A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-02 / 49. szám
DARVAS JÓZSEF Nyáron szombat volt az ünnepünk. Bátyáim már napszállta előtt hazajöttek a tanyák közül, aratásból, cséplésből. Ilyenkor együtt volt az egész család. Ó, mennyivel más volt ez az együttlét, mint a farkaskergető téli napok munkátlan, kényszerű összezártsága, mikor anyámat és testvéreimet szinte óránként csúnya veszekedésekkel ugrasztottá egymásnak a kenyértelen szűkösség. Most munkából jöttek, és naptól barna bőrükbe ivódva hozták a kenyeret ígérő kalászok fülledt szagát. Reggel már korán fölkeltünk. Anyám kivitt néhány tojást a piacra, hogy vásárolni tudjon a vacsorához. Ha kevés volt az összegyűjtött tojás, egész délelőtt az ól ajtaját lestem, hogy mikor bújik elő hangos kotkodácsolással valamelyik tyúk. A kipottyantott tojással azon melegen szaladtam a boltba, hogy néhány deka sót vagy cukrot hozzak, mert mindig hiányzott valami. Anyám már kora délután nekilátott a vacsorakészítésnek. Lepényt vagy rétest sütött, hogy ünnepi étek várja a munkából hazatérőket. Napszállta felé megállt házunk előtt a munkásokat hozó kocsi. Énekelve jöttek, vidáman, és kalapjukat lengették, akár a berúgott lakodalmas vendégek. Talán az egynapos szabadság örömétől részegedtek meg. Az egész házsor kitódult az ajtók elé, mert minden házban vártak valakit. Szegény munkásemberek laktak arrafelé mind. — Enni szeretnénk — mondták a bátyáim, hogy lerakták a szerszámokat meg a kenyereszsákot. Az étel már asztalra téve, párologva várta őket, de ezt mindig elmondották: enni szeretnénk. Ez volt a köszönésük. Kezükről, arcukról lemosták a rátapadt rengeteg port, és az asztalhoz ültek. Én már előbb jóllaktam, hát csak a földre kuporodva néztem őket, hogy inas, barna kezükben hogy súlyosodik a zsírosán csillogó tészta. Az udvaron, a sárból rakott katlanon már hatalmas üstben melegedett a víz mosakodáshoz. Azt mindig vacsora után szokták. Közben megjött Veréb Jani bácsi is a szomszédból, és falábával végigkopogott a téglás pitvaron. így szombaton este mindig át szokott jönni, kicsit elbeszélgetni a bátyáimmal. Anyám megkínálta a sütöttél, ógyis ritkán, mások jóvoltából jut csak ilyesmihez szegény. — Nem való ez ilyen haszon nélkül való embernek — mentegetőzött mindig. — Vesse, szomszédasszony, inkább a kutyának. Az is többet használ, mint én, a fél lábammal ... Mindig így szabódott, de azért mindig elfogadta, és saját nyomorúságán elérzékenyülve, kikönnyesedett szemekkel majszolta a ritka csemegét. Anyám is mindig egyféleképpen vigasztalta: — Maga legalább visszajött, ha fél lábbal is. Nem úgy, mint az én szegény apjukom ... Persze, nem mindig társalogtak egymással ilyen szépen, jóságosán. Néha, mikor Jani bácsiék csirkéje átbújt a két udvart elválasztó, rozzant kerítésen, és kikaparta a veteményünket, csúnyán összeszólalkoztak. Anyám ilyenkor azzal fenyegette, hogy elüti a másik lábát is, ha nem vigyáz jobban a jószágokra. De most ünnep volt, kenyeret ígérő, dolgos hét vége, és a szavak is ünnepi gúnyába bújtak. Veréb Jani bácsit a becsületes nevén tulajdonképpen Hatala Jánosnak hívták. Fél lábát a háborúban hagyta. Búskomoran, falábbal jött haza a frontról. Úgy mesélték, hogy hónapokon át a feleségével se váltott egy szót se. Semmit sem dolgozott, még a ház körül sem. csak ült, ült, és nézett maga elé mereven. Egy reggel azután, ahogy kiszállt az ágyból: faláb nélkül, ingben-gatyában, fél lábon ugrálva, kisántikált az utcára, és nagy nevetések között bekiabált minden