A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-25 / 48. szám
SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BABITS MIHÁLY Cigány a siralomházban Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas fényes, páncélos, ízelt bogarat. Úgy született később az ajkamon, mint a trombitahang, mint a trombitahang katonák szomjas, cserepes ajkain. De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön mint beesett szemek gödreiben remegve fölcsillan a könny. Nem magamért sírok én: testvérem van millió és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri ami jó. Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa és örül ha egy nagy skatulyás házban jut neki egy városi zord skatulya. És örül hogy — ha nem bírja már s minden összetört — átléphet az udvari erkély rácsán s magához rántja jó anyja, a föld. Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál mint cigány a siralomházban. Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár! Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó? Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull s nem kérdi, mire jó? nagyon sokba kerül ilyen dolognál: noha Noéminak volt egy barátnője a hivatalban, akinek végül is elárulta titkát, s aki ismert egy orvost, s hajlandó volt elvezetni Noémit, a női összetartás nevében. Imrus teljesen járatlan asszonyi dolgokban, nem sokat értett az egészből, s nem is tudta igazában, miről van szó. De természetesen mindent odaadott volna, hogy Noémin segítsen; elsősorban a pénzt, az átkozott pénzt adta oda, nem törődve semmivel, lemondva örökre a Viharágyú minden reményéről, szívesen, sőt bizonyos megkönnyebbüléssel ... és még könyörgött Noéminak, hosszasan könyörgött, mintha az nem akarta volna elfogadni... Imrus végtelenül diszkrét volt, nem kérdezett semmit kedvesétől, nem faggatta e Női Titkokat, amelyek iránt valami szemérmes tiszteletet érzett. Imrusnak most vágyai sem voltak: csak babusgató, gyöngéd szánalommal ölelte magához a szép, törékeny testet, erős férfihoz illő kíméletével, s óvatosan, vigyázva segítette le az édes, gyönge lányt a hosszú lépcsőkön, aggodalmas hűséggel kísérve hazáig, s ellenvetés nélkül belenyugodva, hogy most néhány napig nem fogja látni. Noémi hagyta magát ápolni, s vezetni, fölszíva könnyeit, titkon törölgetve szemét és igazgatva haját még az utcán is, beteg kislány, s egyúttal elszánt, modem nő is, Gittára gondolva s az önző férfierkölcsre, amelyről Gitta annyit beszélt neki hajdan, mikor még jóba voltak, nagyon magas elvi szempontokból: mert nem tehet-e mindenki a saját testével amit akar? És így dőlt el a sorsa annak az ismeretlen kis emberi lénynek, aki a Noémi szép testét választotta e szomorú földi élet előszobájául. „Elsőéves filozopterek voltunk, Kosztolányi Dezső meg én, gyakran kerültünk egymás mellé Négyesy László professzor stílusgyakorlatain, amik afféle önképzőkört jelentettek. A professzor elnéző, apai gyöngédséggel, de legalábbis finom udvariassággal bírálta hallgatóinak modernkedö kísérleteit. 1903-at írtunk, Ady Endrének nevét sem hallottuk még. Ha az óra kezdete előtt minden ajtónyílást izgatottan figyeltünk Kosztolányival, ez az izgalom egy harmadéves kollégának szólt: vajon eljön-e Babies Mihály (aki ekkor még így írta a nevét). Imitt-amott megjelent verse, s egy-egy írása, amit a stílusgyakorlatokon olvasott fel, vagy különös, éles orrhangján elmondott bírálata az ifjú kollégák elmeszüleményeiről — mindez valami babonás előérzetet keltett bennünk: vezérünk születik." — Ezeket a visszaemlékező sorokat Benedek Marcell Babits-könyvéből idéztem, mindenekelőtt annak bizonyításaként, hogy Babits Mihály már színrelépésekor milyen szuggesztív és határozott egyéniségként jelenik meg kortársai előtt, szinte predesztinálva a szellemi vezér szerepére. S bár a későbbi fejlemények mintha nem igazolnák teljes mértékben Benedek Marcellék várakozását, hiszen a század tízes éveinek szellemi vezéregyénisége Ady Endre lesz, a sejtés megalapozott volt és a lánglelkü költő halála után a prófécia be is teljesedik: Babits Mihály lép Ady Endre helyére, noha megváltozott feltételek között és egy elbukott forradalom tanulságainak súlyos terhével. Babits Mihály Szekszárdon született, száz esztendeje, 1883. november 26-án. Apját — aki jogászember volt — korán elvesztette, édesanyja három gyermekkel maradt özvegyen. Babits akkoriban a pécsi cisztercita gimnázium növendéke volt, s bár a családfő hirtelen halála megingatja Babitsék anyagi helyzetét, a tehetséges fiatalember tovább folytathatja tanulmányait. Az érettségi után a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozik be, ahol hamarosan felfigyelnek rá tanárai és diáktársai is. Irodalmi tájékozottsága és filozófiai műveltsége már ez idő tájt is lenyűgöző, s mert folyton elégedetlen önmagával, állandóan gyarapítja tudását. Nyelveket tanul, filozófusok munkáit olvassa, s persze írogat is közben. Már a gimnáziumi önképzőkörben sorozatban aratja a babérokat, még húszéves sincs, de már tökéletesen birtokában van a versformáknak, ez később kissé meg is téveszti első verseskönyveinek bírálóit, akik csak formamüvészetét hajlandók méltányolni. Ez az alapos tudás és felkészültség ráadásul egy újabb