A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-25 / 48. szám
— Még hogy ez az ingaóra nem korabeli!? Ugyan kérem! De ha már ennyire nem ért hozzá — elárulhatom: ez a káprázatos példány már Noé bárkáján is ott volt. Empir kérem, empir — ha nem tudná! — Ha istenhivő lennék, talán még el is hinném. • •• A párbeszéd színhelye: Vágsellye (Šaľa) ócskapiac. Vagy ha úgy tetszik: börze. És mert az egyik meghatározás sem igazán pontos, a továbbiakban a börzénél maradunk. Annál is inkább, mert a fényesre szidolozott, vagy éppen túlpatinázott áruk rengetegében igen szép számmal akad értékes, ócskaságnak korántsem minősíthető régiség. Kíséreljünk meg inkább egy rögtönzött leltárt. Zsebóra, rézüst, famozsár. Tölcséres gramofon, facipö. Fakolomp, ezüsttál, kínai legyező, szakajtó, szelence, rokka, vekkerek, szivarvágók és tajtékpipák, templomi csengettyű. Csöcsöskorsó, szarutülök, fél pár sarkantyús csizma, feszület Krisztussal és Krisztus nélkül, ezüstkanál, tengeri csigák és csillagok, rendjelek, szavatosságukat elvesztett kitüntetések. Vasalók. Porcelánbaba magas áron, postakürt olcsón. Sebészkés, petróleumlámpa, habán és gömöri parasztcserepek, trombita, lőporos-táska, és zsebóra, megint zsebóra, aztán egy régi amazon díszes fotográfiája, akiről azt kell sejtenem, neve Debóra volt. Napóleon-szobrok sokféle kivitelben, aranysárkány, kehely, citera, nyílvessző, kengyel, tegez, golfütő, monokli, csíptető, és színházi látcsövek. És megint órák — kakukkos, gongos és digitális kivitelben is. Elvétve néhány könyv, kivált ponyva, és latin nyelvű, egyházi, csatos, manapság vitrinben jópofa. Cilinder, színházi kosztüm, talán a Csárdáskirálynöből való, kolompok, apró harangok, piaci és patikamérleg gyógyszeres szelencék, pitykegombok, itt-ott egypár igen rossz „föstmény", de pult alatt állítólag elkelt egy Székely Bertalan ... Nocsak! Kályhacsempe, bakterlámpás, és egy csehországi kisváros hajdani tüzoltóegyesületének teljes hagyatéka. Nippek, brossok, tintatartók, aztán a tömegáru, tehát: érmék, pénzek, papírbankók — minden menynyiségben. Bélyeg — rengeteg. Képeslap — annál is több. Kardok, szablyák, török, és embernagyságú toledói penge — tizennégyezerért. Az utóbbi fölött már-már egymás tenyerébe csap a vevő és az eladó, amikor a nagy alku csődületében megszólal egy csendes idegen azt mondja a szenvedélyes gyűjtő hírében álló szakmunkásnak: fiatalember, jobb teszi, ha elmegy a Čedokkal nyolcezerért Spanyolországba, aztán a fennmaradó hatezerért vesz még egy tucat ugyanilyen kardot. Ott ugyanis tízezerszám, gyárilag készítik naiv, és spekuláns turistáknak egyaránt. Ugyanezt megkapja Bécsben, de ha az túl közel van, akkor Hongkongban is. A vevő végignéz az idegenen: ki ez, mit akar itt? Középkori fegyverkovács farmernadrágban? Ennek biztosan ez a penge kell, el akar téríteni, át akar verni! No ebből nem eszik — gondolja, és már nyúl is a pénztárcáért, de közben az eladó is elsápad, új árat jelent be: ezerkétszáz. A vevő perceken belül elvonul a karddal. Öröme nem egészen teljes, hiszen lehet, egy életen át bizonytalanság gyötri majd, mert nem tudja, vajon megtakarított-e tizenkétezer-nyolcszázat, vagy ... Persze a baj nem nagy igazán, mert ez a toledói pompásan mutat majd a falon. Díszhelyet kap a másfélszáz darab között, ahol feltehetően igen becses példányok is vannak. Az eset persze