A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-03 / 6. szám
Ébren tartani az emberek lelkiismeretét L. Gály Olga költői útja egyidős a felszaba-dulás utáni szlovákiai magyar irodalom indulásával. Első publikációi az Új Szóban jelentek meg s felfigyeltettek líraiságukkal. könynyedségükkel. Korai költészetében a hazáratalálás, a család, az országépítés ügye és a béke gondjai, gondolatai kapnak hangot. Később differenciálódik lírája, hangja elégikus árnyalatokkal gazdagodik. Első verseskötete, a Hajnali őrségen 1953-ban jelenik meg. A korabeli kritikusok többek között ezt írják róla: „Gály Olga a legelsők között volt, aki egy-egy közvetlen hangú versében megpróbálta ábrázolni az új életet, az otthont, a családi élet bensőséges szépségét, a béke ügyének diadalmas előretörését ... Egyszerűen, színesen tudja megeleveníteni a legszebb emberi kapcsolatokat, költői meglátással ábrázolja a természetet." A Halkan szólok című második verskötetére több mint egy évtizedig készül. E kötet már az érett költő verseit foglalja koszorúba: „Új versei a növekvő művészi igényesség jegyében születtek, s nemcsak a költönö, hanem irodalmunk szempontjából is új színfoltot jelentenek" — írja róla a kritika. Harmadik könyve, a Tiszta vászon 1976-ban lát napvilágot. Ebben a gyűjteményében mintegy összegezi életét és munkásságát, ugyanakkor az emberiség gondjaiból, vágyaiból is részt vállal. Recenzense megállapítja: „Költészetének parabolája a kétségekkel küzdő, mélyen érző női lélek gondjain át az emberiség tiszta nagy eszméinek hirdetéséig ível." Negyedik kötetében a nemrégiben megjelent Szívdobogásban elmélyül a hangja és a felcsillanó színekben sok a sötét tónus. Elégiák .fuvolahangján szól de megőrzi realista kötöttségét. A költő befelé fordul, érzi a magányosság terhét, s emlékei között keresi az elszállt idők fényét és árnyát. Lélekbe markoló „Tilalom" című hosszabb lélegzetű poémája, amelyben tragikusan elpusztult Ostoba kis dolgozat az újságban: Az ismeretlen, de igen magabiztos szerző egyes szám első személyében, ám teljes név nélkül közli a véleményét, miszerint ő igen nem szereti azt, ha az utcán könyvet árulnak. Mint például most nemrég is, karácsony táján. Mert hogy más az, ha halat árulnak. Szerintem is más. De vajon miért más öszerinte? Magyarázatot persze nem ad. Nem indokol. Miért is tenné, ha egyszer az eredeti szándéka nem egyéb, mint nagyképü kinyilatkoztatás: a könyv nem utcai áru és kész, punktum, részéről ezzel le van zárva az ügy, tessék ezt egyszer és mindenkorra tudomásul venni. Felsóhajtok, lelkem megkönnyebbül, mert immár nyilvánvaló, hogy aki ezt irta, az könyvforgalmazási ügyben aligha lehet illetékes. Nem kell tehát attól tartani, hogy holnap reggeltől egy operatív intézkedéssel betilthatja a könyv utcai forgalmazásának módját. Pedig nagyon szeretné. A cikkecske végére érve aztán megvilágosodik valami. De hadd idézzem a befejező sorokat: „Az utcai könyvárusitás kérdése az eladók szakképzettségével' is összefügg. Elismerem, hogy az utcai könyvárusítás jó lehetőség arra, hogy a diákok alkalmi keresethez jussanak, ámde a különféle piacokon és vásárokon, sőt, a május elsejei népünnepélyeken számos, különféle spekuláns elem fordul elő. Mégiscsak alaposabban el kéne gondolkodni azon, hogy az arra illetéktelen alakok ne kapjanak lehetőséget arra, hogy