A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-17 / 8. szám
ÉLET Hallgatagon. Mintha élvezte volna ezt a szó nélküli játékot. Tagadhatatlanul furcsa feszültséggel telt meg a helyiség levegője. — Hallgatlak — mondta sokára. Szokatlanul mély volt a hangja. Janinak kissé bántotta az önérzetét, hogy LOVICSEK BÉLA — Hány oroszt lőttél le? — Mi köze ennek a határátlépéshez? — Arra felelj, amit kérdeztem! — csattant a bőrzakós mély hangja. — Uram, nem mindegy, hogy mit válaszolok? Szerintem teljesen mindegy... Ha azt mondom, hogy százat, vagy ha azt mondom, hogy egyet se, ki hiszi el? Senki... Sajnos a magamfajta szavát senki sem hiszi el, talán még azt sem, hogy nem önként mentem a frontra ... Csak azt nem értem, miért akarják rákényszeríteni az embert a hazugságra, kinek van abból haszna?... Nyilván magának sem a cserebogár ütötte ki a szemét. Ha Szendrei Jani megtorpant, mintha ■ falnak ütközött volna. Vége, suhant át agyán a gondolat, s eszébe sem ötlött, hogy megpróbáljon kereket oldani. Semmi értelme. A kutya ^viszont nem hagyta annyiban a dolgot: vicsorítva, haragos morgással rontott rá a két fináncra. Ijedtében az egyik a levegőbe lőtt, mire a kutya farkát behúzva eliszkolt a közelükböl, de tisztes távolságban megállt, s óvatos lopakodással kísérte őket egészen az őrsig. Jani elkeseredett: egyrészt az édesanyja miatt, aki bizonyára nagyon várja haza, másrészt pedig a kutyát is sajnálta. Megkedvelte, s milyen kár, hogy elveszti. Az őrszobán nem bántak véle rosszul. Még ebédet is kapott. Igaz, nem volt valami ízletes, de azért megjárta. Ebéd után jegyzőkönyvezték a vallomását, amit készségesen aláirt. Aztán estefelé egy finánc bekísérte a járási székhelyre, ahol az átadási és átvételi ceremónia után egy vasajtós cellába zárták. Nyolc-tíz bizalmatlan szempár méregette egy ideig. Nem sokat törődött velük. Később megkérdezték tőle, hogy miért hozták be. — Kinyírtam egy fináncot — hazudta, mire elhúzódtak a közeléből, ő pedig leheveredett a priccsére. Két napig nem történt semmi. A harmadik napon egyenruhás őr kísérte fel a második emeletre. A hosszú folyosó kövezetén fülbántón csattogott bakancsának a patkója. Visszhangot vertek a falak. Az ör kinyitott előtte egy ajtót és betuszkolta a helyiségbe. Jani csendesen, tisztelettudón köszönt. Az ablaknál magas, bőrzakós férfi állt háttal neki. Sokára fordult meg. Akkor látta meg Jani a vele egyívású forma, magas férfi bal szemén a fekete kötést. Az asztalon is meglátta azt a jegyzőkönyvet, amit aláírt. A bőrzakós hosszú ideig fürkészte Janit. letegezte a bőrzakós. Visszategezze ? ... Csak azért sem tegezi vissza. — Nincs mit mondanom. Csak azt tudom elismételni, amit jegyzőkönyveztek. — Hát akkor ismételd el! — Nekem mindegy — köszörülte meg Jani a torkát. Idegességében mindig rekedtesen beszélt. Tömören elismételte a tényállást, semmit nem vett el belőle, semmit nem tett hozzá. — Hm, hm ... — hümmögött a bőrzakós. — Mondjuk, hogy elhiszem a mesédet, mondjuk... Talán meg is értlek, mi több, még arra is hajlamos vagyok, hogy úgymond ... becsületes helytállásnak minősítsem a tettedet, csakhogy!... Csakhogy van ennek az egész miafenének egy kis szépséghibája, kiskomám, amit úgy neveznek, hogy tiltott határátlépés! De élvezi, de élvezi, gondolta magában Jani sűrűsödő haraggal, de igyekezett megőrizni a nyugalmát. — Tudom — mondta. — Mégis vállaltad a kockázatot? — Vállaltam. — Persze a következményeit is ... ? — Mi mást tehetnék? — Igazad van ... Mi mást is tehetne az a kismadár, amelyik önként repül a kalitkába?... — mosolyintotta el magát a magas fiatalember. Lassú, kimért mozdulatokkal rágyújtott. Mintha valamiféle szertartást végzett volna. A pislákoló láng felett Janira pillantott, akinek tekintete a talpon álló fogasra tévedt. Derékszíj lógott rajta ráfüzött pisztolytáskával. A dohánybama táoka vadonatújnak látszott. — Van benne pisztoly, sőt meg is van töltve. Meggyőződhetsz róla, ha nem hiszed ... No, mért nem nézed meg ?! — Nem érdekel. — Bezzeg, a fronton érdekelt! — Meglehet... például azt mondja nekem, hogy a németek szúrták ki, mert nem akarta elárulni a partizánok rejtekhelyét a hegyekben, elhiszem. Miért ne hinném!?... Hallottam én sok mindent, hogy milyen kegyetlenségeket követtek el... — Például? — Azt is hallottam például, hogy félholtra verték, megcsonkították, elevenen égették el, kétfelé fűrészelték az embereket, meg hogy dróttal varrták össze a szájukat, ha végképp nem akartak vallani... Tehetek