A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-11-18 / 47. szám

Együtt laktam nagyanyóval a Mickiewicz utcai nyugdíjas otthonban. Csuda jó dolgunkért az egész világ irigyelt. Pontosabban mondva nem is az egész. Csak Chlumszky néni, Ambrus néni. Margaréta' néni, s a bolondos Ilonka, s még vagy tíz más öregasszony. Azért irigykedtek, mert mi kétágyas, utcára néző különszobához jutottunk, míg ök a nagy, udvarra néző közös szobában laktak. Egyedül Szlanyinkáné nem irigykedett, az ő esetében nem volt inditóok. Nem lakott sem különszobában, sem közösben, hanem teljesen elkülönítve a többiektől. A két apácanővér — Adalberts és Bemadetta — ezt a helyet az otthon mozgásképtelen betegeinek tartotta föl. És Szlanyinka nénit ezek közé sorolták, bár nála a mozgásképtelenség mindössze a lábára korlátozódott.

Ennek köszönhettem, hogy továbbra is együtt maradhattam nagyanyóval az irigyelt szobácskábán, s nem kellett anyuval laknom a Duna utcai garzonlakásban.

Az igazat bevallva, nekem egyáltalán nem lett volna szabad nagyanyónál laknom. Egyszer, amikor véletlenül mindketten elaludtunk, Adalberta nővér ottcsípett az ágyában. Ez akkor történt, amikor Anna néni — a Faczíny család utolsó sarja — még élt. Anna nénit, akit már kétszer ért szélütés, egész éjszaka vigasztaltuk, mert attól tartott, hogy • éppen éjjel jön el érte a halál. Adalberta nővér alaposan meghökkent, amikor meglátott. Elsápadt, és szigorú arckifejezést öltött.

— Ha idehívnám az igazgatót, Dávidné, nem tudom, hogyan magyarázná meg neki azt a tényt, hogy a kislány itt van az ágyában — mondta jelentőségteljesen.

Adalberta nővér müveit nö volt, soha nem mérgelődött. Egy darabig a kilincset szorongatva ott állt az ajtóban. Nagyanyó mímelte az alvást, és nem törődött Adalbertával. De alig csukódott be a nővér mögött az ajtó, olyan váratlanul és viharosan ébredt fel, hogy alig maradt időm félrehúzódni. Nagyanyónak ugyanis a nyolcvankét évén kívül van még egy púpja. Én gombának nevezem. Legalább hetven éve hordja a hátán, de egészen úgy viselkedik, mintha mindmáig észre sem vette volna. Fölült az ágyában, s közben majd lekaszált a púpjával.

Faczíny néni szemmel látható erőlködéssel felénk fordította a fejét, s megkérdezte:

— Nos?

Nagyanyó leintette:

— Csak az ijed meg tőle, aki nem ismeri. Fordulj a falnak és aludj!

Faczíny néni a második szélütés óta (ennek három hónapja) egyáltalán nem fordult meg az ágyon, nem fordulhatott meg tehát most sem. Nagyanyó felelete mégis olyanynyira megnyugtatta, hogy nagy nehezen sikerült a fejét a fal felé fordítania, és elcsendesedett.

— Azért sem fogunk megbolondulni! — jegyezte meg nagyanyó tárgyilagosan. — Egy mafla miatti

Üldögélt az ágyon, kezével az ágydeszkába kapaszkodott, mezítelen talpát a hideg linóleumra lógatta és gondolkodott.

Azután felkelt, belebújt a papucsába, és maga előtt tolva a karosszéket elindult Szlanyinka nénihez. Mondanom sem kell, hogy az ötlet a székkel szintén nagyanyó praktikus találmányai közé tartozott. A nővérek hálásak lehettek volna nagyanyónak, mert ilyesformán megtanította közlekedni a tehetetlen anyókák felét, s ezzel megspórolta a nővéreknek az ápolásukkal járó munkát. Igaz, elég volt közlekedni a folyosón három, széket tologató anyókának, s máris kibírhatatlan hangok hallatszottak, de még ez sem csökkenthétté a találmány értékét.

Nagyanyó örömmel és megnyugodva tért vissza Szlanyinkánétól.

— Átverjük Adalbertét! — újságolta már at ajtóból.

JANA ŠRÁMKOVÁ ^

MGYMYAM

— Hogyan? — kérdezősködtem szolgálatkészen.

Nagyanyó egy pillanatig értetlenül elbámészkodott.

— Átverjük és kész! — mondta. — Szlanyinkáné segítségével!

És átvertük! Attól a naptól fogva, mihelyt megjelent a láthatáron valamelyik nővér. Szlanyinka néni előkapta a harmonikáját és játszani kezdett. Én meg azonnal bebújtam az ágy alá.

Szlanyinka néni harmonikája sohasem szólalt meg feleslegesen. Megszólalása mindig Adalberta vagy egy másik nővér jöttét jelezte. Egyetlenegyszer szólalt meg olyankor, amikor kishíján készületlenül ért minket a hangja. Ez vasárnap délután történt. Nagyanyó szemével az ágy alá parancsolt. Gyorsan szót fogadtam. Kopogtattak. Adalberta sohasem szokott kopogtatni. Valaki bejött és köszönt.

