A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-16 / 51. szám
A fiai szétszéledtek, mintha soha itt sem lettek volna, így hát kiürült a szép, nagy lakás és elcsendesedett, ami nem is olyan túlságosan régen még tele volt élettel és vidámsággal... Pista, a legidösebbik Prágában végzett a Károly Egyetemen. Atomfizikus. Ott telepedett le. Laci, a középső, a kassai állatorvosin végzett, s ott is dolgozik, Kassa környékén. Jancsi, a legfiatalabbik pedig technikusként keresi meg a kenyerét a párkányi papírgyárban. Júlia hiába hívta, hiába csalogatta őket haza, vagy ide, a közeibe, hiszen itt is van számtalan lehetőség, mindegyik megtalálhatná a számítását, nem, ök másként határoztak. így aztán a három szép, sudár jegenyét gyökerestől tépte ki a szél és szórta szét az ország különböző tájaira. Az öt unokája közül hárommal el tud beszélgetni, ha nagy ritkán eljönnek látogatóba, de a két prágaival alig-alig valamit. Menyének is csak a tekintetéből érzi ki, hogy egy kicsit talán tiszteli és szereti. Ha együtt lehetnének, ha nap mint nap tehetne értük valamit, bármilyen csekélységet, akkor újra értelmet kapna az élete, de így ... Nehezen bírja elviselni az egyedüllétet és a magányt. Már az olvasástól, a rádió hallgatásától és a tévézéstől is teljesen megcsömöriött. Neki világéletében a munka volt az éltetője. Akkor volt boldog és elégedett, ha másokért tehetett valamit. Bizony kevés ember mondhatja el magáról, hogy önzetlenül tud segíteni másoknak, háttérbe szorítva és figyelmen kívül hagyni a saját érdekeit. Júlia elmondhatja magáról. Mindig a mások örömében és elégedettségében lelte meg a saját örömét és lelki nyugalmát. Most mégis magára maradt. Most már teljes bizonyossággal tudja és érzi, hogy a férje elfordult tőle, s talán ez fáj neki a legjobban. Pedig az egész eddigi életének minden tettét az ő érdekében cselekedte. Szó szerint vette azt a harminc évvel ezelőtti fogadalmat, hogy kitart mellette jóban, rosszban. Kitartott, pedig életükben több volt a ború, mint a derű. Kitartott, mert mérhetetlenül szerette Szendrei Jánost, talán érdemtelenül, de szerette ... Fényesen sütött a márciusi nap, annak ellenére azonban alig-alig melegített még valamit. Hideg fénye elöntötte Szendrei János előtt a járdát, ő mégis borúsnak és sötétnek látta a világot. Érthetetlen, s talán indokolatlan keserűség kavargóit benne, ami furcsa és megmagyarázhatatlan lelkiismeret-furdalásba torkollt. Megsajnálta Júliát. Ezen aztán újra feldühödött. Akaratlanul is meggyorsította a lépteit. Mintha az emésztő dühe elől akart volna menekülni. Hirtelen és váratlanul Karády ismert dala hullámzott feléje a végtelen messzeségből: „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elöl futni úgy sem tudsz ..." Ezúttal azonban nem a jól ismert, búgó hangot hallotta, ami bizonyos fokú nosztalgiát is ébreszthetett volna benne, nem, hanem a hang gunyoros ízű röhögésként ért el hozzá. Becsavarodom, istenugyse becsavarodom! Ebben a furcsa helyzetben és állapotában találkozott össze egyik kollégájával, az enyhén pocakosodó, táskás szemű — egyébként igen tehetséges — szerkesztővel. Bulldoggal. Azért ragasztották rá kollégái a nevet, mert valóban egy bulldog kitartásával és szívósságával kutatta fel a megírásra érdemes témát, s azt addig-addig csiszolgatta, mígnem remekmű kerekedett