udvarra: — Veréb lettem ... nézzék csak ... veréb lettem... Akkor elvitték a bolondokházába. Pár év múlva hazajött, gyógyultan, de a Veréb név örökre rajta maradt. Mi, gyerekek, már csak igy ismertük: Veréb Jani bácsi. Most, hogy megette a lepényt, cigarettát kért Feri bátyámtól. Rágyújtott, és kéjesre torzult képpel fújta a keserű füstöt. Vacsora után kimentünk mindnyájan az udvarra, és körülültük a katlant. Csöndesek voltak a nyári esték, és fejünk fölött halkan suttogott a bólogató akác. Anyám ide-oda szaladgált: rakott a. tűzre, tiszta ruhákat hozott ki, teknöt készített elő. Ahogy néha rávetődtek a vörösen fellobbanó lángok, olyan volt, mint a fény körül szédülten bukdácsoló, kopott szárnyú kis pillangó. Jani bácsi kötelességének tartotta, hogy meghálálja anyám vendégszeretetét, hát dicsérő szónoklatba kezdett az apámról, bátyáimhoz intézve a rengetegszer elmondott szavakat: — Milyen derék ember is volt szegény megboldogult! Hogy tudott az dolgozni! Nemhiába: szerették is a gazdái. Tudom, egyszer együtt arattunk. Béreséknél a Tavidűlőben. Próbáltuk, hogy melyikünk bírja jobban. Három renden keresztül hajtottuk egymást. Egyikünk se tudta elhagyni a másikat. A többiek messze elmaradtak ... Bátyáim szótlanul hallgatták. Nem voltak beszédesek, meg kívülről tudták már az egész legendát. Anyám közben kiürítette a zsákjukat. A darab száraz kenyerek mellett néhány cső tejes kukoricát is talált, amit a tanyák közül hoztak magukkal. Mindjárt nyársat faragtam, ráhúztam, és sütögettem a parázsnál. Jóleső örömmel hallgattam, hogy hatalmas durrogással repedeztek az érettebb szemek, és a közeli élvezetre gondolva, összefutott számban a nyál. — Hallottátok? — hajolt a bátyáimhoz óvatos suttogással Veréb Jani bácsi. Közben még lopva körül is nézett, nehogy valaki illetéktelen kihallgassa a titkot. —• Azt mondják, jönnek a románok. Újra kezdődik a háború. Visznek benneteket is ... Még majd odamaradtok, mint szegény apátok ... Ezt is elmondta minden alkalommal, ugyanilyen titokzatossággal. Az enyéim nem is ütköztek meg ezen. Általában a körülöttem élő emberek mindig ismételgettek, miképp egész életük se volt más, mint egyforma napjaik szakadatlan ismétlése. Hogy bátyáim nem feleltek. Jani bácsi még megkérdezte: — Hogy fizet holdja? Ezt már a gabonára értette. Azután nemsokára elköszönt és elment. A csöndes estében még az utcáról is visszahallottuk a suta faláb biccenő koppanásait, mintha így taktusozott volna: veréb ... veréb ... Bátyáim megmosakodtak, tisztát vettek és lefeküdtek, nyugosztani egész héten eltörődött testüket. Rövid az éjszaka, és holnap délután újra előáll a kocsi, hogy vigye őket az új hét nehéz robotja elé. Anyámmal, a mozgalmas nap izgalmaitól újraéhezve, elmajszolgattuk még a sült kukoricát és egy-egy darab_tésztát. Míg evett, messzire nézett, és két falat között kicsúszott belőle egy megelégedett sóhajtás: — Az idén talán megkeresik a kenyérnek - valót. Elég szépen fizet a búza, úgy mondja Mihály... Eszegettünk és hallgattunk. Csend volt, már a lombok is aludtak és közöttük a fészekre lelt madarak, csak valahol a szomszédos fán kurrogott esőt jövendölőn egy levelibéka. A nyári este öléről ezernyi illat tódult felénk, és szédítő magasságban ünnepiesen ceremóniáztak a csillagok. A megpihenés órái voltak ezek. A szélesre tárt konyhaajtón kiszűrődött a bátyáim jóízű, egyenletes szuszogása. — Fáradtak lehetnek szegények — mondta anyám végtelen jósággal, mintha a hangjával akarná őket megsimogatni. Egyszerre csak