érdemtelen jövedelemhez jussanak." Most már világos, ugyebár?! Az érdemtelen jövedelem ezentúl csakis azokat illesse meg, akik az érdemtelen jöve(Beszélgetés L Gály Olgával) hozzátartozóit siratja el. Versei ebben a kötetben szinte teljesen letisztulnak, a sokszor fölös ornamentika helyett nemes vonalvezetésükkel, csiszoltabb formáikkal fogják meg az olvasót. Fölkerestük a költőt, hogy legfrissebb irodalmi munkájáról faggassuk. — Úgy tudjuk, regényt írsz. Regényt, vagy regényes visszaemlékezést ? —- Valóban regényen dolgozom. Olyan regényen, amelyet tulajdonképpen az élet talált ki és én kötelességemnek tartom papírra vetni. Mint arról a Műhely 1983-ban, ebben az írók készülő munkáival szemelvényeket bemutató Madách-kiadványban is beszámoltam — egy kisvárosi lány életének egyik sorsdöntő szakaszáról szól a történet. Kissé életrajz, kissé emberi sorsokat egybeötvöző munka. Szeretném vele a második világháború előtti és alatti eseményekkel összefüggésben bemutatni a kisvárosban élő emberek magatartási formáit. Azt is mondhatnám: a nehéz helyzetekben megmutatkozó emberi tartást, vagy éppen emberi gyengeséget. — Mi indított a próza felé ? Hiszen eddigi irodalmi működésedben eléggé szerényen szerepelt a próza. — Sokan állítják, hogy a lírikusi megnyilatkozáson úgy esnek át az írók, akár a bárányhimlőn — idősebb korukra kinövik. Az is igaz, hogy ennek számos ellenpéldája van, nem egy költő maradt meg mindvégig a költészet műfajánál. A leggyakoribb a kettős alkotói készség. Hogy én az évek folyamán csak rövidebb prózai írásokkal, karcolatokkal delemre jogosultak. Mert mégiscsak fölháborító, hogy valaki idényjellegű utcai könyvárusításból gazdagodik meg, aztán a sok jelentkeztem, az nem jelenti azt, hogy bensőmben nem vágyakoztam a nagyobb lélegzetű próza után. Inkább azt bizonyítja, vagy talán sugallja, hogy türelmetlen voltam és a friss élményeket nem raktároztam el magamban nyugalmasabb időkre, hanem azonmód papírra vetettem. Talán újságírói tevékenységem is a rövidebb formák irányába terelt. A már említett készülő regény tulajdonképpen évek óta születőben van, vázlatosan el is készült, csak a körülmények gátoltak abban, hogy végső formába öntve letegyem a kiadó asztalára. De ennek is eljön az ideje. Egyébként már második éve dolgozom párhuzamosan egy másik prózai művön — megbízásból. Vélek miniszter elvtárs szólított fel, hogy mivel a férjem, Lőrincz Gyula váratlanul és tragikusan elhunyt és adós maradt az emlékiratai megírásával, a jegyzetei birtokában írjam meg helyette az ő megörökítésre méltó, érdekes, izgalmas, mozgalmas és tanulságos életútját. Egy éven át csak az anyagot gyűjtögettem, rendezgettem ehhez a munkához. Most már jócskán előrehaladtam az írásával. Szlovákra fordítva is megjelenik majd a Slovensky spisovatef kiadó gondozásában. — Ha figyelemmel kíséred az irodalmi lapok. folyóiratok vitairatait cikkeit, észreveheted, hogy egyre gyakrabban írnak arról: válságba került a költészet. Úgy hírlik, manapság egyre kevesebb verset olvasnak az emberek. Ennek a válságnak több összetevője van. Hogyan látod és ítéled meg a líra lappangó betegségét? — Én nem találom úgy, hogy a költészet pénzből tolókocsi helyett Mercédest ajándékozgat az amputált lábú öregapjának karácsonyra. Bár... még az is jobb, mintha válságban lenne. Talán a költők egy része van