belőle. — Szevasz, öregem! — nyújtotta a kezét Bulldog. (Folytatjuk) TESTVÉRI ÜDVÖZLET ADA Üdvözlégy, testvér. — Jól tudom, nem ismersz, de, látod, a neved én sem tudom. — Itt, hot találkoztunk, a nagy utón, lüktetve ver az élet ütere és mennydörög a durva kocsilárma. Loholva fut mindenki messze tájra, egy álom-ábránd, fájdalom után. Mindenki öklel, esztelen tusázik. — De én rád nézek — egy szemvillanásig — és a dörgő téren búcsút kiáltok az idegennek, én az idegen: — Üdvöztégy drága testvér — úgy legyen. Mit bánom én, hogy honnan tartasz erre, ki vagy, mit akarsz, ho/npp mit csinálsz. Mit bánom én, hevít-e kapzsi láz. — Hisz sajgó méhből születtél te is; te néked is csak ugyanaz a húsod, az ősi jármot görbedezve húzod, és vár reád a sanda Árny-alak kapuk mögött, csöndes, sötét sarokban, és egyszer biztosan eléd be toppan: te, ki zokogtál, ahogy én zokogtam, állj meg szavamra az élet-hegyen: — Üdvözlégy, drága testvér — úgy legyen. AZ EMBEREKHEZ NEGRI A távoli szelíd bölcsőre kérlek, anyád szavára, hogyha volt anyád, ábrándozó gyereknyugalmadat; tűnt örömödre és sok-sok könyűdre, a bús reményre, amely sírba dűlt le s szívedbe porlad, mint pici halott; az élet titkos ösztönére, esdek; a vágyra, mely tüzet ad a nemesnek s előrehajtja a jövő felé; hitemre és hitedre, kedvesem, — Üdvözlégy, drága testvér — úgy legyen. Vidám köszöntésem ujjongva szálljon a néphez, amely itt megy lassudan ; a nőhöz, aki fáty/asan suhan, egy árny az árnyban, a falak alatt; kit gond, szerelem űz: a tengerészhez, takácshoz, aki büszke kedvet érez a munka estjén és vígan dalol; a haldoklóhoz, költőhöz, gyerekhez, ki álmodik, hívén, jövője szebb lesz, és másnap a zaj dörgő ritmusán vígan tovább rohan, veled s velem: — Üdvözlégy, most és mindig — úgy legyen. (KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FORDÍTÁSA) MOST IS E JÁTSZMA TAKATS GYULA Szeretem, amikor üvegzölden pattog alattam a hajnali jég, s a nap kormányküllője fölöttem forog és lábamnál villog a lék. Magamra bízva és erőmre halál és élet szárnyai között lesem e csonttádermedt zöldbe rövid parancsotok, jó ösztönök. Ily vadul szép játékra szoktatott az űr végtelen mértanába azóta, hogy születtem és vagyok —, a létezés közös magánya. Egy kozmikus, szép sivatag képe ragyog köröttem ilyen reggelen. s nem is enyém, a föld kérdő reménye pislog, mint pipicsláng a szívemben. Pislog, s azt súgja: — rendületlen. — S a Költő arca távolról kísért... — Ó élsz-e?... S él-e még e végtelenben más lant és ember, jeges messzeség ?... — Van-e?... Vagy egyetlen e befagyott csillámló táj és mindörökre e cseppbe zártak a piros dalok! Akárcsak itt e lélek gyöngye? — ... Szívemre bízva s ösztönömre most is e játszma tétjeit viszem. S megszoktam azt is, hogy dörögve néma az ég s rian a jég a vizen. FEHER ÉJSZAKA GIOSUÉ CARDUCCI Csendbe pihédzik a bús hó a hamuszínű magasból: A puha hólepedőn hangtalanul fut a nesz; Nincs kofazaj, megszűnt a vidám fogatok zörögése, A kacagó szerelem nem dudorássza dalát. , A piacóráról szomorú huhogás kel az éjbe. Mintha jajongana most messze egy éji világ. Nem madarak bús szárnya csapódik az ablaküvegre? Nem, ti közelgetek itt, porladozó híveim. Nyomba megyek — te mohó, te szegény szív várj a sorodra, — Ottan a csönd kebelén elpihenünk szelíden. (KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FORDÍTÁSA) 11
