A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-02-03 / 6. szám

Mit jelent a rehabilitá­ció, a gyógypedagó­gia, a rokkantellátás — orvosi értelem­ben? A gyógyításon kí­vül a beteg vagy balesetet szenvedett ember visszavezetését az életbe, a csa­ládba, a társadalomba. De vajon mit jelent mindez társadal­mi értelemben? Együttérzést ? Alamizsnát, szánal­mat? Felfogásunk szerint társadalmunkban senkinek sincs szüksége alamizsnára; a puszta szánalom pedig sértő és nem segíti, hanem visszaveti a rokkantat a beilleszkedésben. Mit tehetünk, hogy a gyógyult, mégis véglegesen rokkant ember képes le­gyen elfogadni állapotát, és az egészsé­gesek képesek legyenek befogadni s az élet minden területén magukkal egyen­értékűnek tekinteni öt? Riportom — szándékom szerint — nem kritikai, inkább tényrögzítő jellegű. Az anyaggyűjtés során, érthetően, több helyszínt is fel kellett keresnem, de az orvosi titoktartást — mind etikai szem­pontból, mind pedig tájékoztatóim ké­rését teljesítve — a riporterre is kötele­zőnek érzem. Ezért megváltoztattam, esetleg iniciálékkal jeleztem szereplőim nevét. A betegekét és a velük közvetlen kapcsolatban álló egészségügyi, peda­gógiai és szociális dolgozókét egyaránt. * * * — Még senkinek sem sikerült való­ban találóan és minden részletre kiter­jedően megfogalmazni, mi az a rehabi­litáció, ráadásul alig pár szóval, tőmon­datokban — mondja a rehabilitációs intézet baleseti utánkezelö részlegének, szaknyelven: poszt-traumás osztályá­nak főorvosa. — Betegeink többsége lelkileg összetörve, kiábrándultán érke­zik ide baleset és műtét után, teli féle­lemmel vagy hamis illúziókkal, csodák­ban reménykedve. Mi azonban őszintén beszélünk minden pácienssel. Többsé­gük ekkor rövid depresszióba esik, de olyan nyolc-tíz nap után megkezdődik a feltámadás. Betegtársaik példájából látják, hogy érdemes mozogni, dolgoz­ni. És mi is tápláljuk őket a reménnyel. Hogy például a műlábbal is mozgáské­pesek lesznek és el fogják tudni látni önmagukat, hogy dolgozni is képesek lesznek majd. És közben gyógytorna szerepel napirenden, edzés, torna, a járás gyakorlása az ideiglenes protézis­sel, aztán a véglegessel. Ördögi munka ez, nehéz foglalkozás, amelyben orvo­sok, gyógytornászok, ápolónők és a pszichológus is részt vesz. El kell érni, hogy a beteg, mire begyógyul a csonk és az illető megkapja a végleges mű­végtagot, addigra lelkileg is gyógyult legyen. Orvosi rehabilitációról, a mozgássé­rültek egészségügyi ellátásáról a mai, korszerű értelemben csupán a második világháború óta beszélhetünk. Eleinte háborús sérülések, gyermekparalizis járványok, veleszületett rendellenessé­gek, később az ipari automatizálás és a motorizáció növelte s növeli jelenleg is a rokkantak számát. Hazánkban — becslések alapján — a lakosság hat-hét százaléka mozgássérült, évente csupán az üzemi balesetek során sérülnek meg több tízezren. * * * Itt van például D. M. Jóképű, harmincöt év körüli férfi, aki most éj­szakai portás egy vidéki üzemben. Egy esztendő után jött vissza az intézetbe, mert kezelőorvosa szükségesnek látta, hogy csonkerősítö gyakorlatokat végez­zen. Mint mondja, van egy kézi kezelésű tengelykapcsolóval ellátott trabantja, megtanult lépcsőt járni, aktív tagja a mozgássérültek sportegyletének, bioló­giai problémái — szerinte — nincsenek. Megmondta a feleségének, hogy neki csak a lába hiányzik. Aztán egy fél mondattal