A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-27 / 5. szám
Hiszen maga találta meg a pénztárcámat! Meg az okmányaimat! Jöjjön el holnap, egy teherautóval, meglesz minden, amire csak szüksége akadna ... és köszönöm, hogy a pénztárcámat egyenesen hazahozta a lakásomra és nem adta oda valami rendőrnek ... a papírok végett, érti? Szivemből köszönöm! Én is megköszöntem Búsmag úrnak az ígért cementet és csendesen betettem magam mögött az ajtót. • A túltömött autóbuszban hozzászorultam az elegáns, őszülő úriemberhez. Az egyik kezével tömött aktatáskáját szorongatta, a másikkal meg a feje fölött levő rúdba kapaszkodott. Ebben a szokatlan helyzetben megnyílt a zakója és oldalról beláthattam a belső zsebébe, amelyben egy vastag börtárca lapult. Biztosra mentem. Már két napja figyeltem, tudtam, kicsoda-micsoda, no meg azt is, hogy melyik főhivatal alkalmazottja. Nem volt tehát tiszta véletlen, hogy éppen őt szemeltem ki. Tudniillik, nemrég jómagam éppen abban a hivatalban adtam be egy csaknem teljesen reménytelen kilátású kérvényt. A legközelebbi kanyarban, amelyet nagy sebességgel vett a tapintatlan buszvezető, jó erősen ráléptem az őszülő utasszomszédom lábára. Ugyanabban a pillanatban már a kezemben is volt a pénztárcája, amely nyomban el is tűnt a kabátom széles ujjábán. A következő megállón kiszálltam és nyugodt lelkiismerettel megittam a közeli preszszóban egy kávét és egy konyakot. • A csengetésre maga az őszülő úr nyitott ajtót. — Jóestét. Jámborszki úrhoz van szerencsém? Doktor Jámborszki Istvánhoz? — kezdtem el rutinosan a már sokszor elismételt beszélgetést. Meg volt lepve, úgy, mint a többiek. — Igen. Parancsol? — Megtaláltam a pénztárcáját. Azért jöttem, hogy visszaadjam a tulajdonosának. Feltételezem, hogy ön veszítette el ? — Igen, ez valóban így van ... Nagyon kellemetlen ügy. Az okmányaim, a pénz ... — Milyen volt? Hisztérikusan felkacagtam. — Jól van, megadom magamat. Hívja be az emberét. Elmondok mindent és aláírom a jegyzőkönyvet. Elmeséltem mindent, ami az éjjel történt. Váltig azt hangoztattam, hogy a család becsületét védtem. Ne tudja meg a nagyvilág, hogy Benjamin Wanemaker öngyilkosságot követett el. A felügyelő nem értette, miért volt sötét a könyvtárszobában, amikor lesiettem. — Az emberek nem ölik meg magukat sötét szobában — érvelt a felügyelő. — Ne kérdezzem miért, de ez így van. Az öngyilkosok talán lehunyják mindkét szemüket, de nem oltják el a villanyt. Nem tudtam, mit válaszoljak. Bekergettek az egérlyukba. Winger felajánlotta, hogy elökerít nekem valahonnan egy hideg borogatást, de ekkor váratlanul Lorna szólalt meg. — Téves nyomon botorkál, felügyelő — mondta Lorna magabiztosan. — A gyilkosság időpontjában a sógorommal, és Willy Wingerrel, a komornyikkal a szalonban bridzseztünk. A felügyelő gúnyosan nevetett. — Maga meg a sógora a komornyikkal bridzseztek? Lorna nem hagyta magát zavarba hozni. — Nem vagyunk sznobok. Ekkor lépett be a szobába Henry. A felügyelő azonnal nekiszegezte a kérdést: — Ön hol tartózkodott a gyilkosság pillanatában? — Barna bőr, sarkában ezüst „J. V monogrammal. Benne volt a személyi igazolványom, a vezetői jogosítványom, néhány személyes jellegű feljegyzés, no meg némi készpénz, körülbelül ezer... — Igen, így van, tehát a tárca valóban az öné. Tessék, számolja át az összeget, amelyik benne van, és ellenőrizze, kérem, az okmányait, hogy nem hiányzik-e valami, — tartottam magamat továbbra is a megszokott sablonhoz. Az örömteli megállapítás után, miszerint az összes úr rájött, hogy a pénztárcájából valóban semmi sem hiányzik, megkínált