A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-01 / 27. szám
A Gsemadok életéből A VIII. DUNAMENTI TAVASZ Jegyzetek a vers- és prózamondók versenyéről Robinson (Vörös Lajos) Jelenet a Bikasirató című műsorból ► HOGYAN TOVÁBB? A gyermekszinjátszásunkat figyelő, formálni próbáló embernek a Vili. Dunamenti Tavasz versenyén elsősorban az tűnt fel, hogy a szlovák mozgalomhoz hasonlóan ezúttal az együttesek nem osztódtak műfajilag. Ebben az évben a gyermekszinjátszás versenye folyt „csupán", lemorzsolódtak a kisszínpadok. Lemorzsolódtak? Nem pontos így a fogalmazás, mint ahogy korábban pontatlan, tisztázatlan volt gyermekmozgalmunkban a két műfaj közötti különbség. Voltak, akik időben határozták meg a besorolás szempontjait, mások az összeállítás tartalmát és formáját (a dramatizációt) vették alapul, megint mások a színházi kellékek felhasználási módjai szerint ítéltek. De olyanok is akadtak, akik azért nevezték csoportjukat ilyen vagy olyan műfaj versenyébe, hogy elkerüljék a járási vagy kerületi nagy vetélytársat, hogy eljussanak ők is az országos döntőbe, adott esetben nyerjenek. A legegészségtelenebb szempont természetesen az utolsóként említett, ám a többi sem helytálló, talán azok megközelítése volt a legvalósabb, akik a dramatizáció szerint sorolták a csoportokat a műfajokba. Mi változott az idei Dunamenti Tavasz versenysorozatával ? Lényegében semmi, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy tisztázódott-e a „műfajvita". De az ilyen értékelés rosszmájúságra, szűk látókörre utalna. Mert a mozgalomban a verseny láttán lényeges súlypontáthelyezésre került sor, egyértelA Vili. Dunamenti Tavasz vers- és prózamondói — különösen az első két kategóriában — országos rendezvényhez méltó teljesítményt nyújtottak. A korábbi években gyakran és joggal kifogásolt fogyatékosságoknak — a szereplő egyéniségéhez nem illő szöveg választásának vagy beszédhibás gyerekek szerepeltetésének — ezúttal már nem lehettünk műén a színházibb formák irányába. Már a járási versenyekre is alig jelentkezett együttes összeállítással (gyermekjátékok, mondókák, dalok, stb.). Többségében mesedramatizációkkal dolgoztak a többéves gyakorlattal rendelkező csoportok, tolmácsolásukhoz színházi formanyelvet választva. Azért kell ezt egyértelműen pozitívan értékelni, mert ezzel tisztult a gyermekmozgalom, olyan útra talált, amely — úgy érzem — a legjárhatóbb, a leginkább magában hordozza a fejlődés, a kiteljesedés lehetőségeit, rengeteg új forma felhasználásának módja adatik így, olyanok is, amelyek gyermekszinjátszásunkban eddig elő sem fordultak, elterjedésükről ezáltal nem is lehet beszélni. Amikor pozitívan értékeljük ezt a változást, nem szabad elfeledkeznünk arról sem, milyen szerepet tölt be a gyermekszinjátszás nemzetiségi kultúránkban. Sokat beszélünk arról, hogy az amatőr művészeti mozgalmak válságos idejüket élik. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az utánpótlás nevelődjék, hogy olyan nemzedék nőjön fel, amely belső igényével emeli az ilyen jellegű művészeti tevékenységet a társadalom által elvárt rangra. Ez esetben, röviden: az ifjúság megfelelő nevelésével emeljük szinházkultúránk színvonalát. Fontos, hogy olyan nemzedék nőjön fel, amelyik szereti, igényli a színházat, s annak nem csak a szórakoztató (olcsó?) formáját. Természetesen, a gyermekszínjátszáson keresztül a felnőtt mozgalom utánpótlása is nevelődik. Csak pedagógiai szempontokat figyelembe véve sem értékelhetjük a Dunamenti Tavasz idei versenyét másként, mint a művészeti oldalát tekintve. Mert nem a legjobb nevelési módszer-e az, ha gyermekeinket a művészileg és eszmeileg tiszta színház szetanúi, s ez a tény önmagában is figyelmet érdemel, hiszen egyebek között ez is a színvonal emelkedéséről tanúskodik. Örvendetes tényként konstatálhatjuk, hogy a versenyzők a csehszlovákiai magyar irodalom termékeiből