A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-15 / 29. szám
Anyánk szőlőt csomagol a tornácon; odaodafutnak hozzá egy-egy édes szemért. Fehér blúza és köténye messzire világít a széles árkád árnyékos félköréből. Fonott vesszökosarak és fürthalmok sorakoznak előtte a párkányon, amelyet langyosra hevít a késő szeptemberi nap. Reggel így költött fel apánk: — Nézzétek csak!... Veri az ördög a feleségét! A kék égből zápor esett — mólóban volt már, csak néhány elkésett, kövér, lusta csepp pukkant szét az udvar lucskos agyagján. Aztán reggeliztünk a teraszon. Így neveztük a pitvarunkat: tágas, jó hűvös és árnyékos volt. Vörös téglapadlója megkopott, mint egy drága perzsaszőnyeg. Szalámit ettünk és diót. A diót kenyérrel, s így édes, mint a mandula; a szőlőt dióval, s akkor szalámiíze van a szőlőnek és a diónak is ... Meztelen lábunkkal vadul kalimpáltunk nagy kergetödzésre és bújócskázásra készültünk; egy utolsó fürttel kiszöktünk a ház elé, az esöszagú, sárga napsütésbe. A kép még most is bennem él... Traján. a vincellér hordókat mos. Az üres hordók ide-oda görögnek, döngenek-morognak felejthetetlen szüreti zajjal; tántorognak, mintha részegek volnának. Traján két tűzifa husánggal megtámasztja őket, felkéredzkedunk rájuk, sarkantyúzzuk kövér hasukat. Apánk Ménesen zöld vadászöltönyt visel rövidnadrággal, bőrgombokkal. Csak itt hordja ezt az öreg lódenruhát; még magasabb benne, erős testű, fürge járású, és mi itt nem félünk annyira tőle, mint otthon. Pedig hangjával megtelik a kolna és a völgy, mintha az egész hegyalja szüretét ő vezényelné. Mennydörgésszerű kiáltásait továbbgörgetik a hegyek, utána szaporábban zongoráznak a prések, s ingó lépéssel, vállukon zörgő rúddal, meztelen lábuk puha dobogásával futnak a csöbrösök a szőlőhegy felé. Anyánk kezében csattog az olló; a hibás szemeket lenyesi a fürtökről. A kosarat kibéleli puha faforgáccsal, beleágyazza a fürtöket, rózsaszín selyempapirt simít föléjük. Segíteni szeretnénk ... — Majd ha felnöttök — mondja. Sóvár szemmel nézzük munkáját. Nagy türelmetlenségünkben körülnyargaljuk az udvart. Apánk kijön a kolna elé, megáztatja az arcát a szüreti napfényben. Felkap, vállára emel, kissé meghintáztat, s már fordul is vissza. A nevetése is ízesebb Ménesen. Közös titkunk van: egyformán szeretjük Ménest. Öt hold szőlő a hegyalján — ez Ménes. A többit nagyapánk adta el. Ez a közöny és könnyelműség szüntelenül fájó seb apánkban — ha gyermekkoráról beszél, hangja megbicsaklik, rekedtté válik. A sóvárgás a reménytelenül visszaszerezhetetlen után nyugtalan, tékozló munkaszomjat oltott belé. Gazda volt, józan, fáradhatatlan, merész és krajcáros. Egy álombéli birtokon szántott-vetett. így ábrándozott: „Ha gazdálkodnám, nónius csikókat nevelnék, bretagne-i, foltos, fekete szarvasmarhát, fecskehasú, eszlári sertést.. Ménes más volt. A szőlő: csak játék — a szüret : szertartás. Ma is azt hiszem, hogy a legjobb bakator a mi hegyoldalunkon termett, apánk olyan titkokat tudott, amelyeket a többi szőlőbirtokos már elfelejtett, vagy meg sem tanulhatott. De a mi Ménesünk soha nem volt több öt holdnál: ide a családból a férfiak régen is csak szüretelni jöttek. Ha azután elfáradtak, itt bújtak meg a vén kolnában. Erős fajta volt, sokáig éltek, magukra maradtak; néhányan itt is haltak meg. A tolnának olyan magas teteje volt. mint egy reneszánsz szarkofágnak; — dísztelen, horpadt, őszesszürke zsindelyteteje. Már a völgyből látszott, az öreg diófák koronája fölé ágaskodott. Csupa tető volt a ház, alatta fehérre meszelt, törpe falakból néhány mély, kicsi ablak hunyorgott ki az útra. A házban úgy állt minden tárgy, ahogyan azok helyezték el, akik idehozták. Csak egy kisebb és egy nagy szobánk volt, így úgyszólván minden holminkhoz egy-egy halott neve fűződött. A nagyszobában, ahol mi aludtunk a falakról fekete keretben temetési címerek néztek le ránk; leakasztották és hazahozták őket a templom kapujáról. Legjobban szerettem a Bihary