A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-15 / 29. szám
— Kit? — A papát. Megijedtem, hogy ki merte mondani. — Nem kellett volna kiabálnia! — feleltem hevesen. — Később csöndesen hozzátettem : — Én is ... Lélegzetünket figyeltük, majd én kérdeztem: — Mondd, azt hiszed, igazán nem szereti Ménest? Nővérem felugrott, megrázta szőke haját: — Biztosan csak azért mondta, mert haragudott. Hirtelen rám szólt: — Csupa piszok a fejed! — Mitől? — Földes. Na!... — mondta. — És? — Ellenségesen néztem rá. Mindig ilyen volt; könnyen ki tudott lépni a rosszból. Amikor uzsonnára leértünk, a harminc kosárból tízet már kinyitottak. A gyűrű nem került elő. Apám idönkint megjelent a kolna ajtajában, fürkésző tekintetet vetett anyám felé. Sápadtan, csendesen, komolyan folyt a munka, most valóban olyan fojtott némaságban, mintha halottat vittek volna ki a házból. A szárítógyékényeken magasan tornyosultak a szőlőfürtök — most látszott, milyen halmokat nyeltek el a kosarak. Egy-egy üres kas lehuppant a földre. Nyögött a teli kosár, felsírt az olló, furcsa, száraz hajjal felpattant a kosár teteje, anyám mélyet sóhajtott, és széttárta a rózsaszínű papírt ... Hirtelen sötétedett. A hegyről lejöttek a lányok, daluk lengett utánuk, mint őszi ökömyál. A prés elhallgatott, a kolna ajtaját döngve becsapták. Apánk elvonult a hátsó szobába. Most már szélvédős gyertyák mellett dolgoztak. A konyha felől közönségesen és tapintatlanul friss vacsoraszagok szivárogtak. Még mindig a régi kép; anyánk a gyertyafénynél, fehér blúza kísértetiesen világit. Sok-sok szőlöhalom anyám körül; húsz kosár kiürült. — Azt hiszed, a kosarakban lesz? — kérdi nővérem. — Nem — mondom, s borzongás fut át rajtam. Aznap nélküle ülünk le a vacsorához. Szótlanul eszünk, a pitvar felé hallgatódzunk. Minden ajtónyitással az éjszaka hidege csap be hozzánk. A gyümölcsnél tartunk, amikor bejön anyánk. Forró levest kér, s amikor a kanálért nyúl, megvillan ujján a gyűrű. — Megvan! — kiáltjuk egyszerre. — A kosárban volt — mondja anyánk nagyon egyszerűen. — A harmincadikban, az utolsóban. Azután csendesen és csak egy pillanatra ráteszi kezét apám kezére. Apánk hirtelen felkel, átmegy a másik szobába. Percek telnek el, kinyílik az ajtó. — Gyere be! — mondja keményen. Felhúzott szemöldökkel figyeljük anyánkat. Tétovázik, lassan felkel. Egy pillanatra megáll mellettem, elsimít egy fürtöt a homlokomból; mosolyog, mintha szégyellné magát. Halkan beszélnek. Apám lába alatt recseg a padló. Anyám sír?... Nem. Nevet! Ok nélkül, idétlenül nevetünk mi is. Még soká halljuk a hangjukat... Miről beszélhetnek? ... Lefekszünk. Nyugtalanul hánykódunk az ágyban. Azután eloltják a lámpát, s a sötétben felzeng a tücsökdal. Békák kuruttyolnak. Mintha hullámok jönnének távolból, és felemelnék a házat is ... A paplanból édes, régi ízzel kúszik felénk a ménesi szag. — Alszol? — kérdi nővérem. — Nem. — Te — mondja —, te én félek! — Mitől? De már nem hallja kérdésemet, mélyen, egyenletesen lélegzik. NAGY JÓZSEF ILLUSZTRÁCIÓJA JEVGENYIJ JEVTUSENKO „Szibériai vagyok" Szibériai vagyok. Kígyóhagymán éltem s húztam, akár a nagyok, a kompot keményen. Vezényszó hangzott Ment a komp az Okán. Drótkötele a markot meg-megégette ám. Jó izommal, ügyesen vertem a szögecset, ásóval a kezemben hánytam a rögöket Nem kiabáltak rám, össze nem zavartak, fejszét adtak, így aztán dologra szoktattak. S ha bajszukra akadtam a silány fa miatt — azért volt, hogy még jobban becsüljem magamat Hétrét görnyedő háttal hordtam a tűzifát Dolgoztam én csákánnyal, fogtam baltát kaszát Bántástól nem riadok, bánattól nem félek. Kezem érdesre kopott mint satu, erős lett Mindenre merész vagyok, rám törnek, mosolygok, azért, mert mindent tudok, mert mindent kibírok. „Nem fontos az" (V. Bariasznak) Nem fontos az — vannak-e kutatóid; a fontos az — vannak-e követőid. Mit ér beszédünk, hogyha benne nem rejtőzik ott a jövő maga, magként, mit szétfeszít a lét szerelme — a folytatás szentséges távlata ?! Alkoss, művész, merj, lángolj, rajta hát beszéded legyen világosan szóló, szerény s nagyszerű. almához hasonló mely hordja már az ifjú alma fát! (BEDE ANNA FORDÍTÁSA) (KALÁSZ MÁRTON FORDÍTÁSA) Ötven éve (1933. VII. 18.) született Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko, a szovjet költészet és irodalom kimagasló egyénisége. Lírai portréi szenvedélyes humanizmusról tanúskodnak. Érzékenyen reagál a napi politikai eseményekre és több versében hitet tesz a kommunista eszmeiség mellett. Igényes lírai-gondolati prózát is ír. Körhinta Timovóban üres minden lakás — errefelé ilyen se volt még! Kocsmák s céllövöldék fölött cikáz a körhinta, s alul a bódék. Összemosódik — felhő, almafa, malac-sírás, ló nyihogása. Lezuhanok a forgatagba; a sebesség lök új magasságba. Itt kéket látok, pirosat amott Nincs semmi — csak színek lebegnek. Most kiabálok, most hujjogatok, hogy az ég kékje belereszket! Emelkedem magasba, még megyek... Nyolcéves bolgár lányka szól át: „Ne féljen, bácsi — maga nem öreg..." S tegezve: „No, vegyél cukorkát!" Hej, okos, okos, te kis nagyokos, kislányom, ha csak sejtenéd, te, életem körhintája hogy forog, és soha nincsen pihenése. Oly féktelenül, oly ünnepien kering, kering már annyi éve a körhinta — át bajon, örömen kudarchoz, győzelemhez érve. Emelkedem magasba, még megyek... Még egy kicsit — na, most esem ki! „Ne féljen, bácsi —maga nem öreg!..." Öreg leszek, s nem fogok megijedni! így is kell — gyámoltalanság nyoma nélkül, az ördögtől se félve, a részletek csak tűnjenek tova, a színeknek ne legyen soha vége! (KALÁSZ MÁRTON FORDÍTÁSA) 11
