A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-27 / 5. szám
HOCMAN GÁBOR Kapcsolatok A biztonság kedvéért még egyszer ellenőriztem a nevet és a címet, majd erélyesen megnyomtam a lakás ajtajának csengőgombját. Az ajtó hamarosan kitárult. Egy borzas ember állt a küszöbön. Az arcán kétségbeesés tükröződött. — Jónapot, — köszöntem illedelmesen. — Ön Gyalusó úr? Gyalusó Félix, mérnök? — Az vagyok ... de kicsoda ... ? Mi.. , — dadogott a férfi zavartan. — Az öné ez az aktatáska? — emeltem a szeme elé a kopott börtasakot. —■ Az autóbuszban találtam; iratok voltak benne, no meg egy személyigazolvány az ön nevével... Tessék ellenőrizni, hogy megmaradt-e benne minden, hogy nem hiányzik-e a táskából valami. — Igen! Az enyém! Köszönöm! Már mindenütt kerestem. Azt sem tudom, hogyan köszönjem még ... kerüljön beljebb, parancsoljon, kérem .... — a kétségbeesett kifejezést az arcán kimondhatatlan öröm jelei váltották fel. Az ajkáról meg csak úgy áradtak a köszönet és hála összefüggéstelen szavai. — Azok az iratok számomra nélkülözhetetlenek, nagyon fontosak, érti, ugye, — magyarázta élénken, mialatt betessékelt a nappaliba és leültetett a legkényelmesebb fotelbe. — Nagyon szerencsétlen voltam, amikor rájöttem, hogy nincs meg az aktatáskám. Tudja, meg voltam győződve róla, hogy ellopták, — tette hozzá bizalmasan. Elmosolyodtam. — Az ülőhely alatt találtam. Ne haragudjon, hogy kinyitottam. Kénytelen voltam megnézni, hogy kié is tulajdonképpen, azért, hogy becsületesen visszaadhassam ... — ... és még azt a fáradtságot sem sajnálta, hogy személyesen hozza el nekem, ide, a lakásomra! Nahát, mondhatom, ilyen becsületes és jóravaló embert, mint amilyen maga, manapság már nehéz felfedezni... Ha megengedi, töltök magának egy pohárka italt... mindjárt hozok valami harapnivalót is, a konyhából... tudja, a feleségem egy hétre elutazott, megérti... — Köszönöm, ne fáradozzon, nem szoktam inni és már vacsoráztam. Tehát, örülök, hogy segíthettem a' mérnök úron, és talán már mennék is. Biztos abban, hogy a táskából semmi sem hiányzik? Iratok ... pénz ...? Gyorsan átlapozta a táskában levő iratokat. — Nem, nem ... semmi sem hiányzik ... minden a legnagyobb rendben van. Szívemből köszönöm. — Na, akkor már megyek is. A viszont... — Ne, nem, ne menjen, maradjon hát egy percig! Ha csak tudná, hogy milyen hálás vagyok én magának... Azoknak az iratoknak az elveszítése sok bajt hozott volna a fejemre ... Viszont magának, mint a becsületes megtalálónak, jutalom jár! Tessék, tegye csak el, itt van ötszáz ... — kísérelt meg a zsebembe nyomni egy bankjegyet. — Nem, nem, szó se lehet róla! Én ezt nem a jutalomért tettem! Álmomban sem jutott volna ilyesmi az eszembe! — védekeztem erélyesen. — De hát én valóban hálás vagyok magának! Nagyon lekötelezett... Inni nem akar, jutalompénzt nem fogad el, hát hogyan fejezzem ki a hálámat? Tehetnék talán valamit az ön érdekében ? Viszonzásképpen, azért a megtalált és visszaszolgáltatott aktatáskáért, rendben van? — Hát, talán ... nem is tudom ... volna itt egy olyan apróság, érti, de az én számomra nagyon fontos volna, — a változatosság kedvéért most jómagam voltam zavarban. — No, mondja csak! Megteszem, ami csak módomban áll! Miről volna szó? — Tehát... tudja, amikor átnéztem azokat az iratokat abban a táskában, — kénytelen voltam beléjük lapozni, hogy megtudjam, kinek is szolgáltassam őket vissza, — magyaráztam nagy zavaromban, — arra jöttem rá, hogy maga az iskolaügynél munkálkodik. Az én fiam az idén végzi az alapiskolát... gimnáziumba szeretne menni... — De hát ez semmiség! Elintézem, hogy odakerüljön, ne