A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-02-03 / 6. szám

Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809—1847) a romantikus zene egyik legrokonszenve­sebb egyénisége volt. Gyakran nevezték őt a romantika Mozartjának is, utalva ezzel min­denekelőtt a két zeneszerző életrajzában és zenei világában megfigyelhető hasonlósá­gokra. s nem kétséges, hogy maga Mendels­sohn is boldogan vállalta volna ezt a címet, hiszen Mozart volt a legnagyobb példaképe, ennek ellenére csínján kell bánnunk a jelzők osztogatásával: a felszínes benyomások és a külső jegyek alapján történő összevetések rendszerint megbosszulják magukat. Nem szabad megfeledkeznünk például a korról, amelyben a művésznek élnie adatott; Mo­zart a XVIII. század második felében egy kifinomult zenei ízlésű, de öntelt és önmagát nagyra tartó főúri közönségnek játszott, negyven évvel később Mendelssohnt már lelkes polgárivadékok, az egyre inkább tért hódító kapitalizmus legmarkánsabb alakjai ünnepük mint közülük valót. Pedig tulajdon­képpen Mendelssohnból hiányzott az a har­cias életkedv, amely ennek az öntudatos osztálynak a sajátja volt, s nagy kortársa és barátja, Robert Schumann (1810—1856) is hasztalan próbálta megnyerni öt fegyvertár­sul a maradi nézetek és a „filiszteusok" elleni csatáihoz, Mendelssohn az álmok vilá­gába kívánkozott, szinte menekült a valóság elől. Alig négy évtizednyi élet adatott neki, e szűkre mért idő alatt mégis számtalan re­mekművet komponált. Ő is, akárcsak Mo­zart, csodagyermekként kezdte, 9 éves korá­ban már komoly közönség előtt zongorázik, Zelter, a zenetanára áradozó levelekben szá­mol be Goethének az ifjú géniuszról. Az idős mester és Mendelssohn később gyakran ta­lálkoztak, s Goethe meggyőződhetett róla, hogy a derék Zelter egyáltalán nem túlzott. Az ifjú előadóművész természetesen a zene­szerzéssel is kacérkodik s tizennégy-tizenöt éves korában már figyelemreméltó, komoly müveket komponál. Szinte valamennyi zenei műfajjal megpróbálkozott; szimfóniái közül mindenekelőtt a III. (Skót-), a IV. (Olasz-) és az V. (Reformáció) szimfóniát játsszák ma-Zene és álom (175 éve született Mendelssohn) napság, de más szimfonikus alkotásai (pl. a Hebridák-nyitány vagy a Szentivánéji álom nyitány) is közkedveltek. Korán megpróbál­kozott a kamarazenével is, újszerű hangzású' vonós Oktettjét például 16 évesen irta. Saj­nálatos módon ezek a formás kis darabok, akárcsak vonósnégyesei, szonátái vagy dalai nem annyira ismertek és népszerűek, mint amennyire megérdemelnék. Mendelssohnak volt egy nagy jelentőségű, zenetörténeti szempontból nézve szinte fel­becsülhetetlen értékű cselekedete. Húszéves korában, 1829. március 11 -én ö vezényelte Berlinben a több mint nyolcvan éve elő nem adott Máté passiót, Bachnak ezt a csodála­tos alkotását. A mű és a karmester óriási sikert aratott, s tulajdonképpen ekkor fedez­te fel a közönség Johann Sebastian Bachot, ekkor értette meg valójában a világ, ki volt ez az elfelejtett művész. Maga Mendelssohn is el volt ragadtatva tőle, Bach hatására két oratóriumot (Paulus, Éliás) is komponált. Ezeket is ritkán hallani, s nem volt több szerencséje az operáival sem. Igaz, a terve­zett operák és egyéb színpadi müvek közül csupán néhány készült el. a többinek csak a nyitányát vagy a kísérőzenéjét ismerjük (An­tigone, Ruy Bias, vagy a legismertebb, a 17 esztendősen komponált Szentivánéji álom). A mindenkori zenehallgatót elsősorban Mendelssohn zenéjének sajátos kettőssége: borongós, már-már komor melankóliája és tündérálomszerű ragyogása ejti rabul. Igaz, műveiben hasztalan keresnénk beethoveni mélységeket vagy drámaiságot, de ez a zene nem is egy elkényeztetett fiatalember muzsi­kája — mint vélték sokan. „Életműve sajátos sziget a német zenei romantikában — írja Kroó György. — Kevésbé volt jövőbe mutató, mint Schubert vagy Schumann zenéje; még a zenei romantika konzervatívabb ágában is ő szakadt el legkevésbé a hagyományoktól.” Ennek ellenére ma is lehet mondanivalója. (lacza) Nagy József: Vándor (vázlat-rajz) A szabadvers a szlovák költészetben (Egy érdekes antológiáról) A szabadversről, amely