rosszindulatú véleményt is szül, amelynek elsősorban Ady az áldozata: a két nagy költőt a konzervatív és maradi felfogású kritika előszeretettel viszonyítgatja egymáshoz, s rosszmájúan állapítják meg, hogy Ady versei formai szempontból milyen tökéletlenek ... Ma már nevetségesek ezek a vélemények, s Babits emberi nagyságát is mutatja, hogy egy pillanatra sem szűnt meg Ady iránti tisztelete és megbecsülése. A két költő alkatilag nagyon különbözött egymástól, s ez az eltérés megmutatkozott szellemi habitusukban is. Ady ízig-vérig forradalmár volt, Babitstól a szenvedélyes lobogás távol állt; Ady rendületlenül hitt egy elemi erejű, mindent megtisztító szélvihar eljöttében, Babits a józan emberi ráció diadalában bizakodott. Nem kétséges. hogy Ady megérzései pontosabb diagnózist állítottak fel a korabeli Magyarország állapotáról, mint Babits elméletileg jól megalapozott észrevételei, de az idő távolából egyre nyilvánvalóbb az is, mennyire téves az a kép, amely Babitsot egy elefántcsonttoronyban meghúzódva ábrázolja. Már a Nyugat körüli csatározásokban vállalt pozitív szerepe is megkérdőjelezi ezt az egysíkú beállítást, s ha ehhez még azt a bátor magatartást is hozzávesszük, amelyet az első világháború idején tanúsított, amikor a hazaárulás vádját is vállalva az esztelen öldöklés és a nacionalista hőzöngés ellen tiltakozott több versével is, akkor végleg le kell rombolnunk a köré képzelt tornyot, még akkor is, ha maga Babits is utal ennek a toronynak a létezésére. Mert Babitsban talán az a legizgalmasabb (de bizonyos értelemben a leginkább taszító is), hogy annyira megfoghatatlan, annyira kiismerhetetlen. Ő az a költő, akit semmiféle skatulyába nem lehet belegyömöszölni, s olyannak kell elfogadni, amilyennek ő is mondja magát: Bűvös körömből nincsen mód kitömöm. Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy — de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa. (A lírikus epilóg ja) Babits A Holnap című antológiában tűnt fel 1908-ban, abban a kiadványban, amely mérföldköve lett a huszadik századi magyar irodalomnak. A fiatal tanárember akkoriban az ország legtávolabbi zugában, a Déli-Kárpátok lábánál fekvő Fogarasban tanított, s talán épp ennek a nagy port kavart antológiának is köszönhette, hogy 1911-ben Budapestre kerülhetett. Egymás után adta ki versesköteteit (Levelek írisz koszorújából. Herceg, hátha megjön a tél isi. Recitativ), műfordításait (ezek közül mindenekelőtt Dante Isteni színjátékét kell kiemelni, amely a magyar forditásirodalom egyik csúcsa), prózai munkáit. Kritikáira, bírálataira nem lehetett nem odafigyelni, igazi mester volt ö, a szó legnemesebb értelmében, aligha véletlen, hogy a huszadik századi magyar líra legnagyobbjai közül sokan (Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor stb.) tőle tanultak a legtöbbet. A forradalmi 1919-es esztendőben előbb rokonszenvezett a Tanácsköztársasággal — egyetemi katedrát is kapott —, később fokozatosan elfordult a kommüntől. A Horthyrendszer uralomra jutását követően újabb támadások érték, sokan nem tudták elfelejteni háborúellenes verseit és azt, hogy a kommün idején tisztséget vállalt az írói direktóriumban is. Talán ezekkel a sorozatos támadásokkal is magyarázható önmagába zárkózása, az a fajta visszahúzódás, amely sokak szemében már gyáva menekülésnek is tűnt, pedig ha figyelmesebben elolvassuk a húszas-harmincas években íródott Babitsverseket, akkor nem egy bujdosó lélek megfutamodásának lehetünk szemtanúi, hanem egy önmagával viaskodó szellem tragédiájának. Babitsot mindenekelőtt költőként tartja számon az irodalomtörténet, de hiányos volna a róla kialakított kép, ha nem említenénk sajátos hangvételű novellisztikáját, amelyben gyakran bukkannak fel mitológiai témák, vagy megfeledkeznénk regényeiről, amelyek közül A gólyakalifa és a Halálfiai emelkednek ki. A Halálfiai „a magyar irodalom legnagyobb erőfeszítése a történelmi magyar középosztály bomlásának ábrázolására — írja Schöpflin Aladár. — Ezt a témát, amelyet a maga módján Mikszáth is felismert s azóta sok író megpróbált értékesíteni, inkább az anyagi oldaláról fogták meg: a vagyoni romlás szempontjából s ebből magyarázták ki a többi tüneteket. Babits belülről, a szellem oldaláról nyúlt hozzá, a lélektani bomlást állította a kép középpontjába." A fasizmus uralomra jutását aggodalommal vette tudomásul, a maga sajátos eszközeivel — versekben, esszékben — síkra szállt az emberi ráció és a humanizmus védelméért, s a szellem embereinek összefogását sürgette. Nagy formátumú vállalkozását, Az európai irodalom története c. esszéjét is az európai kultúrát fenyegető veszély megérzése íratta meg vele, így próbált példát mutatni arra, hogy az egyes nemzetek kultúrájában és irodalmában olyan közös elemek és vonások találhatók, amelyek a békés megegyezés alapjául szolgálhatnak. A világot fenyegető veszély és a testét sanyargató betegség kettős szorításában vergődve is alkot, s a harmincas évek második felében írja meg egyik legnagyobb költői müvét, a Jónás könyvét. A halál évek óta az ágya körül settenkedik, a gégerák nem kegyelmez. 1941. augusztus 4-én éjjel örökre elnémul a költő, aki a legnagyobbak közül való volt e században. LACZA TIHAMÉR 11