féljen, vegye úgy, hogy a fia máris föl van véve a gimnáziumba. Minden nehézség nélkül, bízhat bennem! — Köszönöm, nagyon köszönöm, — szorongattam meghatottan a jobbját. Azt sem tudom, hogyan háláljam meg ... Nagy segítségemre van, azzal az iskolával... — Ugyan kéreml Hiszen én maradok a maga adósa, — duplázott rá Gyalusó mérnök. — Ha csak tudná, mennyire kétségbeesett voltam, amikor rájöttem, hogy a táskám nincs meg! Magam sem értem, hogyan is veszíthettem el... — No de az a fontos, hogy én megtaláltam, és rendben visszakerült a tulajdonosához. De most aztán már valóban mennem kell. Tehát, bízom magában, mérnök úr, hogy a fiam felvétele ... — Legyen teljesen nyugodt, az a gimnázium el lesz intézve. És ha még ezenfelül szolgálatára lehetnék valamiben, ne szégyenkezzen engem újra felkeresni! A viszontlátásra! — Gyalusó mérnök széles mosollyal tárta ki előttem az ajtót, miután szívélyesen elbúcsúztunk egymástól, mint két régi jóbarát. • Nem voltam rest gyalog felmenni a lakóház hatodik emeletére, mivelhogy a felvonó nem működött. Egy villámgyors pillantás a névtáblára az ajtón meggyőzött arról, hogy jó címen járok. Biztos kézzel nyomtam meg a csengőgombot. — Búsmag úr? — kérdeztem az apró, kopaszos, kövérkés embertől, aki ajtót nyitott. Morgott valami helybenhagyót, de azért bizalmatlanul pislogott felém. — Megtaláltam a pénztárcáját, — magyaráztam közömbösen és bedugtam a kezemet a zakóm felső zsebébe. Szeretném visszaadni... persze, abban az esetben, ha maga valóban Búsmag József, az építési árucikkek üzletének vezetője. — Igen, ez én vagyok, — mondotta. — Hát annak aztán csakugyan örülök, hogy meglett a bugyellárisom! Valahogy nem fért a fejembe, hogy elveszítettem. Már éppen el akartam indulni a rendőrségre ... — De én megtaláltam és most azért jövök, hogy visszaadjam magának, — hajtottam a magamét továbbra is közömbösen. — Csak egy-két apróság, kérem, az ellenőrzés végett ... Mikor született? És mikor nősült? — 1924. augusztus 24, — felelte gépiesen. — És 1950 május negyedikén nősültem. Miért kérdi? A lövés pontosan 11,30-kor dördült el. Ekkor felrezzentem, letettem a whiskyspoharat, lesiettem a lépcsőkön és a könyvtárszobában meggyújtottam a villanyt. Benjamin nagybácsi holtteste ott hevert a drága szőnyegen. Csúnya vértócsában. A jobb kezében azonnal felfedeztem a revolvert. Néhány perc kellett ahhoz, hogy felfogjam a történteket. Az ördögbe! A nagybácsikámnak az égvilágon semmi oka sem volt, hogy a másvilágra szenderítse önmagát egy revolvergolyóval. Valamelyest magamhoz tértem. Végül felfogtam, hogy az lesz a legjobb, ha megőrzőm a hidegvéremet. Igaz is, sohasem szerettem a rigolyás Benjamin bácsit. Tudni kell azonban azt is, hogy Henry öcsém meg én vagyunk az egyetlen örökösök. Majdnem kétmillió dollár üti a markomat, plusz az az összeg, amelyet a Társaság, az életbiztosítás alapján leszúr. Öngyilkosság esetében azonban erről az összegről le kell mondani. Hiszen ötvenezer dollár forog kockán! Nekem kellett az a pénz. Ezért kinyitottam a könyvtárszoba ablakát és magamhoz vettem a revolvert, eloltottam a villanyt és kisurrantam a szobából. Egy cseppet sem lepődtem meg, amikor felfedeztem, hogy a kezemben egy Smith Wesson 38-ast szorongatok. A saját fegyvecemet. Nyugodtan letöröltem az ujjlenyomatomat és a fegyvert elrejtettem a porszívó zacskójában. Hét óra körül lementem reggelizni. Az ebédlőben ott ‘találtam Henry feleségét. Lorna most is — mint mindig — feltűnően csinos volt. Henry — tőle tudtam meg — éjfél után tért haza és még mindig az igazak álmát aludta. Nem sokat beszélgettem Lornával. Néhány