is megfelelő arányban válogattak: a legkisebbek között — úgy tűnik — Kulcsár Ferenc, Zs. Nagy Lajos és Simkó retetére neveljük úgy, hogy szereplési fellépési lehetőséget adunk nekik, hogy a színpadról sok-sok embernek (saját társaiknak) a legszebb gondolatokat tolmácsolhatják, amelyeket ők már a magukévá tettek?! S teszik mindezt úgy, hogy anyanyelvűket tisztán használják a szereplők, új fogalmakkal, szóképekkel gazdagodnak és gazdagítanak, azaz gazdagodik gondolat-kifejező eszköztáruk. Az elmondottakkal természetesen nem akarom negálni a különböző összeállítások színrevitelének fontosságát. Sőt, ha nem tudnám, hogy a színházi orientáció mellett rengeteg olyan előadást mutattak be iskoláink tanulói, amelyek versekre, népi hagyományokra épülnek, nem lenne ilyen felhőtlen az optimizmusom. De tudom, hogy sok ilyen előadás született, s azt is, hogy ezek elsősorban pedagógiai célzatúak voltak. Támogatni kell az ilyen jellegű előadásokat — ha úgy tetszik: kisszínpadi csoportokat —, hiszen fejlesztik a gyerekek esztétikai érzékét, kreatív gondolkodásmódjukat, szilárdítják jellemüket azáltal, hogy a népi gyerekjátékokon keresztül gyökereket kapnak: nemzetük ősi szellemi kincseit szívják magukba. A színjátszó csoportok versenye megfelelő színvonalon volt, a központi verseny közönsége jól szórakozott, a bíráló bizottság véleménye a legtöbb esetben összhangban volt a rendezőkével és a gyermekzsüriével. Láthattunk néhány kimagasló teljesítményt. — Ez elsősorban a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Kis Fókuszra vonatkozik. Sok kiváló színészi teljesítményt, néhány bravúros díszlet-megoldást. Főleg a bélyiek (Biel) díszlete nyerte el a zsűri tetszését. És láttunk több nagyszerű rendezői ötletet. Ennek ellenére néhány olyan figyelmeztető jelre kell rámutatnunk, amelyek jelenleg még Tibor versei a legnépszerűbbek, de Batta György, továbbá — prózairóink közül — Duba Gyula és Rácz Olivér megfelelő (azaz a legifjabbak korosztályának ajánlható) műveit is ismerik, a szövegválasztások legalábbis ezt bizonyítják. Mint már említettem, a verseny színvonalával — ha a korábbi évek teljesítményeit A Prucsök kisszinpad műsora a Szakszerveze ti gátolják tisztább előadások létrejöttét. Elsősorban a színházi kellékek használata hiányos. A jelzett díszletek, jelmezek és más kellékek használata viszont rendszertelen, nem tud egységes jelzésrendszerré formálódni. Nagyon fontos lenne minél előbb javítani a mai helyzeten, mert a felsoroltak nagyon lényeges elemei a színjátszásnak. Sokat segíthetnének az iskolák vezetői, az igazgatók, hiszen a kellékeket az iskola színjátszó csoportjainak elkészíttethetnék a munkára nevelés óráin. A verseny egyik halvány oldala a gyerekek játékosságának hiánya volt. Ennek két oka lehet: a rendezők „túlinstruálták" szereplőiket, visszafogták a gyerekek kreatív képességeit. Az idei versennyel kapcsolatban azonban inkább a másik ok látszik valósnak: a gyerekek az utazás és az esti tábori műsor élményeitől fáradtan, bágyadtan léptek másnap színpadra. Azért említem ilyen bátran e másik okot fő tényezőként, mert elsősorban a kelet-szlovákiai csoportokra volt érvényes a lassú, tempótlan előadásmód, másrészt azért, mert láttam ezeket az együtteseket a kerületi versenyen, ahol éppen a játékosság, a’felszabadultság volt a megkapó. Ezen viszont egyedül a rendező szervek tudnak segíteni azzal, hogy a gyerekek a Dunamenti Tavasz versenyében ottlétük harmadik napján lépnének fel. A hiányosságok ellenére, mindent egybevetve, pozitívan értékelhetjük a Vili. Dunamenti Tavasz színjátszó csoportjainak versenyét, s bízunk abban, hogy a siker egyúttal arra serkenti á csoportokat fenntartó iskolák vezetőit, hogy az eddigieknél is nagyobb mértékben támogatják majd azokat a pedagógusokat, akik ezt a felelősségteljes munkát szabad idejük rovására is vállalják. NESZMÉRI SÁNDOF 6
