A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-02-03 / 6. szám

Lassan negyedszázada, hogy a feledhetetlen Gérald Philipe halott. Kislánya, Anne-Marie az apja elvesztésekor négyéves volt. Anne-Marie mosolya, szürkészöld szeme, álla, keskeny felsőajka, megjelenése apjára emlékeztet. Kemény, egyenes jellemét is tőle örökölte. Színiiskolát végzet, s ma az ismert művészek közé sorolják.

A koppenhágai kikötő bejáratánál ékesít egy sziklát ez A tenger tündére elnevezésű szobor. A szobor ihletője. Ellen Pric de Plane (a másik képen látható, amely

1967-ben egy nyugdíjasotthonban készült), nem akart modellt állni. A szobrász, Edvard Eriksen, úgy oldotta meg a helyzetet, hogy feleségül vette az akkor még gyönyörű balett-táncosnőt.

Csodabogár vagy nem? — ez itt a kérdés. Simon, a harminc és negyven között járó cukrászt ugyanis nem nagyon érdeklik a nők. Hiába minden furfang, feleslegesnek bizonyul a legkifinomultabb női rafinéria is: Simont senki sem tudja levenni a lábáról. Pedig nem is olyan magabiztos egyéniség, mint ahogy azt sokan gondolják. Igazából csak a konyhában, sütés közben kelt olyan benyomást, hogy két lábbal áll a földön. Máskor tele van gátlással; tétova, ügyetlen. Aztán egy napon mégis csoda történik: a legrámenősebb, legcsinosabb, legügyesebb pincérnö megfejti Simon agglegénységének titkát és megpróbál a közelébe férkőzni. Csakhogy a szerelemnek fittyet hányó cukrász fejét így sem könnyű elcsavarni. — Erről szól Juraj -Herz legújabb filmje A lányok édesen szeretik, amely kéthónapos munka után a minap készült el és a közeljövőben kerül bemutatásra.

Csokoládétorta, képviselöfánk, diós golyók, megrakott süteményes tálak. Reflektorok a szekrények fölött, kábelzsinórok az asztalok alatt. Szakácsnak öltözött színészek a Carlton Szálló konyhájában. Sminkes ül a fridzsideren, rendező a sodródeszkán.

Első forgatási nap, délután egy óra. Egymás lábát tapossuk a tenyérnyi helyiségben. Figyelem a színészeket, Emil Horváthot és Renáta Maskovát, a két főszereplőt: hatodszor kezdik elölről a jelenetet. Juraj Herz nyugodt és precíz, mint mindig.

— Nagy örömmel fogtam hozzá a filmhez, hiszen nemcsak rendezni, sütni-fözni is imádok. Annyira, hogy szakácskönyveket gyűjtök. A legutóbbit Tarján Györgyitől kaptam, aki londoni üdvözletével együtt a legjobb angol pudingok receptjeit is elküldte.

— Furcsállom, hogy ilyen parányi helyiségben kezdi a forgatást. Nem lett volna jobb a filmgyár műtermében dolgozni?

— Itt minden kéznél van. A habverő is, meg a tejszín is. Képzelje csak el, mennyi gondunk lett volna, ha a műteremben rendezzük be a cukrászatot, a konyhát, a kávéházat és az elegáns éttermet. Itt déltől este tízig minden a miénk.

Új jelenetre áll át a forgatócsoport: Vojto, a kétbalkezes cukrászsegéd lép majd be a képbe. Életre keltője, a prágai Anton Duchoslav kamaszos ötletekkel áll a rendező elé. Juraj Herz veszi a lapot.

Pár nappal később ugyanabban a kis helyiségben szorongunk. Mellettem, az asztalon nagy tál franciakrémes, odébb sistereg a vaj, több száz wattos lámpák fényében olvad a tortamáz.

Renáta Masková jelenetre vár. A Carlton fiatal szakácsai vigyorogva sündörögnek körülötte, azt hiszik, ma este új pincérlány szolgálja ki a vendégeket.

