A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-07-15 / 29. szám

f

Az ötvenes évek elején, amikor apám olykor magával vitt a hajnali vadlibahúzasra, gyakorta előfordult még, hogy a , ..Bikato" többszáz holdas területén vadludak helyett túzokcsapat repült át felettünk. Mivel a vadludakat gödörben vártuk, az alacsonyan szálló túzokok meglövése nem jelentett volna különösebb gondot. Apám mégsem lőtt rájuk soha. A vadludak sokkal jobban érdekelték, mint kontinensünk legnagyobb madara, a túzok. Ahogy múltak az évek, a Bikató termü rónájáról eltűntek ezek az óriásmadarak.

Sokat olvastam e madár lassú pusztulásáról, s arról is, hogy nálunk, de határainkon túl is micsoda rendkívüli erőfeszítéseket tesznek megmentésére.

Ujfalvi Sándor „Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak" című emlékiratában, amelyet 1854-ben adtak ki Kolozsvárott, a következőket írja: „Erdélyben csak a Keresztes mező tág rónáin tanyázik. Itt mindig és nagy mennyiségben. Azonban ritkán egy-egy elszakasztott túzokot másutt is láthatni, de csak újságképpen. Az én tudtomra, túzokra nem tartanak rendszeres vadászatot, igen ritkán lövetik el közülük egy-egy. Ezért létszáma nem apadóban, hanem nevekedöben van."

Újfalvi Sándor öreg vadász emlékiratának megjelenése óta megfordult a helyzet. A túzok létszáma igencsak apadóban van szerte a világon, kivételt talán csak a Szovjetunió jelent.

Apám mellett a másik tanítómesterem a vadászatban a ma nyolcvanöt éves Nicolini Sándor, a szlovákiai vadászok nesztora. Két vaskos kéziratkötetben összefoglalt emlékezéseit pár évvel ezelőtt kaptam meg tőle ajándékképpen. E viszszaemlékezések második kötete a századeleji túzokállományról és annak vadászatáról is ád dokumentumértékű adatokat.

,,A rónák maharadzsáját" — ahogy Nicolini Sándor nevezi ezt a valóban fejedelmi madarat — az 1883-as törvény alapján augusztus idusától az év végéig lőhettek nemre való tekintet nélkül. Mégse vadásztak rá rendszeresen. Legtöbb túzokot alkalmilag lőtték, leginkább nyári foglyászásokon.

Földes György „Kukkónia lelke" című anekdotázgató gyűjteménye ugyan távol áll a mai értelemben vett néprajztól, ennek ellenére a Csallóközre vonatkozóan közöl használható adatokat, dokumentumértékű megjegyeznivalókat. Nos, van ennek az 1932-ben Kassán (Košicén) napvilágot látott kötetnek egy fejezete, amely a „Pusztuló fajok" címet viseli. Földes György szerint az utolsó hód 1843-ban pusztult el, valahol Körtvélyes