A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-03 / 6. szám
lodtunk volna egymástól, hogy már nem tudunk indulatok nélkül beszélni egymással?... Éppen most, vénségünkre bolondulunk meg, amikor egyre nagyobb szükségünk lesz egymás segítésére és támogatására ? LOVICSEK BELA — Ennyire megcsömörlöttél mindentől, ennyire elégedetlen vagy a sorsoddal, Júlia ? — kérdezte rekedtes hangon. — Ennyire. — Nem értelek, egyszerűen megérteni, Júlia. — Nem is kell. — Megáll az ember esze! karját Szendrei. — Ne csodálkozz és ne színészkedj, János, azzal te már nem mész semmire! Szendrei felállt, idegesen járt fel s alá. — Felneveltél három szép gyereket, akikre nem tudlak tárta szét a Szendrei János kezdte elveszíteni a ■ türelmét, már-már kitört, de visszaparancsolta és lenyelte a haragját. — Én csak azt tudom, kedves Júlia, hogy ma este lesz mit hallgatni Jancsinak a menyecskétől, hogy meg az ilyen, meg az olyan újságírócska, még arra sem képes... folytassam? De ha te holnap délelőtt beállítsz hozzájuk és eléjük teszed az asztalra a bankjegyköteget, leesik az álla, s talán még el is szégyenli magát... Értsd meg már végre, el kell jönnöd, ha semmi másért nem, hát a fiunk kedvéért!... Rólam most gondolhatsz, amit akarsz, nem számít, de holnap reggel velem kell jönnöd, mindenképpen! Ha makacskodsz, erőszakkal viszlek ki és gyömöszöllek be a kocsiba ... Beszéld bajodat, gondolta magában Júlia, de hangosan nem szólt semmit. Szendrei nagyot nyújtózott. — Fáradt vagyok — mondta szelíden, mintha az elmúlt percekben csupa kellemes dolgokról társalogtak volna. — Bekészithetnéd a táskámba a szokott holmimat, több, mint valószínű, csak holnapután jövök haza ... Júlia átment a másik szobába, hogy teljesítse a kérését a „szelídszavú" férjecskéjének, legalább nyugta lesz tőle, de tévedett. — Képzeld, Júlia — kiabált át Szendrei —, a főnök azt akarja, hogy vállaljam el a helyettesi beosztást, hallod? — Hallom. — És mit szólsz hozzá ? — Semmit. — Nem érdekel? — Eddig soha nem beszéltél a munkahelyi dolgaidról, éppen most jutott eszedbe, most vagy kíváncsi a véleményemre?... Mintha az számítana valamit... Szendrei elvörösödött. — Mi állt beléd, Júlia, hogy ilyen harapós kedvedben vagy?... Tényleg annyira eltávo— Nekem nincs szükségem rád — felelte Júlia higgadtan, olyanformán, mint akinek már minden mindegy. — Sem a segítségedre, sem a támogatásodra. — Nagyon bízol önmagadban. — Én aztán nagyon... Megmondanád, hogy kiben bízhatom önmagámon kívül ?! — És ha megbetegszel ? — Talán bizony te fogsz gondozni, netán forgatni az ágyban?... Véletlenül nem arra gondolsz, hogy veled mi lesz, ha netán ágynak dőlsz? — Te mindig más malomban őrölsz, Júlia, csökönyös vagy, mint a szamár. — Nem őrlök én más malomban. A legrejtettebb gondolatodat is ismerem, nem vagyok én annyira hülye, mint amilyennek elképzelsz ... Tudod tejól, hogy a legnagyobb legénynek is előbb-utóbb kicsúszik a föld a talpa alól, akkor aztán leszáll a magas lóról, de csak akkor, aztán megszelídül, elcsendesedik, mint az őszi légy. Megvert kutyaként szűköl, s egy pohár friss víznek is örül, ha valaki jó szívvel adja neki... — Csak ne nagyon ugrálj, veled is megtörténhet! — Meg hát. — Talán a gyerekeidre számítasz? — Eszembe sincs, nem akarok én egyik gyerekemnek sem a terhére lenni, eleget okultam a magam példájából... — Hát akkor mire számítsz? — Van kórház ... meg aggok háza is — felelte Júlia csendesen. — Én attól sem félek, meg attól a naptól sem, amikor végleg el kell távoznom ... Nekem nincs mit sajnálnom. Szendrei János, legfeljebb az elpuskázott életem felett siránkozhatnék, ha lenne értelme, de nincs, felesleges. Most már késő, visszacsinálni úgysem lehet... sajnos ... Ennyire elkeseredettnek talán még soha nem látta a feleségét. Megrendültén hallgatta. büszke lehetsz. Egyikük sem vált a társadalom szemétjévé ... — Mi hasznom belőlük? — Mit beszélsz? — hördült fel Szendrei. — Milyen hasznot akarsz te húzni a gyerekeidből?! — Semmilyet... — ... hiszen mindegyiküknek megvan a saját gondja-baja, nem kívánhatod tőlük, hogy örökké melletted üljenek. — Nem is kívánom. — Hát akkor mit akarsz tőlük? — Semmit... — mondta Júlia. — Kérlek, ne feleseljünk tovább, semmi értelme. Jobb, ha lefekszel és