Mártonét: nagy, fekete medvét véres kard döf át — valahogyan úgy élt bennem a halott, távoli Bihary Márton dédapám, mintha ő győzte volna le a fenevadat. A pipáját is ismertem, az íróasztal fölött lógott, vörösbama tajtéka évről évre sápadt. Jó ismerőseink voltak ezek a halottak, nem féltünk tőlük. Este, elalvás előtt a nevüket betűztük. Amikor eloltották a sátoros petróleumlámpát, betakarództunk a ménesi illatba. Ménesi szag: doh, must, pattogó tűz verejtéke, kámfor is, talán régen kihűlt, pipaszag, női ruhák viszszajáró illata. Az udvarról belopódzott a széttaposott diófalevelek vértisztitó, olajos lehelete. Olyan játékaink voltak Ménesen, amelyeket már itt találtunk, és csak szüretkor láttuk őket viszont; ménesi játékok. Ósdi képes folyóiratok a hasas trümón. Ménes könyvei. A törülközőkbe és az abroszokba szüléink kezdőbetűi helyett ezt hímezték bele: Ménes. Különös, éjszakai hangjai voltak: tücsökdal, békakuruttyolás, egértalpacskák surranása a padlón, ijedt szívdobogások, puskalövés az éjszakában — ilyenkor megremegtünk: kutyára lőtt a csősz. Évközben úgy beszéltünk Ménesről, mint egy csodálatos, kedves, öreg rokonról... Furcsa részegség volt Ménes, kábulat. Ezen a napon is mindenfelé kószáltunk, majd ebédhez hívtak minket. Lenyargaltunk a hegyről, sebesen futott velünk a kígyózó ösvény, a pitvarig vitt a lendületünk. Anyánk még mindig az árkád alatt állt. és szőlőt csomagolt. Rokonoknak, ismerősöknek küldtük a szagos kosarakat. A nagyszobában ettünk, az ovális asztalnál. Az öregebb György virágos tányérjain, a nagy bajuszú János merev villáival. Apánk oktatott: .János Kufsteinban raboskodott ..." Hirtelen összerántotta szemöldökét: — Hol a jegygyűrűd? — kérdezte anyámtól. Anyám kezéről hiányzott az aranykarika. Egy percig csodálkozva nézte csupasz ujját, azután nyugodtan ezt mondta: — Kézmosásnál letettem. A mosdón hagytam. Apám könyöke alatt felnyögött az asztal. Tovább ettük az ebédet. Anyánk elsápadt. Felállt, átment a másik szobába; visszajött, leült. Apánk elsötétülő homlokkal nézett rá. — Megtaláltad? — Nem. — Hát?... — Indulat rezgeti a hangjában. — Majd ebéd után megkeresem — mondta anyánk nagyon csendesen. — Nem mentem ki a házból, itt kell lennie valahol. Szölöfürtjeink mögül mindnyájan rámeredtünk. A tartásából éreztük, hogy baj van. Apám kirúgja maga alól a széket, az ajtó döngve becsapódott. Két perc múlva hangja már a kolna mélyéről ijesztett. Mi a gyűrűt kerestük. Előbb a megszokott helyeken, a kis szekrényeken, azután alatta. Szétszedtük az ágyat, a padló réseit piszkáltuk. Az öreg szekrénymosdó minden sarkát átkutattuk. Megnéztük a kertben azt a helyet, ahová a lány a reggeli mosdóvizet öntötte. Keresésünk lassan céltalan játékba fulladt. Szívből mulattunk: kezünket belesüllyesztettük a karosszékek párnái alá, gombot találtunk, krajcárt; egy rég keresett olló bújt elő. Valahogyan megfeledkeztek rólunk, a bolondját jártuk; kidöntöttük az asztal fiókját, ujjaink között Péter — kártyás ősünk — fakult csontpénzeit zörgettük. Olyan tárgyakat fogdostunk, amelyeket addig érinteni is alig mertünk, vagy eszünkbe sem jutott, hogy kezünkbe vegyük őket, mert szinte odanöttek, ahol álltak; csak ott, megszokott helyükön volt értelmük. Ménes a tárgyaknak és az emlékeknek megbonthatatlan szövedéke volt, minden holminkból emlékek lombosodtak. Ebben a megveszekedett keresésben szétdúltuk ezt a rendszert, kegyetlen, gyerekes örömmel felboncoltuk Ménest. Egérszag? Olyan finom árnyalata volt a ménesi szagnak, akár a keserű íz az őszibarackban ... Egy fiók mélyén egércsaládot zargattunk fel. Nagyot sikítottam, apánk lépései közeledtek a tornác felöl; megrettentünk, mintha tilosban kapott volna. Kituszkoltak a kertbe. Szaladtunk. — Gyerünk az útra — mondta nővérem. Az út elég messzire elkanyarodott a háztól, a keréknyomokban a reggeli zápor lágy, sárgás péppé áztatta az anyagot. Ez is ménesi mulatság volt, mint a párás állati testté. Egy tócsában az ég