— Kezeit csókolom, nagyságos asszonyom!

Adalberta sohasem köszönt kezitcsókolomot. Abban sem vagyok biztos, köszönt-e egyáltalán. Adalberta sohasem nevezte nagyanyót másként, mint Dávidnénak. Ezen kívül a hang, mely köszönt, egy férfié volt. Odább kúsztam, hogy legalább az illető cipőjét láthassam.

Nagyanyó végre felkászálódott. Orrom elől a két papucs egyszerre indult el a négy kopott széklábbal. Egy pillanatig nyikorgás hallatszott. Majd csend.

Az illető megszólalt:

— Dávidnéhoz van szerencsém?

Mire nagyanyó:

— Tessék, fáradjon tovább!

Először a négy székláb vált láthatóvá. Rögtön azután nagyanyó papucsa, majd egy pár barna félcipő és körülbelül húsz centiméternyi zöld katonaposztó. Elállt a lélegzetem.

— Foglaljon helyet! — mondta a nagyanyó udvariasan, s maga is helyet foglalt az ágyon, kishíján belepréselve engem a paplanba.

Azon vettem magam észre, hogy egész testemben remegek. Még egyszer sem sikerült meglesnem azt a pillanatot, amikor a remegés elkezdődik. Az egész helyzet engem otthonra emlékeztetett, ahol apa éppígy meg szokott állni az ágy előtt (mely alá bebújtam), fölrakja lábát az ágy szélére, hogy kényelmesen átfűzhesse cipözsinórját. (Máig sem tudom magamnak megmagyarázni, miért kellett minden egyes esetben, mielőtt anyámat megverte volna, átfűznie a cipőzsinórját.) Tisztában voltam vele, hogy a barna félcipös láb nem az apámé, mégis erősen ö reá emlékeztetett. Újból elfogott a remegés. Pedig az égvilágon nem láttam mást az idegenből, mint barna félcipőjét és a húsz centiméternyi zöld katonaposztót.

Nagyanyó készakarva hallgatott. Valószínű, hogy az idegent méregette.

— Roppant kényes ügy hozott önhöz — kezdte a látogató fojtott hangon.

Közben biztosan ránézhetett Faczíny nénire, mert a következő pillanatban nagyanyó öreges, reszkető hangja igyekezett megnyugtatni :

— Csak üljön le nyugodtan! Nem hall semmit! Szegényt már kétszer megütötte a szél.

Fogadni mertem volna, hogy nagyanyó is tart valamitől. Jól ismerem nagyanyót. Csak akkor reszket a hangja, ha fél, vagy ha nem érzi jól magát.

Az idegen a torkát köszörülte.

— Segítenie kell! Nem kívánom ingyen. A harmadik hónapban van. Jól megfizetem!

Erre nagyanyó (kimérten):

— A fiam küldte magát, tudom. Közönséges gazember! Tudni sem akarok felöle! Negyven évig bába voltam. Ez alatt az idő alatt rengeteg gyermeket segítettem a világra. De mindig erre a világra! S nem a

másikra! Hallani sem akarok ilyesmiről! Isten vele!

Az idegen (türelmetlenül):

— Félreértett. Nem kívánom ingyen. Anynyit fizetek, amennyit csak kér!

Nagyanyó (még mindig kimérten):

— Ha nem távozik azonnal, hívom a közbiztonságot. És.az igazgatót. Azt a gazembert pedig látni sem akarom többé.

Az idegen:

— Szombaton eljövök.

Nagyanyó:

— Mindkettőjüket lecsukatom!

Az idegen:

— Jól gondolja meg! Nehogy megbánja! Nehogy megbánja!

Lehet, hogy egy perc telt el, lehet hogy tíz. A barna félcipők megmozdultak. Lassan, centiméterre közeledtek az ágyhoz. Egy lépésnyire nagyanyó papucsaitól megálltak. Fel akartam ugrani és segítségért kiáltozni. De a kezem sem bírtam megmozdítani. A körülvevő köd sűrűsödni kezdett. S ebből a sűrű ködből hirtelen előbukkantak nagyanyó ujjai. Ráfonódtak az ágydeszka alsó szélére. Ujjperecéi elfehéredtek, mozdulatlanná váltak. Holott nagyanyó ujjai majdnem az orrom közelében voltak, mégis mikor kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem őket, ez a távolság végtelennek tűnt. Nagyanyó azonnal reagált érintésemre. Mutatóujjával végigcirógatta ujjaimat. Megsimogatott. Nem kell félnem! Nagyanyó csak akkor szokott megsimogatni, ha bátorságot akar önteni belém. Ez egyszer nem sikerült. Az ágy fölemelkedett és valamerre tovaúszott a ködben. Zuhanni kezdtem. Ha lázam van, mindig bekövetkezik a zuhanás. Nagyanyó hangja rántott vissza. Nyugodt volt, tárgyilagos. Megingathatatlan. Mint akkor, mikor azt mondta: ' „Azért nem fogunk megbolondulni".

— Rendben van! — mondta. — Hagyjon itt előleget! Ötven koronát! Isten vele!