nem jellemző, hiszen a börze eladóinak törzsgárdája ha nem is muzeológus, vagy műtörténész, de régi gyűjtő, aki érti a dolgát. Alaptulajdonságuk mégsem a rókatermészet, hanem a szenvedély. így aztán az érmék és a bélyegek megközelítőleg reális árakon cserélnek gazdát, és kétségtelen, hogy ez a szenvedély hasznos, értékmentő, no persze ugyanakkor egy kicsit el is túlozza az értékeket. El ne felejtsem: ide tartoznak a képeslapgyűjtők is. A több száz eladó és a több ezer vevő igen tarka társaságot alkot, de azért vannak típusesetek a fentieken kívül is. Ilyen a messziről jött sebészorvos, aki néhány évvel ezelőtt még csak az akkor zsendülö divathóbort sznobja volt, ma már komoly gyűjtő, hozzáértő, higgadt, okos. így kezdte a kollégája is, de az ő pályaíve módosult. Nem vállal túlórát, plusszügyeletet, mert a szabad idejében járja a falvakat, gyűjt, gyűjt, házal, már nem is szelektál: csak elad. Ott van minden börzén, rendezzék azt bárhol az országban. Az eladók százainak és a vevők ezreinek átlaga azért minden tekintetben szolidnak minősíthető, mert igazán nagy elgaloppírozásoknak még csak híre, legendája se járja. Mindent együttvéve hasznos és dicséretes, hogy hovatovább, tájainkon is egyre nagyobb polgárjogot nyer á börze intézménye. Legyen az a börze „általános", vagy „szakosított" — nem rossz, hogy kallódó értékek találnak ily módon új gazdára. A kiriött, már haszontalan, de megkímélt gyerekruhából így lesz ismét hasznos cikk, a lefutott kocsiból újra jármű, a padláson heverő cserépedényből ízléses dísztárgy, ami a porcelánboltok jelen kínálatával még csak nem is említhető egy napon. Bámészkodtam, vettem, eladtam, cseréltem. Remek nap volt, mert jó kaland volt, hiszen korábban sosem jártam még hasonló helyen. Vasárnap délelőtt: odakint felhőszakadás, idebent nyüzsgő, békésen tolongó tömeg egy hatalmas teremben. Eredeti hangulat, eredeti helyzetek, arcok, hangos, vagy szótalan kínálat, vérbeli alkudozások, jó fogások és baklövések... jó mulatság volt. Ha lett volna elég pénzem, vehettem volna egy garantáltan eredeti Mednyánszky rajzot, igen tetszett egy múlt századi öntöttvas-kukta, és bár semmit sem gyűjtök elvadult szenvedéllyel, azért sok mindent szívesen összepakoltam volna, de ha egy manó három kívánságomat akarja teljesíteni, bizony mindháromszor ugyanazt a fotómasinát óhajtom. De hát a manó nem jelentkezett. Igaz, aranyhal is volt a pulton, de nem szólalt meg. Talán azért nem, mert vasból volt és csak a festék volt rajta arany. Az se igazi, csak aranyszínű. Valódi arany és ezüst zsebóra — lánccal és lánc nélkül viszont volt egy szakajtóra való. És mint említettem, szakajtó is volt. Különben is minek nekem a zsebóra, ha még karórát sem hordok, hiszen ott vannak az utcai villanyórák, a toronyórák. Azok megbízhatók, azokon még az idő sem múlik, állnak, ácsorognak, minek fárasszák magukat. És még valami, ami igen fontos, bár az ottani kínálatra korántsem volt jellemző: vettem kerti tömlőre való, fémszalagos szorítóbilincset, amit egyébként „eszkápászkának" nevez mindenki. De csak nevezik, mert a boltokban esztendők óta hiánycikk. Vettem hát egy zsebre-valót, annak ellenére, hogy odakint — mint mondottam — felhőszakadás vala. Csak azt a fiatalembert sajnálom, aki három viselt nadrág fölött ücsörgött hiába. Nem akadt vevője, pedig mindhárom nadrág régi volt. KESZELI FERENC 13
