A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-02-03 / 6. szám

lodtunk volna egymástól, hogy már nem tudunk indulatok nélkül beszélni egymás­sal?... Éppen most, vénségünkre bolondu­lunk meg, amikor egyre nagyobb szükségünk lesz egymás segítésére és támogatására ? LOVICSEK BELA — Ennyire megcsömörlöttél mindentől, ennyire elégedetlen vagy a sorsoddal, Júlia ? — kérdezte rekedtes hangon. — Ennyire. — Nem értelek, egyszerűen megérteni, Júlia. — Nem is kell. — Megáll az ember esze! karját Szendrei. — Ne csodálkozz és ne színészkedj, Já­nos, azzal te már nem mész semmire! Szendrei felállt, idegesen járt fel s alá. — Felneveltél három szép gyereket, akikre nem tudlak tárta szét a Szendrei János kezdte elveszíteni a ■ türelmét, már-már kitört, de visszapa­rancsolta és lenyelte a haragját. — Én csak azt tudom, kedves Júlia, hogy ma este lesz mit hallgatni Jancsinak a me­nyecskétől, hogy meg az ilyen, meg az olyan újságírócska, még arra sem képes... foly­tassam? De ha te holnap délelőtt beállítsz hozzájuk és eléjük teszed az asztalra a bank­­jegyköteget, leesik az álla, s talán még el is szégyenli magát... Értsd meg már végre, el kell jönnöd, ha semmi másért nem, hát a fiunk kedvéért!... Rólam most gondolhatsz, amit akarsz, nem számít, de holnap reggel velem kell jönnöd, mindenképpen! Ha ma­­kacskodsz, erőszakkal viszlek ki és gyömö­szöllek be a kocsiba ... Beszéld bajodat, gondolta magában Júlia, de hangosan nem szólt semmit. Szendrei nagyot nyújtózott. — Fáradt vagyok — mondta szelíden, mintha az elmúlt percekben csupa kellemes dolgokról társalogtak volna. — Bekészithet­­néd a táskámba a szokott holmimat, több, mint valószínű, csak holnapután jövök haza ... Júlia átment a másik szobába, hogy telje­sítse a kérését a „szelídszavú" férjecskéjé­­nek, legalább nyugta lesz tőle, de tévedett. — Képzeld, Júlia — kiabált át Szendrei —, a főnök azt akarja, hogy vállaljam el a helyet­tesi beosztást, hallod? — Hallom. — És mit szólsz hozzá ? — Semmit. — Nem érdekel? — Eddig soha nem beszéltél a munkahelyi dolgaidról, éppen most jutott eszedbe, most vagy kíváncsi a véleményemre?... Mintha az számítana valamit... Szendrei elvörösödött. — Mi állt beléd, Júlia, hogy ilyen harapós kedvedben vagy?... Tényleg annyira eltávo­— Nekem nincs szükségem rád — felelte Júlia higgadtan, olyanformán, mint akinek már minden mindegy. — Sem a segítséged­re, sem a támogatásodra. — Nagyon bízol önmagadban. — Én aztán nagyon... Megmondanád, hogy kiben bízhatom önmagámon kívül ?! — És ha megbetegszel ? — Talán bizony te fogsz gondozni, netán forgatni az ágyban?... Véletlenül nem arra gondolsz, hogy veled mi lesz, ha netán ágynak dőlsz? — Te mindig más malomban őrölsz, Júlia, csökönyös vagy, mint a szamár. — Nem őrlök én más malomban. A legrej­tettebb gondolatodat is ismerem, nem va­gyok én annyira hülye, mint amilyennek el­képzelsz ... Tudod tejól, hogy a legnagyobb legénynek is előbb-utóbb kicsúszik a föld a talpa alól, akkor aztán leszáll a magas lóról, de csak akkor, aztán megszelídül, elcsende­sedik, mint az őszi légy. Megvert kutyaként szűköl, s egy pohár friss víznek is örül, ha valaki jó szívvel adja neki... — Csak ne nagyon ugrálj, veled is megtör­ténhet! — Meg hát. — Talán a gyerekeidre számítasz? — Eszembe sincs, nem akarok én egyik gyerekemnek sem a terhére lenni, eleget okultam a magam példájából... — Hát akkor mire számítsz? — Van kórház ... meg aggok háza is — felelte Júlia csendesen. — Én attól sem félek, meg attól a naptól sem, amikor végleg el kell távoznom ... Nekem nincs mit sajnál­nom. Szendrei János, legfeljebb az elpuská­zott életem felett siránkozhatnék, ha lenne értelme, de nincs, felesleges. Most már késő, visszacsinálni úgysem lehet... sajnos ... Ennyire elkeseredettnek talán még soha nem látta a feleségét. Megrendültén hallgat­ta. büszke lehetsz. Egyikük sem vált a társada­lom szemétjévé ... — Mi hasznom belőlük? — Mit beszélsz? — hördült fel Szendrei. — Milyen hasznot akarsz te húzni a gyereke­idből?! — Semmilyet... — ... hiszen mindegyiküknek megvan a saját gondja-baja, nem kívánhatod tőlük, hogy örökké melletted üljenek. — Nem is kívánom. — Hát akkor mit akarsz tőlük? — Semmit... — mondta Júlia. — Kérlek, ne feleseljünk tovább, semmi értelme. Jobb, ha lefekszel és pihensz, hiszen azt