kifordult a szájából a falat, és utána a csendes sírás. Keservesen sírdogált. Pedig határozottan tudtam, hogy boldog, megelégedett napjai kevésének egyike ez a mostani, mert tán lesz Fotó: Könözsi elegendő kenyér. Akkor, az anyám sírásából éreztem meg először, hogy nekünk még az örömünk se lehet tiszta, háborítatlan, mert sötét karjaival fölöttünk hadonászik valami kegyetlen ellenség ... Nyáron, mikor szünetelt az iskola, az volt a dolgom, hogy legeltettem kisszámú jószágainkat. Anyámnak szenvedélye volt a jószágnevelés. Tágas udvarunkon mindig szaladgált néhány károló tyúk, gágogó liba, és legalább egy malac, ha akkora is, mint az öklöm. Sokszor nem tudott nekik enni adni, mert elfogyott minden eleség, és pénzünk se volt. Ilyenkor sírva hallgatta éhes könyörgésünket és megfogadta, hogy soha nem tart belőlük egy darabot se. Persze, a fogadalom csak keserű szó maradt. Tavasszal, nyáron még csak könnyű volt őket ellátni. A faluszéli árokparton dúsan nőtt a fű. Téptünk belőle néhány kosárral, és jóllakott az egész állatállomány. Júliusban érni kezdett az eper, és sárga tarlók nyúltak már a horizontba. Kihajtottam a libákat, a malacot, és eltelve térhettek nyugovóra. Régi vágya volt anyámnak, hogy egy hasas kocája legyen. — Elhajtja az ember a kanhoz, és négy hónap múlva már meg is szaporodik — mondogatta mindig. — Csak kis szerencséje legyen az embernek, hatot-hetet is pottyanthat. Esetleg nyolcat is. A kismalacnak mindig jó ára van Nem nyugodott, míg egyik malacot addig nevelte, hogy alkalmas lett az anyai hivatás betöltésére. Örömünnep volt az a nap, amikor elhajtottuk a kanhoz. Utána néhány napig aggodalmasan figyelte. — Nem búg az — újságolta mindenkinek örömmel. — Megfogta elsőre... A terhes anyát nem őrizhetik olyan féltő gondossággal, mint ő a disznóval tette. Már azt is eltervelgette, hogy a malacok közül kettőt meghagy, szép lassan etetgeti őket, hogy télre legyen hízó. A többieket eladja, mert a pénz is kell. így, ilyen jövőt színező tervek'között éldegélt. Egy júliusi reggelen kihajtottam a disznót legeltetni. Szokása szerint végigszaladta az összes árok menti eperfák alját, hogy fölhabzsolja a széltől levert “vagy éretten lehullott gyümölcsöt. Ezért nagyon haragudtam rá, mert rövid, ganma lábaimmal soha nem értem utol. Mire odaérkeztem a fához, ahol lakmározott, már futott is tovább a következőhöz, én pedig kifulladva, kacskaringós káromkodással utána. Végre nagy nehezen megelőztem és fölkapaszkodtam egy fára, hogy rázzak neki epret. Mezítelen lábszáramon végighasitottak az elszáradt gallyak, rongyos ingemet még cafatosabbá tépték a kiálló, hegyes csonkok, és bőrömből is kiszakítottak hozzá egy darabot, de én kikönnyesedett szemmel, elkeseredetten ráztam az ágakat, és hívogató szavakat kiabáltam a disznó felé:- — Ca, ca, koca! Ide, te! Az pár percre megállt a fa alatt, futtából fölkapott néhány szem epret, és már szaladt is át a kocsiúton a másik árokpartra. A mohó éhség szédületében észre se vette, hogy éppen akkor robog el az úton veszett csörömpöléssel egy megvasalt parasztszekér. A kerekek csattogásától nem is hallottam a disznó sikítását, csak azt láttam, hogy fetrengve maradt a porban. A kocsis is észrevette a szerencsétlenséget, de nem állt meg, hanem még jobban megcsapkodta a lovakat. Úgy szíven markolt a rémület, hogy majdnem leestem a fáról. Magam se tudom, hogy értem földet. Odaszaladtam a disznóhoz. Keserves sivalkodással csúszkált ide-oda az út porában, de nem tudott talpra állni. Hátul 10
