A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-03 / 6. szám
— Hát tudod, a mamának sok dolga van ... Legközelebb majd ö is eljön ... — És akkor majd fog velem játszani ugye, papa, sokat fog velem játszani... a babának is varrunk ruhát... tésztát is nyújtunk ... Papa! Én már tudok valamit, elmondjam? — Hadd hallom. — Répa, retek, mogyoró, ritkán rikkant korán reggel a rigó ... ugye szép? — Nagyon szép... Hát mit tudsz még ? — Én olyat is tudok, amit te nem tudsz gyorsan elmondani, ugye, anyuka, tudok? — Tudsz bizony... Mondd el gyorsan a papának! — Mit sütsz kis szűcs, sós húst sütsz kis szűcs? Szendrei felnevetett. — Ez már igen!... Ilyet még én sem tudok, nem bizony. Nagyon ügyes vagy. Zsuzsika, meg okos is ... — Mivel kínálhatom meg, apuka? — Semmivel, Anni, sietek, csak egy pillanatra ugrottam be. Riportra megyek ... Hát Jancsi ? — Éjszakás volt, nem régen feküdt le, alszik, de rögtön felkeltem — mondta Anni, s már ment volna, de Szendrei megállította. — Hagyd csak. hadd pihenjen, jobb, ha nem zavarjuk. — Haragudni fog, ha megtudja, hogy itt járt és nem ébresztettem fel... — Majd megnyugszik, az ágy kibékíti... — Legalább egy kávét tessék meginni. — Hát ha nem kell rá várni sokáig ... — Készen van, csak meg kell melegíteni... — Akkor jöhet — mondta Szendrei. Kicsit elbeszélgettek még, megitta a kávét és felállt. — Hallom, kocsit akartok venni, s hiányzik még néhány korona. Azt hoztam el, tessék! Anni felcsillanó szemmel vette át a bankjegyköteget. — Köszönjük szépen ... nagyon szépen köszönjük! — mondta, és össze-vissza csókolta az apósát. — Majd megörül a Jancsi ... A héten biztosan megveszi... Nem is tetszik elhinni, mennyire odavan az autóért... — Hát csak vegyétek meg mielőbb, és vigyázzatok vele, baj ne érjen benneteket. Aztán valamelyik hétvégén fel is ugorhattok hozzánk bemutatni. Szervusztok! Anniék kikísérték és sokáig integettek utána. Szendrei János elégedetten nyomta a gázpedált. Nem így képzelte el ezt a váratlan látogatást, de ha már így történt, egye fene. Talán jobb is ... Ha már megtette ezt a kis kitérőt, útba ejti a szülőfaluját is, gondolta. Tíz-tizenkét éve látta utoljára. Hogy miért, maga sem tudja. Mintha szándékosan kerülte volna, pedig járva az országot, bőven lett volna rá alkalma, hogy útba ejtse s elidőzzön ott egy-két órácskáig. Most bepótolja a mulasztást és körülnéz' egy kicsit. A tancsi néni nem szalad el, megvárja. Különben sem tudja, hogy meglátogatja. Átrobogott a Garam hídján, ami a front után vert katonai híd helyén épült. Széles és szép ívű volt. A tervezőjének nem kellett szégyenkeznie miatta. Azon az úton futott tovább a kocsija, amelyen valamikor, a fogságból hazatérőben szedte a lábát. Akkor gídresre-gödrösre szántották a tankok lánctalpai, most meg sima és portalanitott. Ki gondolta volna akkor, hogy majd egyszer a saját autójával robog rajta a szülőfaluja felé ... (Folytatjuk) PAVOL ORSZÁGH-HVIEZDOSLAV Véres szonettek . (részlet) 1 Dal a vérről, — de dőre gondolat! Vérről írjak, mely eszmék éltetője ? Jövendők lángja lobog fel belőle s oltárán örök haladás fakad?! Lányok arcára rózsát csalogat, és édes álmot sző a csecsemőre, ha angyalarc mosolygós álma őre — Ó, ezt a vért köszöntse hódolat! Varázsital a vér! Titokban forrva a szív ke/yhében — drága must — pezseg, majd éltetőn és alkotón csobogva eláraszt minden lüktető eret, hitet, erőt és szent csodákat ontva. Gondoltál erre, mészáros-sereg? 2 Ma nem a termő vérről zeng dalom, — nem arról, mit a szív varázsedénye önt izzó agyba, alkotó tenyérbe, s kalászt fakaszt a holt sziklafalon. Nem arról, mely borongós árnyakon úgy lángol át, akár a fáklya fénye, — melytől oszlik a dermedt éj veszélye és fény tör át az alvó hajnalon. 0, ez a vér nektár és manna lenne, — de most a dal felbőszült vért zokog, mely őrjöngve rohan a végtelenbe, — ádáz dühétől minden gát ropog, — mindent ledönt s szennyes bíborra fest be, s mélyébe fullaszt minden dalnokot. 3 Szárnyas démon zúgott a légen át, — kezében szörnyű, tűzokádó csóva: bőszen lesújtott s sziklazáport ontva, vérgőzt kavart fel, s égő kén szagát, lángtengerré dúlta az éjszakát A föld vad vétkek álmait vacogta és végtelen, lidérces álma pokla ím: vérfagyasztó, zord valóra vált. Az emberek üvöltve bújtak össze: barlang, őserdő, hegycsúcs, hős berek a téboly rémült jajszavát hörögte, de egy sem nyújtott árnyas rejteket, mert vágóhíd vad tombolását nyögte a lég, a föld s a zúgó tengerek. (Rácz Olivér fordítása) 135 éve született P. O. Hviezdoslav, a legnagyobb szlovák költő FOTÓ: BISTIKA SOÓKY LÁSZLÓ Találkozás a tájban Vár a kisfiú a tájban, a haja kék, mint maga a táj. Szemben, mintegy kilépve a tájból, fehérhajú, vak öregember. Körülöttünk minden csupa táj, és kívülről madárzaj, talán. — Aztán, kié vagy te kisfiú? — Villon úré. Fehérhajú. — Bizton tudod-e, kisfiú? — Bizton, Fehérhajú, most is őt várom, ide. — Nos, én lennék Villon úr, kisfiú. — Tévedsz, Fehérhajú, Villon úr asszonykancát lovagol. — Ó, réges-rég volt az kisfiú! — Igaz lehet. Fehérhajú, hiszen már magam is vén vagyok. 11
