A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-02 / 49. szám
folyt belőle a víz. hogy egész sártócsa keletkezett a faránál. — Kocám, kis kocám — könyörögtem a disznónak, mintha azt hinném, hogy csak ijeszteni akar. Megfogtam a farkát, és vézna karjaimmal elkeseredetten cibáltam fölfelé, hogy talpra állítsam, de hiába. A disznót addig noszogattam, míg kétségbeesett sivalkodások között levánszorgott, farán csúszva az útról. Néhány percig álldogáltam még mellette, hogy talán csak szörnyű álom az egész, és jóleső felébredés lesz a vége. Azután lélekszakadva, ki-kizökkenö sírással szaladni kezdtem a házunk felé. Más imádságot nem tudtam, csak a Miatyánkot. Annak a mondatai szakadoztak most föl a lelkem mélyéről, és csukló sírással keveredve tolultak a számra: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben ... Már csak az iskolában jóságosnak emlegetett Istenben bíztam, hogy csodát tesz, és mire kimegyünk, vidám röfögéssel szalad elénk a disznó. Anyám éppen a pitvart söpörgette, mikor tántorogva beestem az ajtón. Könnymaszatos, rémült arcomon látta, hogy valami nagy baj van. —■ Mi történt? Mi van veled? — riadt rám. — A disznó ... a kocsi... Csak nyögdécselni tudtam a szavakat, és a lábam annyira remegett, hogy majdnem öszszerogytam. Neki kellett támaszkodnom a falnak. Anyám eldobta a söprűt, és rohant ki az útra. Én utána. Mikor odaértünk, a disznó még mindig ott fetrengett az árokparton. Ült a farán, és első lábaira támaszkodva forgott maga körül, akár a kerge birka. Hosszú fejét égre emelte, és szinte emberi fájdalommal sírt, könyörgött. Még egy idegennek a szivét is megindították volna ezek a fájdalmas hangok. És mi, akik valósággal családtagnak tekintettük?... Anyám egy ideig némán állt mellette, és nézte megtágult szemekkel. Azután lehajolt hozz^^s megsimogatta csúnya, nagy fejét: — Fáj, kis kocám? Nagyon fáj? Olyan gügyögő gyengédséggel kérdezte azt, mint tőlem, mikor az első tapogatózó lépések után végigvágódtam a földön, és megütöttem magam. A disznó is megérezte a szavakból feléje sugárzó nagy szeretetet, mert néhány pillanatra abbahagyta a visítást, és röfögve dugta tenyerébe a fejét. Mintha azt mondta volna: — Csak simogass... ez nagyon jó ... már nem fáj annyira ... Hozzám egy szót se szólt anyám, pedig remegve vártam a szitkozódó szemrehányásokat. Csak a disznóval törődött, mintha én nem is lettem volna a világon. Egyszerre csak megfordult, és szaladni kezdett hazafelé. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Menni akartam én is. Ez volt hozzám az első szava: — Maradj! Olyan végtelen gyűlölettel dobta ezt oda, hogy újra megindultak a könnyeim. És az volt a legszömyűbb, hogy nem is kérdezett tőlem semmit. Legalább szidna a vigyázatlanságomért. Azt se bántam volna, ha megver, az ostort is odanyújtottam volna neki, csak oldódna föl már ez a rettentő feszültség. Hirtelen arra gondoltam, hogy világgá megyek. A nyár világos színeivel lebegő horizont úgy hívogatott, és elcsítulást ígért nagy szomorúságomnak. Mégse mertem menni, csak álltam a disznó mellett, és vártam a végzetet. Anyám nemsokára jött visszafelé. Targoncát tolt, és mellette bicegett Veréb Jani bácsi. A disznót föltették a targoncára, és tolták hazafelé. Fölváltva, mert nehéz volt, és nem maradt nyugton. Otthon bevitték az ólba. Anyám mindjárt vizet adott neki. Mohón és sokat ivott. Belső égés emészthette. — Eltörött a gerince — mondta Jani bácsi fejcsóválva, hogy alaposan körülnézegette. — Én azt mondom, kést neki. Mig nem késő. — Hiszen hasas. Néhány hét múlva malaca lesz — mondta az anyám. — Ennek ugyan aligha lesz malaca ... — Malaca lesz! Néhány hét múlva malaca lesz — ismételgette anyám olyan makacs hangon, hogy Jani bácsi jobbnak látta nem ellenkezni. Köszönt, és elkocogott haza. Én ott ácsorogtam az ól előtt. Nem tudtam elmozdulni, mintha fogott volna valami titokzatos erő. Anyám bent foglalatoskodott a disznóval. A fájdalmas nyögéseken keresztül csak rövid félmondatok szűrődtek a fülemhez: — Itt fáj, kis jószágom?... Ugye, meggyógyulsz? ... Lesz kismalacod ... Legalább hat kismalacod ... Szoptatod őket... Egyszerre csak vijjogó kiáltás szakadt