csupán alig egy év­százada nyerte el létjogosultságát az iroda­lomban, s vált „szórványból szokvánnyá", a lehető legellentmondásosabb nézetek, véle­mények láttak napvilágot. Vannak, akik még azt is tagadják, hogy — prozódiailag — a szabadvers egyáltalán vers volna, s a vers és a próza között álló „harmadik minőségként” kezelik, mások szerint viszont vers ez is, igaz, maga a fogalom „a verstani szabályok nélkü­li verset" jelenti, s az ilyen szellemben író­dott szövegek átmeneti alakzatok vers és próza között. E szusszanásnyi könyvszemle nem ad módot a kérdéssel kapcsolatos ál­láspontunk kifejtésére, azért most nem is lehet több munkahipotézisnél az a vélemé­nyünk, melynek értelmében a szabadverset is versként fogjuk fel. Egyébként is van valami, ami — érzésünk szerint — mester­kéltté teszi az e kérdésben folytatott vitákat, elhangzott véleményeket, ami álproblémává az egész problémát: a szabadvers e vitáktól és véleményektől függetlenül is él, méghoz­zá — szinte összeszámlálhatatlanul sok megjelenési formában — versként él, s mára már teljes mértékben a verskultúra elidege­níthetetlen részévé vált. Ezt bizonyítja a sza­badversnek például a közép-európai kis né­pek és nemzetek lírájában betöltött szerepe, s az abban elfoglalt helye is. S habár mind­eddig még nem született olyan összefoglaló mű — legalábbis nincs róla tudomásunk —, amely a szabadvers különböző lehetőségeit venné számba, s az egyes nemzeti költésze­tekben vállalt szerepét vizsgálná, napjaink­ban egyre több olyan részlettanulmány vagy válogatás jelenik meg, amelyek alapul szol­gálhatnak egy monografikus igényű munká­hoz. Ilyen értelemben üdvözölhető a Slo­­vensky spisovatef könyvkiadó gondozásá­ban, a Kruh milovníkov poézie (Verskedvelők Köre) elnevezésű sorozat 136. kiadványa­ként megjelenő antológia is, amely — miként a címe (Vofny véré v slovenskej poézii) mu­tatja — a szlovák szabadvers kialakulását, fejlődését követi nyomon a kezdetektől nap­jainkig. A szlovák szabadvers kezdetei ugyan úgy Ivan Krasko nevéhez fűződnek, miként a XX. századi modern szlovák költészetben annyi mindené. (Érdekességként megemlít­hető itt, hogy Krasko már a Noc — Éjszaka — címet viselő legelső szabadversét odail­lesztette az 1909-ben Nox et solitúdo cím­mel megjelent első kötetének élére, ám amelyet annak egy korábbi, és Kraskóéhoz képest konzervatívabb irodalmi ízlést képvi­selő szerkesztője, Svetozár Húrban Vajansky kihagyatott a költővel.) A szóban forgó válo­gatás, amely a fiatal költő, Ján Zambor munkája, az 1876-ban született Krasko imént említett Noc című prózaversétöl az idén huszonkilenc éves Daniel Hevier Vzbu­­ra rastlín (A növények lázadása) című próza­­verséig. tekinti át a szlovák szabadvers kü­lönböző állomásait, típusait, csúcsteljesít­ményeit. A két háború közt elsősorban Vla­dimír Roy, Ján Rob Poniőan, Ján Smrek, Emil Boleslav Lukáö, Laco Novomesky és Pavol Horov nevéhez fűződik a szlovák sza­badvers kidolgozásának, megteremtésének érdeme, amit aztán a második világháború éveiben a nadrealisták (a szlovák szürrealis­ták nevezték így magukat) — Rudolf Fábry, Ján Rak, Pavel Bunőák. Stefan Záry, Vladi­mír Reisel, Ján Brezina és Július Lenko — fejlesztettek tovább, s mely századunk hat­vanas éveiben Miroslav Válék, Milan Rú­­fus, Ján Stacho, tubomír Feldek, Jozef Mihalkoviő, Ján OndruS, Ján Buzássy, Vlastimil Kovalöík, Stefan Stráíay és má­sok kísérleteivel kapott új lendületre, s tört új lehetőségek felé. (Külön érdekessége Ján Zambor válogatásának, hogy a jeles próza­­íróktól, Rudolf Slobodától és Vincent Síkú­iétól, valamint a fiatalon elhunyt neves kriti­kustól, Albin Bagintól is besorolt egy-egy szabadverset a gyűjteménybe.) S ha e most megjelent gyűjteménynek vannak is hiányos­ságai, aránytalanságai, túlzásai, egészében véve kitűnően alkalmas annak dokumentálá­sára, hogy a 20. századi modern szlovák költészet minden tekintetben gazdagon ár­nyalt és korszerű, a korral mindig együtt lélegző, s a nagyobb nemzetek lírájával lé­pést tartó kezdeményezéseket és eredmé­nyeket tud felmutatni. TÓTH LÁSZLÓ 15

Next

/
Thumbnails
Contents