A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-11-04 / 45. szám

A MŰFORDÍTÁS MESTERSÉGE

(Beszélgetés a jubiláló Mayer Judittal)

Ma már szinte közhelyszámba megy a megállapítás, hogy a műfordítás kissé hálátlan mesterség, ha ugyan mesterségnek lehet nevezni. Hálátlan, mert szívós, igényes munkát követel. Ugyanakkor az elismerés fényéből kevés hull a műfordítóra, hiszen elsősorban az eredeti művek szerzőit veszik számba. Az olvasókat sokszor nem is érdekli a fordító neve, erre csak a szakmabeliek és a műveltebb olvasók figyelnek. Aztán a műfordítás „konformizmus" is. Mindig alkalmazkodni kell az eredeti műhöz, a mű szelleméhez és mindenféle más dologhoz. És azért is nehéz a műfordító dolga, mert kockázattal jár. Egy rosszul lefordított könyv megkérdőjelezheti fordítójának hitelét. De a rossz eredetiből sem csinálhat jót. A műfordítás még mindig afféle mostoha gyerek, a műfordító „másodhegedűs"; a beavatottak azonban tudják, hogy a hősi vállalkozások közé tartozik.

— Mayer Judit, a Madách Könyv- és Lapkiadó munkatársa több évtizede folytatja ezt a mesterséget Ma már rangos helyet vívott ki magának a szlovákiai magyar műfordítók sorában. Most amikor születésének jubileumát ünnepli, megpróbáljuk szembesíteni öt saját munkájával, eredményeivel... Elsősorban arra vagyunk kíváncsiak, hogyan kezdődött? Egyáltalán mi ösztönzi arra az embert hogy kezébe vegyen egy idegen nyelvű könyvet és lefordítsa anyanyelvére. Man ennek valamiféle körvonalazható genézise ? Vagy a véletlen játszik közre ?

— Bizony nehezen tudnám megmondani, hogyan kezdődött. És nem is könyvvel kezdődött. Talán még a középiskolában kellene keresnem „fordítói múltam" gyökereit. Nemcsak jó magyartanáraim voltak, hanem kitűnő latintanáraim is. Olyanok, akik nem elégedtek meg holmi szó szerinti fordítással, hanem szabatos, magyaros szöveget kívántak. Engem már akkor érdekelt, hogyan lehet egy idegen nyelvű szöveget híven visszaadni magyarul. Egyetemi hallgató koromban csak annyiban foglalkoztam fordítással, hogy amikor a szakdolgozatomat írtam, méghozzá történelemből, a Narodnie Noviny című szlovák lap bizonyos évfolyamai beletartoztak a témámba. Sokat kellett olvasnom, sokat kellett idéznem, és természetesen le kellett fordítanom a szlovák szöveget. Közvetlenül a felszabadulás után nemigen volt módom ilyenfajta munkával foglalkozni. Azazhogy egy megbízást akkor is kaptam: egy Magyarországon készülő kiadványhoz kellett lefordítanom néhány cikket ugyancsak a Narodnie Novinyból. továbbá Daniel Krmannak a Czelder Orbán brigádja zászlószentelésekor elmondott szlovák nyelvű beszédét...

Aztán az ötvenes évek elején a Szlovákiai Mezőgazdasági Könyvkiadó magyar szerkesztőségének akkori vezetője „fedezett fel" (társforditóként dolgoztam egy kiadvány fordításán), ő bízott rám először egy egész könyvet. Nem sokat értettem akkoriban a mezőgazdasághoz, hát egy kicsit húzódoztam is. A_ vezető szerkesztő azonban azzal biztatott, hogy amint látta, tudok fogalmazni, egyszóval tudok magyarul, a szakkifejezéseket majd ők megmondják.