mondtad az imént, hogy fáradt vagy. Szendrei elengedte a füle mellett és to­vább folytatta. — Hm, megcsömörlött, elégedetlen — morfondírozott az orra alatt. — Megvan mindenünk, Júlia, szépen berendezett laká­sunk, ruhánk, autónk, pénz is akad a házunk­nál, mondd, mi hiányzik még!? — Hát te tényleg azt hiszed, Szendrei János, hogy minden esetben a minden jelen­ti a „mindent", az elégedettséget? Tényleg nem tudod megérteni azzal a nagy okos fejeddel, hogy az ember nem egy érzéketlen fabábu, akinek nincsenek érzelmei és gon­dolatai?... Hányszor megfogalmaztad már az írásaidban, hogy az ember boldogságá­nak a kiteljesedése nem az anyagiaktól függ elsősorban, hanem attól,, hogy milyen lehe­tőségei vannak vágyainak és képességeinek a kibontakoztatásához, azaz az önmegvaló­sításhoz ... No, látod, a mások életében és sorsában észrevetted és felmutattad, csak a saját környezetedben voltál mindig vak és süket, meg most is... Soha nem vetted észre, hogy én is ember vagyok, s hogy nem kiszolgáltatásra születtem ... És azt is tudo­másul vehetnéd, tisztelt újságíró elvtárs, hogy az emberi méltóság független az iskolai végzettségtől és a társadalomban betöltött pozíciótól... — Úgy beszélsz, mint aki nem tudja, hogy honnan, milyen körülmények és viszonyok közt indultunk. — Tudom én jól, nem vagyok még szenilis, hál' istennek — mondta Júlia tőle szokatlan eréllyel és magabiztosan. — S még valamit: holnap reggel egyedül utazol! Hiába köpöd a markod, hogy erőszakkal is begyömöszölsz a kocsiba, abból nem lesz semmi. A te akara­todból soha többé nem fogok megalázkod­ni... senki előtt... még a fiam előtt sem ... — Dacosan felszegte a fejét és kiment a konyhába. Szendrei János magára maradva még egy ideig üldögélt, aztán lefeküdt. Felzaklatott idegállapotában azonban sem pihenni, sem elaludni nem tudott... Aránylag korán felkelt. Mire végzett a fürdőszobában és felöltözött, reggelije már az asztalra volt készítve. Felhörpintette a feketéjét és belekukkantott a táskájába, hogy minden benne van-e, amire szüksége lesz. Semmi sem hiányzott. Júliához fordult: — Nem jössz? — Megmondtam. Jól összekáptak. Szokás szerint azonban most sem kiabáltak. Bár szenvedélyesen, de mégis visszafogottan rágták a szavakat. In­kább csak Szendrei. Júlia határozottan kije­lentette, hogy nem megy és kész, több megjegyeznivalója nem volt. Kissé borongó volt az idő, s eléggé hűvös is. Napkeltekor általában hűvösebbnek érzi az ember a levegőt, mint előtte vagy utána. Szendrei megborzongva ült a volán mögé. Felindultságában enyhén remegett a keze. Az inditókulcs sehogy sem akart a helyére igazodni. Csak nyugi, nyugi, öreg fiú, nyugtatta ma­gát, semmi értelme az idegességnek. Más sem hiányzik a boldogságomhoz csak az, hogy rátapadjak valamelyik útszéli fára ... hiszen élni szép, élni jó, hogy az a magassá­­gos! ... káromkodott nagyot félhangosan. Idegenül csengett a hangja. Azt már több­ször megfigyelte, hogy felzaklatott idegálla­potában teljesen megváltozik a hangja. Re­kedtessé, fátyolossá válik. Mintha egy ide­gen ember beszélne helyette. A motor egyből beindult. Egy-két percig hagyta, hadd melegedjék, aztán betette a sebességet és elindult. Ahogy távolodott hazulról, fokozatosan felengedett és teljesen feloldódott az idegessége. Szeretett vezetni. A volán mögött eddig még mindig megnyu­godott. Pályatévesztett ember vagyok, sofőrnek kellett volna lennem, gondolta magában, s elmosolyodott. Kilenc óra tájban ért a fia lakása elé. Becsöngetett. Azzal a szándékkal nyomta meg a csengő gombját, hogy csak addig időzik, amíg a pénzt át nem adja. Átadja? Hanyag mozdulattal dobja az asztalra, s azon nyomban eltávozik. Anni, a menye nyitott ajtót. Meglepetésé­ben felakadt a szeme, de hamar feltalálta magát. — Csókolom, apuka, tessék, tessék bejön­ni! — Szervusz, Anni! Zsuzsika is előjött a konyhából. Egy pilla­natig meghökkenve nézte az „idegent", de csakhamar felismerte. — Papa, papa! — kiabálta, s futott a guggoló nagyapja két karja közé. — Hát szia, nagylány! — csókolgatta meg Szendrei az unokáját, majd a magasba emel­te. — No, nézzük csak, te már nagyobb vagy, mint én ... A konyhában ültek le. Zsuzsika elhelyezke­dett a nagyapja ölében, s megkérdezte, hogy a „mama" miért nem jött el. 10 FÉLRESIKLOW* TELET

Next

/
Thumbnails
Contents