engem Jámborszki doktor, ugyanúgy, mint előzőleg már sok más kétségbeesett ember, egy kis konyakkal, azután megkísérelt egy bankjegyet erőszakolni a zsebembe. Az udvarias, de határozott visszautasításom után zavartnak látszott, — Talán írok önről az újságba, ahol néven nevezem jnajd magát, mint a rendes, becsületes emberek mintaképét, — kezdte bizonytalanul. Más se hiányzana nekem, gondoltam megrettenve, hiszen nyomban rámismernének mindazok, akiknek becsületesen visszaadtam, — némi ellenszolgáltatás fejében, amelyet nekem, mint egy teljesen ismeretlen személynek, önmaguktól soha meg nem tettek volna, — a táskáikat, retiküljeiket, aktatáskáikat és pénztárcáikat, amelyeket előzőleg elloptam tőlük. Kénytelen voltam beszélgetésünk fonalát visszatéríteni a jól bevált sablonomhoz. — Ha valóban örömet kívánna okozni nekem, talán volna itt egy amolyan apróság, — kezdtem óvatosan. — A tárcában levő okmányokból megtudtam, hogy hol van állásban, és történetesen éppen az ön hivatalába adtam be a minap kérvényt... Minek szaporítsam a szót. Nyomban megígérte, hogy a kérvényemet személyesen elintézi, és már holnap ajánlva elküldi a címemre. Hiszen, hogy is utasíthatott volna vissza ilyen apróságot egy becsületes embernek, aki rendben visszaszolgáltatta az elveszett pénztárcáját és nem fogadott el ezért még egyetlen fillért sem? Hiába, gondoltam magamban, amikor elégedetten ballagtam Jámborszki doktor villá— Buta kérdés. A feleségem mellett feküdtem az ágyban. Lorna közbeszólt: — A férjem éjfél körül érkezhetett haza. Jóval a gyilkosság után. Mielőtt a lövés eldördült, én, Winger és a sógorom — mint mondottam — a szalonban bridzseztünk. A jelek szerint Henry végre felfogta, hogy miről van szó. Ez az átkozott Henry! Miért nem mondja meg azok nevét, akikkel tegnap éjjel mulatott? Az elkövetkező napokban a felügyelő állandóan a nyakunkban volt és lehetetlen kérdésekkel zaklatott bennünket. Hát gyilkosságról van szó, amelyet azonban idővel mindenki elfelejt. Miért hazudott Henry? Négyünknek volt alibije, rendben van, de miért lódított? Henry megmagyarázta. Négyszemközt. — Arthur — mondta bizalmasan —, csak néhány nevet kellett volna felsorolnom, tudom. Nem az a probléma, hogy kikkel ittam, hanem hogy hol... kinél. Érted ? Ha Lorna megtudja ... ha kinyomozza, hogy kinél voltam, akkor végem van. Lorna féltékeny természetű ... én pedig nem vagyok fából. Ezért mondtam, hogy az ágyban feküdtem. A fészkes fenébe! Hajnalban vergődtem haza... Napokig rosszul aludtam. Vajon ki lehetett a nagybácsi gyilkosa? A felügyelő fáradtan és unottan levette a kezét az ügyről én pedig megkaptam a Társaságtól a biztosítás öszszegét. A felét természetesen. A többit Henry vágta zsebre. Valami azonban nem stimmel a kréta körül. A revolvert a páneélszekréjától a csendes esti utcán, manapság megfelelő kapcsolatok nélkül senki sem boldogul. Hiszen még egy olyan tolvajnak, mint amilyen én vagyok, is feltétlenül szüksége van nyemben őriztem. Meg azt a pénzt, amellyel rendelkeztem. A fegyvert elemelték, de egyetlenegy cent sem tűnt el. Csak Wingernek volt tudomása arról, hol őrzöm a revolvert. Magamhoz hívattam Wingert. — Tudom, hogy te ölted meg a nagybácsit. Miért tetted? Winger nem jött zavarba. — Aznap reggel kiadta az utamat. Ugyanis a reggelinél összeszólalkoztunk. Nem ízlett neki a főtt tojás. — Emiatt megölted? — Nagyjából. Azt gyanítottam, hogy a történtek után kitörli a nevemet a végrendeletből és lőttek annak a 30 000 dollárnak, amelyet nekem szánt. — Nagyon sajnálom. Winger. Értesítem a rendőrséget. — Ne tegye, uram. Miután megöltem