A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-18 / 47. szám
A folyosón figyelmeztetően felhangzott a harmonika. Nagyanyó egy ugrással mellettem termett. Szombaton „beállítottam" meglátogatni nagyanyót. Legalább is úgy tettem, mintha meglátogatnám. Szlanyinka néni állított meg: — Föladnál nekem egy táviratot? A postán ... Jó? Tudod, a lányomnak születésnapja lesz. A hatvanadik. Vén tyúk! De mit tegyek? Közel egy mázsát nyom. Ha nem gratulálok neki, még megüti a guta. Szóval feladod ? Nagyanyó közben felkészült. Komoly és sápadt arckifejezéssel feküdt. Éjjeliszekrénykéjén huszonnyolc fajta orvosság sorakozott. Minden úgy volt, ahogy elterveztük. — A paprikát előkészítetted? — kérdezte csendesen! — Jaj, csak már utána volnánk! Az ágyra ültem. Keze jéghideg volt. Föléje hajoltam. Arcomat arcához dörzsöltem. Papírcsörgéshez hasonló hangot adott. — Nagyanyó, valid be, hogy félsz! Nézett, nézett, azután kitört belőle: — Negyven évig kínlódtam, csakhogy minél több gyermeket segíthessek a világra, s most tessék ...! Mindennek az a gazember az oka! Az ajtóra nézett, s kezét fölemelve fenyegetőzött : — De csak jöjjön! Ebadta fattya! Ez már vidámabban hangzott. Tudtam, hogy nagyanyó már megkönnyebbült. Mindketten elmosolyodtunk. Ebadta fattyának szokta nevezni apámat is, amiért bedugta öt a szegényházba, akarom mondani a nyugdíjasok otthonába, hogy megkaparintsa a lakást. Nagyanyó hideg keze lassan fölmelegedett a tenyeremben. Vártunk. A percek nyúltak, mint a rétestészta, az óra mutatója csigalassúsággal haladt. Amikor megszólalt a harmonika, fellélegeztünk. Odanyújtottam nagyanyónak a paprikát. Beleharapott, s azon nyomban erőt vett rajta a köhögés. Köhögött, amikor nyílt az ajtó, és köhögött, amikor becsukódott. Az idegen civilben volt. Szőkehajú lányt vonszolt maga után. És nagyanyó köhögött, köhögött. Köhögését hiába próbálta túlkiabálni az idegen. Egy szót sem lehetett érteni az egészből. Tölcsért csináltam a kezemből: — Rohamot kapott. Rohamot. Nem érti?! Kővémeredve állt és bámult nagyanyóra. Csakhogy tervünkbe a véletlen is beleszólt, és keresztül húzta a számításunkat. Nagyanyó izgalmában nagyobb darabot harapott le az erős paprikából és valódi asztmás rohamot kapott. A köhögés fuldoklásba ment át. Szlanyinka néni harmonikáját egyáltalán nem hallottuk. Kinyílt az ajtó és belépett Adalberts. — Mi történt, Dávid néni?! Hozzám fordult, hangja komor volt, egyébként arcizma sem rándult. — Szaladj orvosért! Gyorsan! Az igazgató irodájában megtalálod. Fuss! Nagy nehezen tudtam csak elszakadni nagyanyótól. Erősen szorította a kezem. Szeme kidülledt üregéből. Végre megmozdultam. S ekkor az idegen gyorsan és mérgesen megragadta a lány kezét és az ajtó felé húzta. S ebben a csendben, melyet csak nagyanyó sípoló, fuldokló köhögése szakított félbe, ez olyan váratlan volt, és olyan nevetségesen hatott, mint mikor egy film legdrámaibb, döntő pillanatában elromlik a vetítőgép, s a vásznon mozgó alakok felgyorsítva ugrabugrálnak. A filmvetitögép még egyszer elakadt... Az ajtónál a lány egy pillanatig megpróbált ellenszegülni, visszafordult, és feltűnés nélkül cinkosan rám kacsintott. De erre nem mernék megesküdni. (Ardamica Ferenc fordítása) TOROK ELEMÉR Szeptemberben IVAN ŠTRPKA Báb a Tice partján (alkonyaikor) Úgy állok partodon, öreg Tice, mint ki még sokszor visszajön ide, állok országos levélhullásban, zö/d-mohacsendű, mély hallgatásban. A kéken derengő Vérdomb mögött látom úszni az ezüstlő ködöt, a galagonya láz-lobogása belepi msük a pusztaságba. A fűben apró, kis zizzenések, glóriás arcú falumra nézek, jegenyéivel hívón integet, s tücsökkel zenget vidám éneket. Kis úr a vakablakban áll és a tavaszi lombot figyeli, melyet az őszi szél cibál a fákról. Nem szereti a bonyodalmakat. Nem lép a gyermekekhez, hogy tovább nőjön. Feszülten nézi ezt a jelenetet, mindaddig míg leheletével el nem homályosítja. Fázik. Láthatatlan pókháló köti a természet öléhez — és változatlanul nincs elég ereje, hogy eltépje azt (Barak László fordítása) FOTÓ: KÖNÖZSI Az égi mezőn elpihent már a bárányfelhőknek alkonyi nyája, körül nyugalom van, akár bennem, csillagok gyulnak a végtelenben. Csendesen én is haza indulok, az alvó mezőre holdfény csurog, eltűnődve hosszan, ráeszméltem, mit jelent e táj még ma is nékem. CSONTOS VILMOS Jó egy kicsit Jó egy kicsit már megpihenni, Magam füzénél melegedni. MILÁ HAUGOVÁ Tizennégy Jó egy kicsit — szemet lehunyva; Tekinteni vissza a múltba. éves lány S valakit látni tarka réten. Legszebb virággal a szemében, S azt a virágot nézni — hosszan. Amíg a lángja el nem lobban... Jó egy kicsit egyedül lenni. Magam füzénél melegedni. Álmodni arról, ami szép volt. Szórni az útra drága fény-port... Az ajtóban áll. Lassan becsukja. Soha nem megy el egészen, csupán különválik a hangjától. Keresztülballag a hídon; a hajában égő szurokszegfű. A túlsó partról integet A fiúk mosolyognak rá, mintha valamivel az adósuk volna. (Tóth László fordítása) 11