— Boldog vagyok, rettenetesen boldog — mondja Renáta. — A Főúr, tűnés! óta most állok először a felvevögép előtt. Tizennégy éves voltam, amikor Yvetta Kornovával eljátszottam az Itt a búcsú című tévéfilm főszerepét, aztán nyomban elvált szülök gyermekotthonbeli lánya voltam a Nagy kínlódásban.

Renáta Maéková Juraj Herz

Akkor még nem tudtam, mi az, hogy színészi játék, hiszen gyerek voltam, akinek mindöszsze kellemes szórakozást jelentett a filmezés. Később, amikor már színész szakra jártam a konzervatóriumban, alig vártam, hogy bizonyíthassak. De hiába sikerültek a próbafelvételeim, a rendezők végül is mindig másnak adták a szerepet. Azt mondták, túl magas vagyok és nem találnak megfelelő partnert hozzám. így aztán nem is nagyon lepődtem meg azon, hogy a konzervatórium elvégzése után több társammal együtt én is szerződés nélkül maradtam. Tanítónői állást kerestem magamnak és férjhez mentem. Úgy rendeztem be az életemet, ahogy tudtam. Irodalmi köröket vezetek és színjátszó csoportokkal foglalkozom. Rájöttem, az is csodálatos munka, hogy játszani, énekelni, improvizálni taníthatom a gyerekeket. Tehát nem vagyok elkeseredett. A filmezésről azonban nem mondtam le. Szüntelenül vártam, hogy jelentkezik valaki, akinek nem számít a magasságom. Amikor Juraj Herz értesített, hogy mellettem döntött, majd kiugrottam a bőrömből, úgy örültem. Fizetetlen szabadságot vettem ki és most itt vagyok. A szerepről csak annyit: Jolana mindent úgy vesz az életben, ahogy jön. Simonba is egészen véletlenül botlik bele.

Utolsó forgatási nap, késő este a kávéházban. Összetolt fotelok, kidőlt pincérek, kíváncsi kívülállók. Még egy rövid jelenet van hátra és vége. Az utolsó tíz perc főszereplői az egymást ki nem állható pincérlányok: Jolana és Zela, Renáta Masková és Pavlina Mourková. A szőke, nyughatatlan Pavlina néhány hónappal ezelőtt egy angol rendezővel dolgozott.

Herzet keresem, de a bárpult mellett csak Renátát találom.

— Még egy óra és kész a film. Hogy érzed magad ?

— Vacakul.

— Elrontottál valamit?

— Más bajom van. Tele a fejem megválaszolatlan kérdésekkel. Miért kellett ennyit várnom egy ilyen csodálatos munkára ? Bennem a hiba, vagy azokban, akik lemondanak rólam? És mi lesz ezek után? Csináltam egy klassz filmet és ezzel vége? A múlt héten két napra hazautaztam. A férjem azt mondta, teljesen kicseréltek. Sehol sem találtam a helyemet. Mindig csak azon töprengtem, melyik jelenetnél tart a stáb, hogy megy a munka. Tegnapelőtt meg átsírtam az éjszakát. Olyan vörös volt a szemem, mintha glicerint csöpögtettek volna bele. Herz kifaggatott, hogy mi bajom és én kipakoltam neki. Erre azt mondta: — Mit nyavalyogsz? Hány éves vagy? Ötven ? Várj türelemmel! Még nem veszítettél el semmit. Hát ebben igaza van, csak éppen azt nem tudja, milyen nehéz várni.

Közben kigyúltak a reflektorok és megjelent Herz is. Már csak egyetlen kérdést tehetek fel:

— Úgy sikerült minden, ahogy elképzelte ?

— Ha vígjáték lesz a film, akkor igen — mondja mosolyogva és int a csapónak.

SZABÓ G. LÁSZLÓ (Fotó: Sipos Géza)

9