A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-25 / 48. szám
BABITS MIHÁLY versei Fortissimo Haragszik és dúl-fúl az Isten vagy csak talán alszik az égben, átúszik vagy halott is épenki költi őt föl, emberek ? Anyák sírjatok hangosabban: akit föl nem ver annyi ágyú, rezzenti-é gyenge sírástok? És ne is könnyel sírjatok, mert a könny mind csak földre hull hanggal sírjatok föl az égre, sírjatok irgalmatlanul: ne oly édesen mint a forrás, ne oly zenével mint a zápor, ne mint a régi Niobék: hanem parttalan mint az árvíz sírjatok vagy a görgeteg lavina, sírjatok jeget, tüzet sírjatok mint a láva! A drága fiúk hullanak vérben a hóra napra-nap. Ne hagyjatok aludni senkit: ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva, de érdemes-e félni még ? és érdemes-e élni még? Ó, mért nem hallani hangotok ? Menjetek a piacra sírni, sikoltsatok a templomokban vadak asszonyai, vadakká imuljatok őrjítő, őrült imában! És ha hasztalan ima, sírás: — mi káromolni tudunk még, férfiak! Ma már hiszünk káromlani-érdemes alvó magasságot a Sorsban. Hányjuk álmára kopogó bestemmiáknak jégesőjét! Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? Tagadjuk őt, talán fölébred! Cibáljuk őt, verjük a szókkal! mint aki gazda horkol égő házban — a süket Istenét! Süket! Süket!... Ó ma milyen jó volna süketnek mint az Isten! - Süket a föld, nem érzi hátán hadak alázó dobogását Jó volna süketen csírázni mint virághagyma föld alatt: minden süket, földben. Istenben csak az ember szakadt ki a süket Istenből iszonyokra kikelt belőle féreg-módon. Isten férgének, viszkető nyüzsgésre, fájni — mert ami nem süket Isten: fájdalom, míg az Istenbe visszahall Miként szélcsendben a hajó Miként szélcsendben a hajó lelkem ma veszteg úgy lebeg vitorla nélkül! — Ah be jó, hogy most melletted ülhetek! Talán megállt a vén Idő s mi ketten élünk már csupán — ó mily édes lanyha hő, mily édes lanyha délután. Most messze földön senki sincs, fénylik az ajtón a kilincs: ajtó előtt a macska ül, hátát gubbasztva gömbölyűi, kertben tüzel a tulipán fejét megadva csüggeteg: most minden édesen beteg. A tornácon az oszlopárny a napsütött fal oldalán ledől, mint tejben a kanál. Nincs a világon semmi vér, tejjel és mézzel foly az ér, a vékony ér a hús alatt: azért vagy, édes, oly fehér, s nézed a fehér bús falát. Elalszik minden — mily varázs! Már alig zümmög a darázs. Vállad vonala betegen omlik el kebled vánkosán s úgy csüggök fényes szemeden, mint hipnotizált, orvosán. Altass el, édes, engemet, s álom hajóján messze vigy ah ez az álom — eltemet — és ah! maradna mindig így! maradni mindig így... így--mindig így... Magyar szonett az őszről Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok, ha süvít a böjti szél: „Nincs szükség rátok! Már vége a násznak, megestek a lányok." Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény, fiait ringatva ül a termés, helyén, kész elbocsájtani a Szentmihá/y szelén s hős anyaként halni a November derén. S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb. Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap. Megy a gőzös. Pestre, füstje a földre csap. Ideges a farkas a gyűrött erdőben. Ideges az ember szíve a mezőben : jön valami amit minden ért, csak ő nem. BABITS MIHÁLY HALÁLFIAI (részlet) Amikor Imrus tudatára ébredt annak a ténynek, hogy „szeretője van", egyszerre úgy érezte, hogy obiigát kötelessége a féltékenység is. Ez hozzátartozik a férfi szerelméhez, legalább Imrus úgy tudta, és azonnal vallatni is kezdte Noémit a Schapringerhez való viszonyáról. A leány, kis komisz, fölényesen, sőt harapósén felelt, úgyhogy Imrus végül maga kért bocsánatot, hogy ezt a kérdést feszegetni merte. Noémi azonban nem oly könnyen bocsátott meg, és ugyancsak hagyta kéretni magát, míg beleegyezett, hogy máskor is találkozzanak. Noémi úgy találta, hogy Imrus, kérdésével oly hajlamot árult el a férfiúi zsarnokságra s a nyárspolgári előítéletekre, aminőt egy modern nő nem tűrhet. Imrus már megijedt, hogy elrontott mindent, s kétségbeesett a gondolatokra, hogy az ölébe hullt melegséget elröpülni hagyja! De csak hosszas könyörgésre tudta megnyerni azt az elvi engedélyt, hogy Noémit megvárhatja bizonyos utcasarkon, délben, mikor vége ä hivatalos órának. Imrust nem épp a szerelem érzéki szomja vitte makacsul ácsorogni fél óra hosszat e forgatagos találkahelyen: noha az első érzéki bűvölet emléke csak gazdagodott fantáziájában, és színesedett, mint a télire eltett körte. De ha türelmetlenül vágyott újra és újra találkozni Noémival, s félt is viszont ettől; ha megalázta magát, csakhogy egy randevút kierőszakoljon; izgatottan habozott, már reggeltől büszkeség és vágy közt; majd szinte félbolond módjára topogott a sarkon. idegesen tekingetve a bank irányába; néha be akart rontani a