A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-25 / 48. szám
Amerikából érkezett tavaly ősszel a sporttánc-hullám Európába, s ma már sokan az aerobik szóra is allergiásak. Amilyen gyorsan feltűnt, ugyanolyan gyorsan tűnik is le. Az aerobik-stúdiókat sorra csukják be. Nagy népszerűségnek örvend a „lógás a szeren". A dolog egyszerű: az ember egy fémszerkezetre fekszik, szorosan becsatolja a lábait, s a kívánt helyzetben „fejreáll". Ez állítólag jót tesz a hátgerincnek, az izmoknak, a vérkeringésnek. Mint mondják, így lehet a legjobban lazítani. Talán az az ok, hogy ma a felnőtt is szívesen menekül a mesevilágba a valóság elől, tény, hogy a legkülönbözőbb művészeti ágakban hódít a fantasztikum a felnőttek számára készült alkotásokban is. A képzőművészetben a szelíd Boschutódé, Erich Braueré, a kommersz grafikában a perui Boris Vallejóé. Vallejo kihívó szépségű asszonyokat és ösvilági szörnye-Az ősz női divatja a szakértők szerint a férfidivat lesz: zakó, férfikalap, sőt szmoking. Deréktól lefelé azonban a nőiességet illik hangsúlyozni. Általában sokat elmond egy színészről, hogy korábbi szerepeire viszszagondolva milyen jelmezben idézzük alakját magunk elé. Vannak, akik vasalt öltönyben jelennek meg emlékeinkben, másokra reneszánsz kosztümök viselőiként gondolunk; ám akadnak, akiket nem is ruhájuk szabása vagy divatja jellemez, hanem a mód, ahogyan viselik : lezseren, feszesen, esetleg feszélyezetten. Leegyszerűsítve ezt a dolgot: számomra arra ad választ ez a sokatmondó színházi „teszt”, hogy a színész — legyen prózai társulat vagy operaegyüttes tagja — milyen alakban lép ki abból a szerepskatulyából, amelybe alkata, egyénisége, tehetsége, figuraépítö képessége, s persze rendezőinek jóindulata (hiszen számos rendező, sajnos, csak alkatra oszt szerepet) akarvaakartlanul beletette. Mert mi kell ahhoz, hogy a színész arcvonásai — a színházlátogatók emlékezetében — portrévá rendeződjenek? Talán, hogy a szerepekből leszűrt, ugyanakkor azonban egyéni, szerepeken túli személyisége önállósuljon: kifejezzen egy viselkedési formát, magatartást, szellemiséget. A színész fizikumáJELLEMSZÍNÉSZ, OPERASZÍNPADON nak szembeszökő jegyei mellett, így a típusjegyekre épülő belső arc körvonalai is kirajzolódnak. Valamiféle olyan körvonalak, amelyek nemcsak típusra, hanem egyénre szabottan, rejtettebben és mégis messzebbre sugárzóan jellemeznek. Szűcs Róbert a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház operatársulatának magánénekese. A wagneri zene mélységeit uraló, a mozarti muzsika könynyed játékosságát tolmácsoló, és az olasz operák nagyáriáit biztosan éneklő baritonjának, és színészi portréjának lényege ez a belülről sugárzó, lélekrajzra s jellemábrázolásra épülő rejtett arc. Meglepően sokrétű hangulatteremtő energiák és az operaszínpadon gyakorta előforduló szélsőséges érzelmek ábrázolására kitünően alkalmas kifejező erő tör föl játékából, s ennek eredményeképpen az általa formált alakok alapmagatartása szinte mindig más és más. Noha e figurák gyökere — emberileg és lélektanilag — gyakran közös. Vegyük csak sorjába: pályakezdésképpen Fiorillo a Sevillai borbélyban, Almaviva gróf a Figaro házasságában, Amonasro az Aidában, az idősebb Germont a Dumas-regény alapján született Traviátában, a kísérteties hatalmakkal szövetkező Telramund a Lohengrinben, a diákélet koplalással és csókokkal fűszerezett bohémvilágát élő festő: Marcel a Bohéméletben, a vigoperák egyik legjobbjának számító Cosi fan tutiéban Guglielmo — és még rengeteg kisebb-nagyobb szerepét sorolhatnók föl másfél-két évtizednyi énekesi pályafutásának állomásait idézve. Hadd mondjam el azonban azt is, hogy jó pár évvel ezelőtt bizony egészen másképpen kíséreltem volna meg Szűcs Róbert bemutatását, mint most. Akkor okvetlenül csak e szép hangú és remek színészi adottságokkal rendelkező énekes operaszerepeiről szóltam volna, akit zenekedvelő édesapja: a jobbára a Bratislava — Érsekújvár — Zvolen vonalon közlekedő mozdonyvezető, de amatőr muzsikusként nem kevésbé nagyszerű ember „sodort" bele a zene világába. Arról a Szűcs Róbertról beszéltem volna, aki gyerekkorában a könnyebb zongorázás helyett a körülményesebb és gyakorlás tekintetében szintén igényesebb hegedülést választotta a zeneiskolában, s később, a konzervatóriumban is; aki ma már mosolyogva meséli, hogy egykori énektanárnője : Ida Černecká volt az, aki egyetlen meghallgatás után mindent megtett azért, hogy a zenekari hegedűjátékosnak készülő fiatalember fölvételi vizsgát tegyen a Zeneművészeti Főiskola énekszakán. Természetesen, csupán azért, mert eredeti tehetséget látott abban az újvári származású legénykében, akinek diplomamunkája, pontosabban vizsgaelőadása — öt esztendővel később — a Don Giovanni volt! És ha mindez bármennyire igaz ma is, úgy érzem. Szűcs Róbert művészi portréja az utóbbi esztendőkben lényeges vonásokkal gazdagodott. Neve manapság már nemcsak operaénekesként ismerős, hanem pódiumművészként az operaáriák és a dalirodalom remekeinek jó fölkészültségü előadójaként is. Dalirodalmi repertoárjában, egyebek között, ott vannak Bartók és Kodály alkotásai is; úgyhogy az sem véletlen, hogy szerepelt már például a hazai magyar kórusok galántai országos fesztiváljának gálaműsorában is. Kérdem a negyvenes éveinek legelején járó szólistát: mit tart a legfontosabbnak munkájában? Elmosolyodik, és csak tömören, két mondatban válaszol: — Az énekes legfőbb kincse a hangja, ezért az éneklés szépsége a legtermészetesebb állandó feladat. És amikor azt kérdem, vajon elégedett-e önmagával, szinte feddő pillantással néz vissza rám: — Ha az ember úgy érzi, tökéletes amit csinál, jobb ha abbahagyja. Küzdelem nélkül nincs siker. Persze, a színészi és operaénekesi pályafutás során a sikerültebb figurák adnak erőt meg hitet a további munkához. MIKLÓSI PÉTER Gyökeres György felvételei 9