elárulja magát: nem szabad rágondolni... H. L tavasszal lesz húszéves. Kispor­tolt, izmos felsőtest, nyílt arc, csupán a szeme tűnik kissé riadtnak. Bármit szí­vesen elmond, csak a másfél éve tör­tént balesetet nem, erről még nem tud beszélni. Ül a kerekesszékben, melegí­­tönadrágjának két szára lent üres, a keze külön életet él: — Nem érzem magam alacsonyabb rendűnek. Távfutásra már nem vagyok alkalmas, de mozogni tudok, és dolgoz­ni meg tanulni is. Szeretnék főiskolára menni, csak még nem döntöttem el, mi lenne a legreálisabb ehhez a helyzet­hez. — Ön a saját esetéből kiindulva is­meri a rokkantak életét, a körülményei­ket. Mi az hát, amit egészségügyi vagy társadalmi szempontból fontosnak érez ? — Nézze, másfél esztendő nagy idő, küzben bőven volt időm sok mindenre rájönni. Például arra, hogy a rokkantak, esetleg a fogyatékosok helyzetét nem­csak a veszteségeik és a külvilág ítélete határozza meg, hanem a saját szemé­lyiségük és a magatartásuk is. Persze, a magunkfajta ember legsúlyosabb, leg­nehezebben feldolgozható élménye az elszigeteltség. Újra és újra átélem, hogy mindaz, ami az ép ember számára ter­mészetes közeg és megszokott moz­gástér, tehát az utca, a közlekedési eszközök, üzletek, hivatalok, szórakozó­helyek, mindez számomra szinte elér­hetetlen. Így az emberi kapcsolatok java részéből is kirekesztettnek érzem magam. A társadalom fontos feladatá­nak érzem ezért, hogy könnyítsen kény­szerű körülményekhez kötött létfeltéte­leinken, elvégre nekünk is szükségünk van a közösségi életre. A társadalom, vagy ha úgy tetszik, hát a külvilág feladata, hogy befogadjon és feltételeket teremtsen; az orvostu­dományé pedig hogy gyógyítson és ön­bizalmat adjon. — Az orvosi rehabilitáció a meglévő mozgásszervek és azon belül is az izomzat fejlesztése — magyarázza a főorvos. — Minden szervben, az egész szervezetben vannak tartalékok, így az izömzatban is. Lehet fél tüdővel és fél vesével élni, vakon is olvasni, enyhén csökkent szellemi képességgel kétkezi munkát végezni, lehet fél lábbal vagy bénult alsótesttel is mozogni, csak meg kell edzeni, meg kell tanulni használni azt, ami megmaradt. Hogy ez pontosan mit jelent, azt addig nem értettem és nem érzékel­tem, amíg nem láttam szakember által vezetett kondicionáló órát. A betegek féllábon ugrálva pingpongoztak, tollas­labdáztak, súlyzóztak^ kötélre húzódz­­kodtak; esni tanultak meg fölállni. Az ilyen tornaórán semmi sem esetleges, minden gyakorlatnak határozott célja van. A pingpongozókra mutatva mond­ja a gyógypedagógus: — Nagyon utál­nának, ha azt kérném, hogy ötször ug­rálják körül a termet. Játék közben ugyanezt megteszik, észrevétlenül. Az orvosi rehabilitáció a sérült életé­ben néhány hónapot, legfeljebb más­fél-két évet vesz igénybe. Utána még évek, évtizedek következnek: értelmes tevékenységgel — vagy anélkül. Az egészségügyi dolgozók véleménye sze­rint a rászorultak többségében megvan az akarat, hogy újrakezdje életét — reálisan. Minden azon múlik, hogy a külvilágban elfogadják-e, vagy sem, elutasítják-e, vagy sem az illetőt. A rokkantak között ma még sok az olyan beteg, aki nem tudja: mi lesz a jövője. (Folytatás a 17. oldalon) Hétvégi levél Hazánk a főiskolát végzett magas szakképzett­ségű dolgozók mennyisége tekintetében meg­előz egész sor fejlett kapitalista országot, tehát az elsők közé tartozik a világon. Az összlakos­sághoz viszonyítva