perc elmúltával Hanna, az egyik szobalány felsikoltott. Az ebédlőbe ezután berontott Willy Winger, a komornyik, és közölte velünk, hogy a szobalány felfedezte a könyvtárszobában a mi drága nagybácsikánk holttestét. Azonnal átrohantam a könyvtárszobába. Senki sem nyúlhatott semmihez. A legkevésbé a holttesthez. Feltárcsáztam a rendőrséget és közöltem az ügyeletessel, hogy Benjamin nagybácsikámat megölték. — Csak az ellenőrzés végett, — magyaráztam. — A tárcában volt az ön személyigazolványa is. Azért kérdem, hogy ne adjam avatatlan kezekbe, érti? Azonkívül, a tárcában nem csekély pénzösszeg is volt... — Fontosán kétezer-hétszáz! — kiáltott fel Búsmag. — Hiszen a verejték is kiütött rajtam, amikor rájöttem, hogy nincs meg a tárca! Tudja, az asszony... — KéTem, — vágtam elejébe a szóözönének és átnyújtottam a tárcát. —■ Számolja meg a pénzt, és nézze át az okmányokat, hogy minden rendben van-e! Gyakorlott ujjai fürge mozdulatokkal számolták át a pénzt, azután futó pillantást vetett a papírokra is. — Minden rendben van! Nagyon hálás vagyok... — akadt el hirtelen a szava. A tárca egyik rekeszéből e kivett egy ötszázas bankjegyet és felém nyújtotta. — Ez a magáé. A tárca megtalálásáért. A becsületessége jutalma, — hadarta gyorsan a számára szokatlan közhelyeket. Szigorú visszautasítással tekintettem rá. — Tegye csak szépen vissza a pénzét. Hiszen én ezt nem a jutalomért... — intettem a kezemmel a tárca felé. — Dehát... magának nem kell a pénz? — Búsmag nem volt képes felfogni azt, hogy valaki ekkora csábításnak ellenálljon. — Hát akkor mi...? Hogyan köszönjem meg? Hiszen visszahozta a pénztárcámat, az okmányaimat ... megmentett egy csomó gondtól, ho meg a pénzbeli veszteségtől is? — Szóra sem érdemes, — utasítottam vissza udvariasan. — Azért még akadnak becsületes emberek, és mi mind a ketten közéjük tartozunk, — hunyorítottam rá huncut barátsággal. — Valóban nem kívánok magától semmit. Csak, tudja, éppen víkendházat szándékszom építeni, és ha talán akadna a maga üzletében vagy húsz mázsa cement... az alapokra, tudja ... az okmányaiból tudtam meg, hogy maga a vezetője egy építkezési anyagokat forgalmazó boltnak .. . Megvenném rendes áron .. . Hiszen tudja, hogy milyen nehéz manapság cementet szerezni! — Hát csak ez a baj? Miért nem mondta mindjárt! Drága haverom, a maga számára még sárgaréz pléh, meg alumínium cső is akadna! Bili Maxwell — a felügyelő — a nappaliba kérette a személyzetet. Olyan klasszikus és nevetséges kérdéseket tett fel, mint egy amatőr. Végül hozzám fordult. — Az emberem betévedt a fészerbe. A porszívó zacskójában talált egy Smith Wesson 38-ast. Nem vesztettem el a lélekjelenlétemet. — A napokban kérte el tőlem a nagybácsikéra — Engem az érdekel, hogy a revolver milyen úton került a gyilkos kezébe? Ezzel a váratlan fordulattal nem számoltam. — Az a véleményem — mondtam végül —, hogy a nagybácsi valami zajt hallhatott, lesietett a könyvtárszobába, méghozzá fegyverrel a kezében. A gyilkos minden bizonnyal kiragadta Benjamin nagybácsi kezéből a revolvert, aztán lelőtte, majd az ablakon keresztül távozott. A felügyelőnek egy arcizma sem rezdült. — Tehát megölte a nagybácsiját, letörölte az ujjlenyomatokat, eloltotta a villanyt, elrejtette a revolvert a fészerben és aztán az ablakon keresztül távozott. — Igen. — Nevetséges. A felügyelő gyors léptekkel távozott, de délben ismét a nyakunkon lógott. Ezúttal alaposan megijesztett. — A töltényeken felfedeztük az ön ujjlenyomatait. —■ A nagybácsi megkért, töltsem meg a revolvert. — A kezén nem találtunk olyan nyomokat, amelyeket a lőpor okoz. 22