Az ájulás környékezett. Hasra fordultam. Faczíny néni még mindig aludt. Meg sem mozdult. A szoba is mozdulatlanságba burkolózott.

Az idegen mozdult meg elsőnek. Kattant a kilincs, csikordult az ajtó. Megállt.

— A viszontlátásra. Szombaton biztosan eljövünk!

Nagyanyó nem válaszolt. Végre bezárult az ajtó.

Csendesen kimásztam az ágy alól. Nagyanyó réveteg tekintettel, csüngő karral, lefitytyedt ajakkal ült. Biztosan azt várta, hogy az ágy másik oldala alól fogok kimászni, különben nem mutatkozott volna előttem ilyen csüggedt állapotban. Természetesen nagyon megrémültem. Jobban mondva nem is rémültem meg olyan nagyon, csak úgy magától eleredtek a könnyeim és nagyanyó ezt nem szívelhette.

Mit bőgsz?! — szólt rám. — Azért nem fogunk megbolondulni! Feküdj le, lázas vagy! Készítek borogatást.

Homlokomra helyezte a törülközőt. Lehunytam a szemem.

— Goromba fráter! — panaszkodott tovább. — Hallottad, mit beszélt? Nem kellett volna odafigyelned! Nem neked való dolgok ezek! Semmit sem hallottál! De majd én túljárok az eszén! S mindezt annak a gazember Iminek köszönhetem! Még itt is üldöz! Kseft és pénz! Jól ismerem. Az idén már a hetedikét küldi a nyakamra! Mutasd magad?! Én is lefekszem. Húzódj odább! Még egy kicsit. Betakarlak a lepedővel. így. Most már jöhet... Aludjunk!

A púp alatt jó meleg volt. Biztonságban éreztem magam. Még soha sem esett olyan jól a sírás. Már majdnem elszundítottam, amikor felzengett Szlanyinka néni harmonikája. Rögtön ezután benn termett Adalberta nővér. Nem is hallottam a lépteit.

— Jó estét, Dávidné!

Tettettük az alvást.

— Látogatója érkezett.

Aludtunk tovább.

— Odalenn a veje várja.

Nagyanyó úgy-ahogy ébredezni kezdett.

— A vöm ? — kérdezte álmosan.

— Igen. Arra kíváncsi, nincs-e itt a lánya. A maga unokája.

Nagyanyó megint aludni készült.

— Hiszen láthatja, hogy nincs itt. Reggeltől egyfolytában alszunk Faczínynéval. Nézzen rá! Ügy alszik, mint az agyonütött!

Lépések. Csend. Odalenn apu vár. Miért? Még jó, hogy nagyanyónak púp van a hátán. Alatta senki sem fog megtalálni.

Mielőtt végleg elnyomott volna az álom, újból felvert Adalberta nővér hangja. Ágyunk fölé hajol. Türelmesen ismételgette:

— Dávidné, térjen magához! Ne aludjon! Mindjárt itt az orvos! Faczíny néni meghalt. Meg kell mondania, mikor történt.

Nagyanyó egyszerre roppant energikus lett. Szobáról szobára rohangált a székkel és pudinggal kínálta a néniket. Nadja nővér főzte abból az ötven koronából. Óriási tállal lett belőle. Esküszöm, életem végéig nem fogom megkívánni a pudingot. Nekem narancsot hozatott. Utoljára akkor ettem narancsot, amikor a szüleim váltak. De akkor is megkeseredett a számban, mert apa mellém ült a liget padjára és állandóan azt ismételgette: „Egyél, egyél több narancsot már úgysem eszel az életben!" Nagyanyó narancsai édesek voltak, és áradt belőlük az illat és napsütés. A párnám alá dugtam őket.

Faczíny néni egész napot feküdt kinyújtózva a fürdőszobában, amíg el nem vitték a temetkezési vállalat emberei. Aznap a folyosón egyetlen szók nyikorgását sem lehetett hallani. Faczíny nénit senki sem sajnálta. Az öregasszonyok kígyót-békát beszéltek rá, mert könnyű halála volt. Még nagyanyó is csak azt mormolta:

— Tudhattam, hogy meg fog halni. Hogy így fog meghalni! Hiába, erre születni kell. Elalszik, mint egy diáklány, isten veled, világ, tőlünk meg el sem búcsúzik. Egyetlen szóval sem.

Rám nézett...

— Nem fogsz félni?

Megtettük az előkészületeket a szombati napra. Tisztában voltam vele, mi bántja nagyanyót a legjobban. Az ötven korona. Legalább tízszer elmagyarázta, miért fogadta el.

— Nem kértem volna, de isten a tanúm rá, hogy megérdemlem. (Keresztet vet.) így ráijeszteni egy öregasszonyra! Kihúzza a pisztolyt és rámfogja ... S közben az a tekintet! Még szerencse, hogy mit sem láttál az egészből!

Krákogva folytatta az elmélkedést.

— Még jó, hogy mit sem tudsz az egészről! — lélegzett fel. Szemmel látható elégedettséggel töltötte el az a tudat, hogy mindazt sikeresen eltitkolta előttem.

10