ki az ól ajtaján: — Elvetél... jaj, elvetél... Hogy meglátott engem, egy pillanatra meghökkent, mint idegen testbe ütköző ló, majd' fölkapta az ólkerítéshez támasztott lapátot, és azzal rohant felém: — Tönkretettél, te átkozott!... Agyonütlek, te nyomorult!... Oda az én szép disznóm ... Semmit nem lehet rád bízni?... Csak kárt tudsz csinálni? Agyonverlek! Ezt olyan vészes komolysággal mondta, hogy semmi kétségem nem lehetett: valóban megteszi, ha elér. Futni kezdtem a Jani bácsiék udvarát elválasztó kerítés felé. A rémület megsokszorozta az erőmet, és néhány pillanat alatt átvetettem magam a rozoga deszkapalánkon. A következő pillanatban már nagyot dörrent a fához csapódó lapát.. . Hogy túl voltam a veszélyen, a rémület görcsös sírásban oldódott föl. Jani bácsi éppen kint ült az udvaron, süttette magát a nappal. Odaszaladtam hozzá, és remegve fúrtam a fejem az ölébe. — Mi az? Mi a baj? — kérdezte tőlem jóságosán, és tenyerével csillapítón végigsimított a fejemen. — Anyám... agyon akart ütni... — nyögtem ki nagy nehezen a csukló zokogás közül. — Ugyan, hová gondolsz? Nem tesz ő olyat... — A lapátot... utánam is vágta ... Jani bácsi kicsit hallgatott, azután csendesen ezt mondta: — Nagyon odáig van szegény... Csak ez az egy disznója volt. Tik meg hárman vagytok ... Estig náluk maradtam. Akkor kézen fogott, és átvezetett hozzánk. Anyám éppen a tyúkok körül foglalatoskodott. — Hazahoztam a fiát — mondta neki Jani bácsi. — Halálra ijesztette ezt a szegény gyereket. Anyám rám nézett, de nem szólt semmit. És egész este nem szólt hoznám, csak lefekvés előtt adott egy darab kenyeret, de azt is szó nélkül. Mikor lefeküdtem, sokáig nem mertem elaludni. Attól féltem, hogy éjjel odalopódzik az ágyamhoz, és álmomban megfojt. Néhány nap alatt azért megbékült velem, de ettől az időtől kezdve valami kis idegenség szakadt közénk. A disznót soha nem emlegette többé, és én se próbáltam előtte magyarázkodni. Mintha mindketten elfelejtettük volna. És mégis: ez a nap örökre közénk furakodott. Úgy hiszem, ekkor lettem lélekben felnőtt ... 10 évvel ezelőtt, 1973. december 2-án halt meg Darvas József, a kiváló magyar elbeszélő, nagyszerű regények, drámák, szociográfiák és publicisztikai művek írója Ozsva/d Árpád / Kórházi feliratok- Reggel hatkor az átmos és morcos takarítónő a harmadik emeleti sarokszobában minden előzetes bejelentés nélkül egy gombnyomással a külső kettes vágányra tolta a Medicor 9001/1 hiper-modern, fékkel és ellenfékkel felfegyverzett kórházi ágyat; rajta egy szomorú szemű, lebegő szakálfú, megkeseredett próféta, olyan sovány, hogy áttűzött rajta a hajnali levegő is, pontosan, ahogy az ágy engedte: 45 fokos szögben görnyedezett. Füle mellett hét tengert is megjárt, dadogó tengerésztől vett — vagy huszonötéwel ezelőtt — a szekrény tetejéről kétszer is leesett: Hitachi tranzisztoros; maroknyi fekete rádió az Indián nyárt játszotta franciául. A takarítónőnek nem is tűnt fel, hogy a szöveg franciául szól, hiszen hallott ő már itt, csendes őszi hajnalokon, ógöröggel cifrázott szanszkrit káromkodásokat ósémita siralmakat és indián törzsek (azóta is megfejthetetlen) % elszánt csatakiáltásait, de rossz nyara lehetett, a dallam talán rég eltűnt kedvesére emlékeztette, mert azt mondta a becsukott szemű prófétának: — Miért üvölt úgy ez a rádió? A Dallam pedig oly halk volt már és oly gyenge, hogy az ablakon kiigyekvő őszi dongó szárnyát se tudta felemelni... II. — Csak magad, uram ... kínlódni az ágylábhoz kötözött létra fokán, mindig egyet előre... — csak a rátapadó, segíteni akaró, a szomszédágyakból felédáramló szemek tüze tök tovább az újabb mozdulatra. III. Ha jönnek a zöldruhás, göndörszakállú porkolábok (x) és szánó mosollyal megállnak a kórházi szoba közepén, életed könyvében lapozgatva. — akkor már veheted is a kék kórházi köpenyt, mert rajtad a sor, és reszkető inakkal indulhatsz utánuk... Csak az első tíz lépés nehéz, aztán mire megszokod az operációs asztal gerincbe vágó hidegét, már nem is emlékezel semmire. (x) — A porkoláb — az operációra felvezető egészségügyi személyzetet jelöli. Abban az adott helyzetben találtam ki e hasonlatot (O.Á.). 11