válságban, mert úgy érzik, hogy visszhangtalanok. Az sem igaz, hogy az emberek kevés verset olvasnak. Bizonyára elolvassák a hozzájuk szóló, lelkűk mélyéig ható költészetet, akár a régi, klasszikusnak számító irodalomról van szó, akár a ma élő költőkről. Hiszem és tudom, hogy azokat a költőket ma is kedvelik a versolvasók, akik helyettük is meg tudják fogalmazni a nagy életérzéseket. — Mi a költő, író dolga ma, amikor egyre több a nemzetközi konfliktus, amikor egyre jobban elmélyül földünkön a sokféle válság? — Az e kérdésre adott válaszom szorosan összefügg az imént elmondottakkal. A világban elmélyülő válság, sajnos, súlyos nyomokat hagy az emberek kedélyén. A költő-író dolga ma is az, hogy ébren tartsa az emberek lelkiismeretét, felelősségtudatát, hiszen rajtuk is múlik, sikerül-e gyermekeinket, unokáinkat megmenteni attól a szenvedéstől és megpróbáltatástól, amelyet nekünk, a mai középnemzedék tagjainak, át kellett élnünk. Egyáltalán maradnak-e túlélők és teremthetnek-e olyan világot, amelyben az ember az embernek többé nem lesz farkasa. — Legutóbbi kötetednek a „Szívdobogás" címet adtad. Most azt kérdezem, vajon az olvasók szíve együtt dobog-e a tiéddel? Kapsz visszajelzéseket az olvasóktól? — A kötet címe pontosan fedi a tartalmát. Azokban a versekben valóban benne dobog a szívem. És bár számomra érthetetlenül és ismeretlen oknál fogva ezzel az utolsó kötetemmel egyetlen író-olvasó találkozóra sem hívtak, a „Szívdobogást" vásárolják. Akik olvasták és módjukban állt velem találkozni, véleményt mondani, érezhetően őszintén csak szépet és jót mondtak. Ezt nem dicsekvésből állítom. Ha az író-olvasó találkozók szervezői meg is feledkeztek rólam, érzem, hogy olvasóim nagy részének a szive az enyémmel egy ritmusban dobog. Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY könyvet ajándékozna. Elvégre a becsületes jövedelemforrások széles skálája különben is kimerítetlen, s ezek egyike például, hogy újságban fejtsük ki véleményünket az utcai könyvérusitásból származó jogtalan jövedelmek azonnali felszámolása érdekében. És mert az újságcikket megfizetik, e tiszteletdíjból vegyünk pamutot. A pamutot ajándékozzuk oda családunk nőtagjainak, akik aztán sálat, kesztyűt kötnek belőle. Természetesen nem maguknak, hanem nekünk. De minek a szót szaporítani. „Máglyára mind, ki cselszövő .. " Túl mindezen, a jelenségnek van egy ennél is veszélyesebb, módfelett káros oldala. Mert nemcsak az gazdagszik jogtalanul, aki az utcán árulja a könyvet, hanem tudvalévőén az is, aki megveszi, elolvassa. Elvégre már a régi görögök is megmondták, hogy az olvasás nemesít, gazdagít. Gondoljunk csak bele: árulják a könyvet minden utcasarkon, csak úgy, az ostoba járókelők megveszik, elolvassák. Ettől aztán szépen gazdagodnak, nemesednek, aztán egy szép napon azt vesszük észre, hogy körülöttünk már mindenki meggazdagodott, arisztokrata lett, kutyabörrel henceg, miközben a buzgó cikkíró a meggazdagodás, illetve a könyvforgalmazás elleni hősi küzdelemben elszegényedett. A koldusbotra jutott cikkíró pedig ennek az elnemesedett tömegnek az alamizsnáin, kegyelemadományain tengeti napjait. Még szerencse, hogy a jogtalan jövedelmekből meggazdagodott, az írott gondolatoktól megnemesedett épp ezért nem fukarkodnak, bőkezű emberiességük egyúttal a főbenjáró vétkük is. KÉSZÉU FERENC Könyvek az utcán
