művelődési klubokban szinte fehér holló az effajta műsor. Reméljük Zsákovics Lászlóék igyekezete, munkája, lelkesedése példamutató lesz másoknak is, hiszen ezúttal a csoport tagjainak a tehetsége, rátermettsége sem marad el a nehéz feladat mögött. Csak talán jóval több figyelmet, erkölcsi és anyagi elismerést érdemelnének. DUSÍK ÉVA Fotó: Prandl 9