a nagybácsikáját, lépteket hallottam a második emeleten. Mindent láttam. — Láttad, amikor kijöttem a szobámból? — Nem uram, valami mást láttam. — Mit? — Ön Lorna szobájából jött ki. — Mit beszél? — Meztelen felsőtesttel... A teraszra siettem. Szükségem volt egy kis friss levegőre. — Tud bridzsezni, uram? — kérdezte Winger alázatosan. — Nem ... nem tudok. — Meg kell tanulnia uram. Az alibi miatt, érti? Hiszen mi akkor éppen játszottunk, nem igaz? Csak egy percre Két fekete vagy szürke, esetleg élénkebb színű bakelit C betű. Ha az egyiket megfordítom: zárójel — és egy csöppnyi gondolattársítással arra is rájövök, hogy a mondanivalóm ily módon lényegében zárójelbe rekeszelt titok. Csak az hallja, akinek szántam. Egy telefonhuzal rengeteg titkot őriz, mondjuk........de nem illik ilyesmit elfecsegniI... Száz szónak is egy a vége: a fővárosban és a járási székhelyeken, a posta helyközi és távbeszélő központjaiban folyamatos munkarend, azaz huszonnégy órás ügyelet van. A posta teljes középiskolai végzettséget nyújtó szakmunkásképző-intézetének tavaly érettségizett növendékei közül VARGA ÉVA életében először „szilveszterezett" a kapcsolóasztal mellett. — Miként zajlott az újévet köszöntő szolgálat a fülhallgatók és kapcsológombok sajátos világában? — Ha azt mondom, hogy nagyon sok munkánk volt, akkor alig érzékeltettem valamit abból a hívásmennyiségből, ami éjfélkor szinte pillanatok alatt lepett el bennünket. Még szerencse, hogy Szlovákiában is egyre több telefontulajdonos száma tárcsázható föl közvetlenül. Ha nem így lenne, akkor bizony a kérelmezők egy részének több órát is kellett volna várakoznia a kapcsolásra. — Voltak türelmetlenkedő telefonálók is? — Előfordult, hogy félórai várakozás után szitkozódva reklamált valaki, mások csak megsürgették a kért beszélgetést és szótlanul letették a kagylót; de akadtak olyan telefonálók is, akiknek eszükbe jutott, hogy a helyközi távbeszélő központ alkalmazottja is ember és boldog újévet kívántak, mielőtt bemondták volna a kért vagy sürgetett számot. — Nehéz munka a telefonkezelőé ? — Bizonyos értelemben minden munka nehéz, feltéve ha azt becsülettel akarja elvégezni az ember. A telefonkezelőnek például összpontosított figyelemre és hallatlan türelemre van szüksége, emellett nem árt, ha nyelveket tud, ha jártas a földrajzban, ha jó az emlékezőtehetsége és ha szervezőkészség dolgában is van némi rátermettsége. Mert olyasmi is előfordul, ráadásul épp a karácsonyi vagy újévi ünnepek napjaiban, hogy valaki mondjuk egy tengerjáró hajón tartózkodó rokonával kíván beszélni. — Még egy esztendeje sincs, hogy leérettségiztél. Az első hónapok tapasztalatai alapján úgy érzed, hogy megfelelő pályát választottál ? — Nekem a szüleim is postai alkalmazottak, úgyhogy már gyerekként, otthon is sok mindent megtudtam erről a munkáról. Szerintük született vonzalmam van a telefonhoz, mivelhogy állítólag előbb tudtam azt mondani: halló, mint azt, hogy mama ... Lehet, hogy ez csak tréfa; tény viszont, hogy az általános iskola utolsó osztályában minden különösebb gondolkodás nélkül a posta szakközépiskolájába jelentkeztem. — Ez azt jelenti, hogy nemcsak a telefonáláshoz értesz... — Nem, a telefonkezelés a szűkebb szakosításom. Az iskolában töltött évek alatt a postai ügyvitel alapjait éppen, úgy megtanultam, mint levélosztályozás vagy a pénzfelvétel gyakorlati tudnivalóit. — Hány hívást bonyolítottál le életed első szilveszteri szolgálatában ? — Őszintén szólva nem a hívások számát számláltam, hanem a perceket, hogy minél előbb kapcsolni tudjam a kért számokat. (mik-) rájuk! 23