1954-ben felvettek az említett kiadó magyar szerkesztőségébe nyelvi szerkesztőnek. Akkori főnökömnek köszönhetem, hogy sok mindent megtanultam a mezőgazdaságból mint szakmából, mert az az igazság, hogy szakmai tudás nélkül nem lehet szakirodalmat fordítani, sem ilyen jellegű fordítást szerkeszteni. Amikor 1958-ban a főnök elhagyta a kiadót, nagyon sokat kellett magamnak megtanulnom szakkönyvekből, még az volt a szerencse, hogy akkor már jó könyvtára volt a magyar szerkesztőségnek, nem utolsósorban a budapesti Mezőgazdasági Könyvkiadó irodalmi vezetőjének jóvoltából. Közben a Pedagógiai Főiskola levelező tagozatán befejeztem a tanulmányaimat a magyar szakon. Akkoriban többet szerkesztettem, mint fordítottam, azazhogy sokszor teljesen átírtam a gyengén sikerült fordításokat. Ezzel is rengeteget tanul az ember.

1967-ben a Tatran Könyvkiadó magyar szerkesztőségébe kerültem, de még nem kezdtem szépirodalmi müveket fordítani.

1969-ben megszületett a Madách Könyvkiadó, s akkor már a fordításirodalom szerkesztőségének voltam a vezető szerkesztője.

A fordítandó szöveg kiválasztása egy kissé a vadászatra is emlékeztet. Meg kell találni a kulcsot a szöveghez, valahogyan „rá kell állni" egy másik ember — az író elgondolásának vonalára. Ha ez nem sikerül, akkor baj van. Nem elég a nyelvtudás, nem elég a stílusérzék, valamit tudni kell arról a népről, nemzetről, amelynek nyelvéből fordítunk, ismerni kell a történelmét, társadalmi viszonyait és így tovább.

— Közel három évtizede fordít. Mennyi ez művekben kifejezve? Nevezze meg a legrangosabb műfordításait

— Hogy ez művekben kifejezve mennyi? Sok, ha minden összefoglalást, brosúrát, lapokban megjelent elbeszélését, kritikát, oktatófilmszöveget és effélét is összeszámolnánk. De ha csak a könyveket vesszük számba, voltaképpen nem is olyan sok.

Hogy én magam mit tartok legrangosabbnak a fordításaim közül, az nem biztos, hogy mérvadó. Mert az én megítélésemben az is benne van, melyik könyvet szeretem fordítani, illetve, melyik írót érzem magamhoz közel. Talán Karel Čapek: „Zahradníkűv rok" című kis kötetét és Comenius „A világ útvesztője és a szív paradicsoma" című müvének az első magyar kiadásából kihagyott 17 fejezetét. A Zahradníkűv rok — magyarul Szenvedelmes kertész — mindössze nyolcvan kéziratoldal, a másik — a Comenius-szöveg sem sokkal több —, de mind a kettő próbára teszi a fordítót, és mindkét esetben az volt az érzésem, hogy sikerült megoldani a feladatot. Összesen hét Capek-kötetem van, ezeket mind szeretem. A Madách Kiskönyvtár sorozatban megjelent két kisregény (Božena Benešová: Vera meg Don Pedro és Don Pablo; Antonin Sova: Budecius kántor vezeklése) is jó kritikát kapott, s nagy kedvvel fordítottam Oldrich Danék történelmi „krimijét" (Megölték a királyt, eredeti címén Vražda v Olomouci). Jól sikerült könyvnek tartom a Vágner-Schneiderová szerzőpáros „Szafári a Kilimandzsáró alatt" című művét, és ami a külső kivitelt illeti, ez a legszebb „könyvem". Most kerül sajtóba a folytatása, az talán még szebb lesz.

— Az idegen nyelvi közegben sokszor még a gyakorlott fordító is eltéved. Más a kifejezés logikája, a nyelv szerkezete, mások a nyelvi fordulatok, ízek, arról nem is beszélve, milyen sajátos hagyományokat őriz egy-egy nyelv. Hogyan lehet ezeket a nyelvi árnyalatokat különlegességeket sajátosságokat átplántálni egy másikba? Van itt elfogadható módszer, irányelv? v..