hazánkban minden 25 lakos­ra jut egy főiskolát végzett ember. Ha ehhez hozzászámítjuk azokat, akik szakközépiskolát végeztek, akkor olyan hatalmas szellemi kapaci­tás rajzolódik ki előttünk, amire nem volt példa hazánk történelmében. Azonban már más kér­dés az. hogy a főiskolát végzett szakemberek száma hogyan oszlik meg a nemzetgazdaság különböző ágazatai között. Mert a statisztikai kimutatásból az is kitűnik, hogy pl. a gépiparban az ott dolgozók mindössze 3 %-a, a textilipar­ban pedig csak 1,8 %-a rendelkezik főiskolai műveltséggel. Megállapítást nyert az is, hogy a végzős főiskolások mindössze 18 %-a megy az iparba dolgozni. Ez viszont minden fejlettebb ország arányszámánál alacsonyabb. Világos te­hát, hogy aránytalanul alacsony a magas szak­képzettségű dolgozók száma azokon a szaka­szokon, melyek döntőek a tudományos-műszaki forradalom megvalósításánál. Felvetődik tehát a kérdés, milyen értéke van a műszaki haladás és az anyagi termelés szempontjából annak, hogy az értelmiség mennyiségi számát illetően az élvonalban állunk. Mi értelme van annak, hogy az egyik oldalon egyre több főiskolás kerül ki az életbe, ha ez a mennyiségi mutató nincs össz­hangban a nemzetgazdaság követelményeivel és szükségleteivel. Arra van tehát szükség, hogy a főiskolák és egyetemek ne váljanak az öncélú diplomaszerzés fórumaivá, hanem az egyes fa­kultásokon tanulók létszáma fejezze ki a nem­zetgazdaság, a társadalom valódi szükségleteit. Ezt a követelményt tűzi ki elénk a CSKP KB 8. plenáris ülése is, amikor hangsúlyozta: „Az ok­tatási-nevelési folyamatnak következetesen kapcsolódni kell a társadalom jövőbeli szükség­leteihez a tudomány-technika, az ekonómia szükségleteihez.” Amit fentebb elmondtunk, fö­löttébb elgondolkodtató azért is, mert hazánk­ban tervgazdálkodás van. Tervezzük a termelést és az oktatást is. A népgazdasági tervekből kiolvasható az is, hogy a népgazdaságnak, a társadalomnak hány mérnökre, jogászra, törté­nészre, geológusra, nyelvészre van szüksége; hogy egy adott időszakban melyek azok a döntő szakaszok, melyekre a főiskolai oktatás területén összpontosítani kell. A főiskolai hallgatók össze­tétele jelenleg nem felel meg a tudományos­műszaki forradalom szükségleteinek, s ez gátol­ja további előrehaladásunkat, gazdasági életünk fejlődését. A jelenlegi helyzet orvoslása érdeké­ben új szemléletre van szükség, nemcsak azok részéröl, akik felelősek a főiskolák irányításáért, hanem — a pályaválasztást illetően — új szem­léletre van szükség a családokban is. Emlék­szem arra, hogy a CSEMADOK Központi Bizott­ságán is sokszor felvetődött az a probléma, hogy a magyar nemzetiségű fiatalok közül évek hosz­­szú során át kevés a jelentkező a gépészeti és más reál irányzatú főiskolákra. A humán értelmi­ség jelentőségét senki sem vonja kétségbe, csupán azt tartjuk egészségtelennek, hogy a műszaki pályák iránt még ma sem megfelelő az érdeklődés és a főiskolát végzett fiatalok 82 százaléka az iparon kívül helyezkedik el. Ha ehhez még hozzászámítjuk azt is, hogy sok reál szakot végzett főiskolás is később nem a vég­zettségének megfelelő munkaszakaszra megy* dolgozni, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha a tudományos-műszaki forradalom vívmányainak a gyakorlati megvalósítása nem olyan, mint szeretnénk. Valamennyiünk kötelessége, hogy az egészségtelen jelenségeket kiküszöböljük. 3

Next

/
Thumbnails
Contents