pihensz, hiszen azt mondtad az imént, hogy fáradt vagy. Szendrei elengedte a füle mellett és tovább folytatta. — Hm, megcsömörlött, elégedetlen — morfondírozott az orra alatt. — Megvan mindenünk, Júlia, szépen berendezett lakásunk, ruhánk, autónk, pénz is akad a házunknál, mondd, mi hiányzik még!? — Hát te tényleg azt hiszed, Szendrei János, hogy minden esetben a minden jelenti a „mindent", az elégedettséget? Tényleg nem tudod megérteni azzal a nagy okos fejeddel, hogy az ember nem egy érzéketlen fabábu, akinek nincsenek érzelmei és gondolatai?... Hányszor megfogalmaztad már az írásaidban, hogy az ember boldogságának a kiteljesedése nem az anyagiaktól függ elsősorban, hanem attól,, hogy milyen lehetőségei vannak vágyainak és képességeinek a kibontakoztatásához, azaz az önmegvalósításhoz ... No, látod, a mások életében és sorsában észrevetted és felmutattad, csak a saját környezetedben voltál mindig vak és süket, meg most is... Soha nem vetted észre, hogy én is ember vagyok, s hogy nem kiszolgáltatásra születtem ... És azt is tudomásul vehetnéd, tisztelt újságíró elvtárs, hogy az emberi méltóság független az iskolai végzettségtől és a társadalomban betöltött pozíciótól... — Úgy beszélsz, mint aki nem tudja, hogy honnan, milyen körülmények és viszonyok közt indultunk. — Tudom én jól, nem vagyok még szenilis, hál' istennek — mondta Júlia tőle szokatlan eréllyel és magabiztosan. — S még valamit: holnap reggel egyedül utazol! Hiába köpöd a markod, hogy erőszakkal is begyömöszölsz a kocsiba, abból nem lesz semmi. A te akaratodból soha többé nem fogok megalázkodni... senki előtt... még a fiam előtt sem ... — Dacosan felszegte a fejét és kiment a konyhába. Szendrei János magára maradva még egy ideig üldögélt, aztán lefeküdt. Felzaklatott idegállapotában azonban sem pihenni, sem elaludni nem tudott... Aránylag korán felkelt. Mire végzett a fürdőszobában és felöltözött, reggelije már az asztalra volt készítve. Felhörpintette a feketéjét és belekukkantott a táskájába, hogy minden benne van-e, amire szüksége lesz. Semmi sem hiányzott. Júliához fordult: — Nem jössz? — Megmondtam. Jól összekáptak. Szokás szerint azonban most sem kiabáltak. Bár szenvedélyesen, de mégis visszafogottan rágták a szavakat. Inkább csak Szendrei. Júlia határozottan kijelentette, hogy nem megy és kész, több megjegyeznivalója nem volt. Kissé borongó volt az idő, s eléggé hűvös is. Napkeltekor általában hűvösebbnek érzi az ember a levegőt, mint előtte vagy utána. Szendrei megborzongva ült a volán mögé. Felindultságában enyhén remegett a keze. Az inditókulcs sehogy sem akart a helyére igazodni. Csak nyugi, nyugi, öreg fiú, nyugtatta magát, semmi értelme az idegességnek. Más sem hiányzik a boldogságomhoz csak az, hogy rátapadjak valamelyik útszéli fára ... hiszen élni szép, élni jó, hogy az a magasságos! ... káromkodott nagyot félhangosan. Idegenül csengett a hangja. Azt már többször megfigyelte, hogy felzaklatott idegállapotában teljesen megváltozik a hangja. Rekedtessé, fátyolossá válik. Mintha egy idegen ember beszélne helyette. A motor egyből beindult. Egy-két percig hagyta, hadd melegedjék, aztán betette a sebességet és elindult. Ahogy távolodott hazulról, fokozatosan felengedett és teljesen feloldódott az idegessége. Szeretett vezetni. A volán mögött eddig még mindig megnyugodott. Pályatévesztett ember vagyok, sofőrnek kellett volna lennem, gondolta magában, s elmosolyodott. Kilenc óra tájban ért a fia lakása elé. Becsöngetett. Azzal a szándékkal nyomta meg a csengő gombját, hogy csak addig időzik, amíg a pénzt át nem adja. Átadja? Hanyag mozdulattal dobja az asztalra, s azon nyomban eltávozik. Anni, a menye nyitott ajtót. Meglepetésében felakadt a szeme, de hamar feltalálta magát. — Csókolom, apuka, tessék, tessék bejönni! — Szervusz, Anni! Zsuzsika is előjött a konyhából. Egy pillanatig meghökkenve nézte az „idegent", de csakhamar felismerte. — Papa, papa! — kiabálta, s futott a guggoló nagyapja két karja közé. — Hát szia, nagylány! — csókolgatta meg Szendrei az unokáját, majd a magasba emelte. — No, nézzük csak, te már nagyobb vagy, mint én ... A konyhában ültek le. Zsuzsika elhelyezkedett a nagyapja ölében, s megkérdezte, hogy a „mama" miért nem jött el. 10 FÉLRESIKLOW* TELET