tükröződött, kéken, felhőkkel. Pacskoltuk az eget. Már jó ideje egy helyben motoztunk. Nézzük meg, mit csinálnak. Egymás kezét fogva az ablak alá lopóztunk. Apánk hangját hallottuk, de szokatlanul halkan beszélt. A szél meglebbentette a függönyt, s mintha beemelt volna minket is a szobába, most már azt is hallottuk, hogy anyánk sir. A falhoz tapadtunk. Egy bútor felnyögött — még mindig keresgélnek ... — ... mert tudtad, hogy semmivel sem bánthatsz meg ennyire! — Apánk hangja egyre sűrűsödött. — Akarattal tetted! Eldobtad! ... Anyám szavai zokogásba fúltak. Apám folytatta: — Igen, mert mindent gyűlölsz, amit tőlem kaptál! Azért tetted, hogy megkeserítsd bennem Ménest is!... Valid be, hogy gyűlölöd Ménest! — Miért bántja? — suttogta nővérem tág szemmel. Hosszú csend következett, majd anyánk hangját hallottuk. Egy darázs kerülgette a hajamat. Anyám lassan beszélt, tagolva, a mondatok között szünetet tartott. — Ménest?... Nem szeretem. De mi köze a gyűrűdnek Méneshez? Magad sem hiszed, hogy a gyűrűnket eldobom ... — De nem is ragaszkodói hozzá! Örülsz, hogy elvesztetted! — Nem! — Anyánk szinte gúnyosan kiáltja. — Annyira nem gyűlölöm a te Ménesedet. De értsd meg, nem szeretek itt semmit... Hozzád tartozom, s nem a halottaidhoz ... Mintha egy kriptában élnék!... — Örülj, hogy legalább ez megmaradt! A gyerekeknek ... Hálátlan vagy! — Te vagy hálátlan. Soha nem mondtam, hogy nem szeretek itt élni. Kijöttem minden évben, mert a gyerekeknek öröm, s mert neked öröm ... De nem tehetek róla, hogy ez a völgy fullaszt. És borzadok a tücsökzúgástól! Minden dohos itt, a fiókból egérszag csap ki. Nem szeretem, hogy a kolnások reggeli közben a számból nézik ki a falatot! ... — Ha szeretnél engem, megértenéd Ménest! — Éppen azért nem értem, mert szeretlek! Fáj, hogy neked olyan fontosak ezek a halottak! Ez a kis föld, amely csak rongyos csücske annak, ami volt!... Nem dobtam el a gyűrűt, nekem szent a jegygyűrűm, akár gyűlölöm Ménest, akár szeretem!... De ha elveszett volna? Mit változtat ez a szerelmünkön?. .. Sajnálom, ha elvesztettem. De csak nem változhat köztünk valami? A mi otthonunk az aradi ház. — Az nem az én házam! — Ha nem is a miénk, oda tartozunk. Itt csak vendég vagyok... az anyád szűk fajánsz mosdótáljában mosdom ... Mondd, mi ez a föld?... Szerencsétlenné teszed a gyerekeket is, ha beléjük oltod a rögeszmédet! — Szeressék a földetl — De ne ezt a temetősarkot!... Az én helyem itt csak a pitvaron van, a párkány előtt, ahol szőlőt csomagolok. Harminc kosár naponkint. Rabszolgamunka ... A szőlő ... — Lassan mondta, azután hevesen: — A szőlőskosarak!... Ott lesz! — Mi? — A gyűrű. Kibontom a kosarakat. — Azt mondtad, hogy nem húztad reggel az ujjadra. — Talán mégis ... Ilyenkor nem tudja az ember!... — Majdnem ujjongva ismételte: — Megnézem a kosarakat! Lábujjhegyen a ház elé kerültünk. Anyánk már ott állt a tornácon, kezében sírt az olló, felvágta a feszülő spárgát — nyögött a dagadt kosár, és felpattant a teteje. Tálcákat hoztak elő. Anyám egyenkint emelte ki a fürtöket, megrázta őket, gyengéd mozdulattal végigsimított rajtuk, mintha kémé őket: adjátok ide! Időnkint egy-egy könny siklott le arcán: hangtalanul sírt. Egyenletes, nyugodt mozdulatokkal pergette visszafelé délelőtti munkáját, laponkint kisimította a rózsaszín papírokat. Olyan szépen, tisztán senki nem dolgozott, mint ő. Sajnáltuk, s mégis idegenül néztük. Felmentünk a hegyre. Meleg volt. A szedőlányok tarka szoknyája megbontotta a tőkék rendjét. Feljebb kerültünk, itt már olyan tépettek voltak a tőkék, mint magunk is. Nem szóltunk egymáshoz. A hegytetőn leültünk a kis padra, deszkája égette csupasz combunkat. Néztük a Marost: messzi ezüstszalag s mögötte halványkéken, mint egy gyáva vízfestményen: Világos romjai. Hamar meguntuk. Ottfelejtett fürtöket kerestünk, az árkokban mászkáltunk, szikrát csiholtunk rozsdaeres kövekből. Aznap nem ízlett semmi. Leheveredtünk a földre. Nővérem kezdte: — Azért mégis sajnálom! 10