— Abszolút módszertan szerintem nincs. A fordítási problémákat esetről esetre kell megoldani. Megvallom őszintén, bár ezt sokan nem szeretik hallani: nem túlságosan szeretem a műfordítás-elméleteket. Ez nem jelenti azt, hogy nem fogadok el bizonyos szabályokat és elveket. Föltétlenül fontos szabálynak tartom, hogy a fordító ne akarjon mindenáron okosabb lenni az írónál, hogy ne akarja a művet a maga képére formálni, ne ajándékozza meg a szerzőt lépten-nyomon a

saját szellemességével. Ez az, amit leginkább így lehetne nevezni: fordítói alázat. Ezt bizony meg kell tanulni. A nyelvi különlegességekkel, sajátosságokkal nagyon-nagyon óvatosan kell bánni. E körül a kérdés körül sok vita volt és lesz. Hogy csak egy példát mondjak: hogyan adja vissza a magyar szövegben a fordító a szlovák vagy cseh nyelvjárásban írt szövegrészeket ? Válasszon egy ilyen vagy olyan magyar nyelvjárást? Szerintem ez nem jó módszer. Gondot okoznak persze a lefordíthatatlan szójátékok, az úgynevezett beszélő nevek és hasonlók. De minderre nem lehet általános szabályokat felállítani.

— Sokszor felvetődik az is, hogy a műfordítás akkor jó, ha a műfordító maga is író — jó író. Ez eleve biztosítékot jelent a fordítás minőségének tekintetében. A gyakorlat azonban csak részben igazolta mindezt. Mennyi jó műfordító élt él, aki önálló művet sohasem irt mégis kiváló műfordítói munkát adott ki a kezéből. Az is igaz, sok műfordítót éppen ez a munkája ösztönözte arra, hogy regényt vagy verset írjon. Ön nem gondolt még soha ilyesmire?

— Meggyőződésem, hogy nem vagyok írói tehetség. Sok érdekes dolgot megéltem, de még az úgynevezett visszaemlékezéseimmel sem fogok a kiadóknak gondot okozni.

— A Madáchban most ön az eredeti irodalom szerkesztőségének vezetője. Elképzelem milyen gonddal-bajjal jár mindez

— Minden munkának megvannak a gondjai és az örömei. A Madáchban most már a harmadik éve az eredeti irodalom szerkesztőségét vezetem, miután évekig voltam az egész fordításirodalomnak, később a cseh fordításirodalomnak a vezető szerkesztője. Gond és baj minden szerkesztőségben van, de a dolgok természeténél fogva az eredeti irodalom szerkesztőségében más jellegűek a problémák, és talán nem túlzás azt állítani, hogy ott nehezebb a vezető szerkesztő helyzete, szerepe, mint a fordításirodalomban.

— Tudom, hogy nyetvészkedik. Sok előadását hallottam, cikkeit is olvasom. A nyelvészkedés bizonyára segíti fordítói munkájában.

— A nyelvészkedés és a fordítói munka valóban összefügg — bizonyos fokig. Azt nem mondhatnám, hogy segíti fordítói munkámat. Sokszor a szerkesztői munkám során bukkanok rá olyan „nyelvi leleményekre", melyek aztán gondolkozásra késztetnek. Inkább azért nyelvészkedem, mert féltem az anyanyelvemet a sokféle káros hatástól.

— Mi tesz, ha a mai műfordítógeneráció kiöregszik? Milyen az utánpótlás? Egyáltalán gondoskodik valaki erről?

— Minden nemzedék kiöregszik egyszer. Nem félek attól, hogy nem lesz utánpótlás, vannak tehetséges fiatalok, majd beletanulnak. Az utánpótlásról amúgy rendszeresen gondoskodni nagyon nehéz. A Madách Könyvkiadó évente 25—30 szlovákból és csehből fordított művet ad ki, s ezek bizonyos százaléka második kiadás. A kiadónak nincs rá módja, hogy a szó szoros értelmében neveljen egy müfordítógárdát. Kezdőt megbízni egy nagyobb munkával mindig kockázatos a szerkesztőnek. De ez olyan kockázat, amelyet vállalni kell. A jó szerkesztő persze hogy neveli a műfordítót, ha az maga is akar nevelődni.

— Végül terveire lennék kiváncsi. Hogyan épül tovább a műfordítói mű?

— Nagy terveim nincsenek. Szeretnék még egy-két jó könyvet lefordítani, ha az idő és egészségem engedi. Meg majd, ha egyszer igazán lesz időm, szeretnék többet tenni a szlovákiai magyar nyelvhasználat vadhajtásai ellen.

— Köszönöm a beszélgetést.

(Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY)

14