bankba, megunva a várást, de különös módon mindig visszariadt ettől, közben gyávának nevezte magát, és azon csodálkozott magában, mily könnyen megkereshette Noémit bármely nap, és amikor akarta, míg nem volt barátnéja, s milyen nehéz elhatározás és különös engedély kell erre neki most: mindennek nem a sarkalló vágy volt az igazi oka. Hisz Noémi nem is szerelme volt Imrusnak: hanem cinkosa, s épp ezért volt annyira szüksége rá! Noémi az egyetlen lény, aki tudott a titkáról; akinek talán beszélhet erről, kiömölhet olykor, hogy levezesse azt a rettenetes feszültséget, ami azóta rajta ült, s amit most már egész súlyával érzett! Ez azonban csak elméletben volt így: a valóságban sohasem tudott sor kerülni erre a sóvárgott megnyugtató, meleg és bizalmas kiömlésre! Noémi megváltozott attitűdje, ideges, hideg, elutasító modora már az első szavaknál visszahűtötte Imrust, aki rendesen kielégítetlen s még sóvárgóbban, még izgatottabban vált el a leánytól, mint amilyen volt, mikor találkozott vele. Ilyenkor nem tudott az belenyugodni az elválásba, meghosszabbítani, duplázni akarta az együttlétet; de ezt Noémitól csak a szerelem ürügyén lehetett erőszakolni, úgyhogy minden szavuk végül mégis mindig a szerelmi találka kérdésébe fulladt, idegesen, erőltetetten, kedvetlenül és kevés eredménnyel, mert a kérdés kényes és nehezen megoldható. Végeérhetetlen, fojtott szóváltások áradtak és apadtak e körül föl s le a körutak hosszan, igazi jelenetek, melyekben a szereplők attitűdje mindig ugyanaz volt. Imrus könyörgótt, és szemrehányásokat tett; Noémi nehézségeket támasztott. Imrus szobája — ahova a konyhán kellett átjárni, s ahonnan minden hangosabb szó kihallott — csakugyan nem volt nagyon alkalmas szerelmi tanya; minden egyéb megoldás ellen pedig Noémi kis affektált aggályokat vetett, ugyancsak hagyva magát kéretni s meggyötörve a fiú idegeit. így történt, hogy végül is alig egy-két találka volt köztük, amiket utoljára mégiscsak Noémi szervezett meg, mint kettejük közül a praktikusabb s talán tapasztaltabb is: mert hisz Schapringer barátnője nem volt egészen járatlan a találkák módozatait illetőleg. „Ingyen csók legdrágább" — mondták az időben a cinikusok : s csakugyan Imrusnak ez a szerelem pénzbe került, sokba, egy Schapringer bőkezűségének emlékeivel kellvén, tudtán kívül vetélkednie. Imrus gavallér volt, teljesítve könnyelmű kedvesének minden kívánságát, noha már a váltó összegéből maradt pénzhez kellett ezért folyamodnia, amihez pedig nem akart nyúlni.... amivel még mindeddig habozott, mintha valami átkozott pénz volna, s noha tán egy egész szám Viharágyú-1 kinyomtathatott volna belőle. De Noéminak joga volt e pénzre, mint cinkosnak a harácsra. Imrus kínlódott magában; Noémival azonban nem oszthatta meg gyötrődéseit, Noémi csak nevetett volna,' s különben is Imrus rendesen annyira'kifáradt a hosszas harcban és könyörgésben, míg egy találkát valahogy ki tudott eszközölni, hogy mikor aztán végre együtt voltak és egyedül, Imrus kedélytelenné vált, erőltette a csókokat, és előre is az elválásra, s a legközelebbi találka nehézségeire gondolt. Imrust ilyenkor valóságos düh fogta el Noémi iránt, s hajlandó volt azt hinni, hogy rosszulléteit is csak bosszantására affektálja: mert Noémi állandóan rosszul volt, szédült, émelygett, és különös fejfájásokról panaszkodott. Pedig ez nem volt affektálás. Egy nap hosszan késve, halálsápadtan jelent meg a találkán Noémi; majd elájult az utcán; Imrus egy kávéházba akarta bevinni, de a lány tiltakozott minden oly hely ellen, ahol emberi szem láthatja; végül is inkább hagyta magát fölcipelni Imrushoz a negyedik emeletre, vasárnap volt, és a konyha üres. Imrus meg akarta ölelni szerelmesét, de az ellökte magától. — Nem, nem, ne nyúlj hozzám! — kiáltotta. — Beteg vagyok! Te tettél beteggé! — És egyszerre, az ágyra borulva, görcsös végeérhetetlen, hisztérikus zokogásra fakadt, teljesen bezárulva a saját vonaglásába, megközelíthetetlen haj- és ruhagombolyag, úgyhogy Imrus, akinek nem volt tapasztalata az Asszonyi Könnyek hatalmáról, teljesen zavarban állt ott, gyámoltalan szavakat hebegett, ügyetlen csókokat próbálgatott, s nem tudta, mihez fogjon. Végre szikkadtak a könnyek, halkult a lábacskák rugdalózása, sőt Noémi megfordult, fölült az ágyon, s szavaiból is mind több hallható lett, amik kitörtek a könnyek közül, tördelten és csapódva, mint madarak a zivatarban; kissé már bizonytalanabbul, mint az előbb, mert Noémi minden látszat ellenére nem nagyon tudott hazudni, s valahogy restellte is Imrust ily komiszul bolonddá tenni. De dühe őszinte volt, Schapringeren át az egész férfiúi nemre: mért sajnálja őket, ha ök nem sajnálják a szegény lányokat? Mind egyforma! És őszinte volt az elkeseredése és bánata is: mert kihez forduljon? Az orvos 10