én arról ?... Engem például a saját fajtám akart kinyimi, uram, a saját fajtám ... Csakhát szerencse is van a világon ... Mint ahogy az éles kasza után is marad meg fűszál sértetlenül, a frontokon sem pusztult el mindenki. Bizonyíték rá az is többek közt, hogy mi ketten most itt állunk szemben egymással... élünk ... Van, aki látható sérüléssel, van, aki láthatatlannal úszta meg, de megúszta ... A bőrzakós most már valamivel szelidebben nézett. — Értelmes fickónak látszol, kiskomám — mondta. — Szóval... a szerencsédnek köszönheted, hogy nem nyírt ki a saját fajtád ? Szendrei Jani negyvennégy őszének az elején lemaradva az egységétől azzal a céllal húzta meg magát egy alföldi tanyán, hogy bevárja az oroszokat, aztán hazamegy. A tanya gazdája nem nagyon lelkendezett, amikor cserébe kosztért, meg civil ruháért felajánlotta a két keze munkáját. Morgott, morgott egy sort, a végén mégis megtűrte a tanyáján. Jani nagyon iparkodott, igazán becsületesen végezte a munkáját, csak hogy kedvében járjon a gazdának. Hiába, nem és nem fért a gazda begyébe, hol reggel, hol délben, hol meg este, de gyakran az orra alá röffentette: — Ha netán elkapnak itt, hékás, engem hagyj ki a játékból, én nem tudok semmiről!... Nem szeretném, ha miattad a falhoz állítanának és lepuffantanának! A gazdasszony sokkal szívesebb volt hozzá. Érthető, hiszen az ő fia is a fronton volt valahol — ha ugyan élt még —, s éreztette is Janival, hogy a fia helyett egy kicsit a fiának tekinti. Nap mint nap figyelmeztette, hogy nagyon vigyázzon magára. Anélkül is vigyázott, hogy a tanya körül csellengő járőrök vagy tábori csendőrök szeme elé ne kerüljön. Szép, koraöszi idő volt, még hajnalban is langymeleg. Jani éppen az állatok körül foglalatoskodott, amikor egy magas, hetyke bajszú, fiatal katonaember állt meg az istálló ajtajában. Janival elveszett a világ, vége van, neki is lőttek már, gondolta magában, s erősebben markolta a villanyelet: olcsón azért nem adja a bőrét. Szerencséjére azonban a katonaember nem volt más, mint a gazda fia. Szintén civilbe öltözött, s nem nagyon mutatkozott sem az ismerősök, sem mások előtt. Attól a naptól kezdve sorstársak lettek, katonaszökevények. Némileg még a gazda is kiengesztelödött. Éppen vasárnap volt, csúfra verőfény. Jani a góréban szedte zsákba a kukoricát, hogy majd lemorzsolja, a család meg ebédhez készülődött. A gazdasszony az eperfa alatti asztalon terített meg. Jani túl későn vette észre a két tábori csendőrt, amint a dülőútról betérnek az udvarba, már sehogy sem tudta figyelmeztetni a gazdáékat anélkül, hogy el ne árulta volna magát, pedig nagyon szerette volna. Az egyik csendőr hórihorgas volt, akár a zsellérlétra, a másik meg csak padlábnyi. Úgy néztek ki, mint mikor egy muraközi kanca mellett a csikaja poroszkál. Sehogy sem illettek egymáshoz. Akkoriban az nem számított. — Aggyon isten jó napot, gazduram! — Így a csendőrök. — Maguknak is! — fogadta a gazda a köszönésüket elsápadva. Igencsak begyulladhatott, mert nagyon megremegett a hangja, pedig egyébként kemény, dölyfös ember volt. — Ebédhez, bátyám, ebédhez készülődnek? — Ebédhez... Ha meg nem sértem a vitéz urakat, tessék, foglaljanak helyet szerény asztalunknál — invitálta őket a gazda szives szóval, pedig magában a pokolba kívánta mindkettőt. — Tessék! — Ez bizony jó lesz, régen ebédeltünk terített asztalnál, igaz-e, komám? — fordult társához az égimeszelő. Levette a csákóját, megtörölgette izzadó homlokát, majd a puskáját maga mellé — kezeügyébe — helyezve, falatozni kezdett. Nagyon ki lehetett koldulva. Úgy gyűrte magába az ételt, hogy majdnem megfulladt tőle. A padlábnyi is hozzálátott. Rettenetes bendője lehetett. Úgy ömlött belé az étel, mint pap zsákjába a termény. A család is hozzáfogott, csakhát nekik nemigen esett jól az ebéd, főleg a fiatal gazdának nem. Messzire világított a sápadtsága. Jani szívből sajnálta. Az is átvillant az agyán, hogy valaki beköphette őket. A csendőrök viselkedéséből és magatartásából arra következtetett, hogy biztosra jöttek. A gazdáéknak sem volt mindegy, bár titkon abban reménykedtek, hogy a váratlan látogatásnak nem lesz semmi komolyabb következménye, habár azt is hallották már, hogy a tábori csendőrök nem egy katonaszökevényt ledurrantottak. Jani is abban reménykedett, hogy nem lesz semmi baj. Legfeljebb beöltöztetik a fiút és magukkal viszik. Annak ellenére mégis nagyon félt, meg sem mert moccanni. Kínjában lucskosra izzadta magát, mint a legnagyobb aratásban. 10
