A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-28 / 44. szám
INTERJÚ A fiatal újságíró dobogó szívvel foglalt helyet a Mester városszéli villája dolgozószobájának kényelmes karosszékében. A szorongás oka kézenfekvő: nem kis dolog ekkora szellemi nagysággal interjút készíteni. Különösen akkor, ha ez a nagyság valami eddig felderítetlen okokból nem állhatja a tömegtájékoztatási eszközök képviselőit és következetesen kivéd minden közeledési kísérletet. Szóra bírni pedig egyenesen művészet. Ezúttal is csak hosszas kísérletezés és némi közbenjárás után sikerült elérnie, hogy most itt szoronghat szemtöl-szembe a Mesterrel, aki komor arccal várja kérdéseit. A fiatal újságíró lenyelte a torkát szorító gombócot és megtette az első lépést: — Mester, én igazán ... szóval végtelenül... — kezdte ziláltan, de a Mester egyetlen mozdulattal megállította. — A lényeget, fiam, csak a lényeget... — és figyelmét kissé rakoncátlanul szelelö pipájának szentelte. A fiatal újságíró lenyelte a második gombócot is és megtette a második lépést: — Igenis, a lényeget... Szóval, engem, vagyis hát olvasóinkat nagyon érdekelné, hogy legutóbbi monumentális remekművéhez mi adta az inspirációt: mennyiben élményanyag és mennyiben az alkotó fantázia csiholta szikra szülötte ez a csodálatos mű? A fiatal újságíró úgy érezte, hogy a kérdés nem sikerült rosszul, már csak azért sem, mert vagy két hete egyebet sem csinált, mint kérdéseket fogalmazott, javított, kiegészített, törölt, módosított. Úgy vélte, hogy nem tett rossz benyomást a Mesterre. A Mester azonban a legkisebb jelét sem adta, hogy fellelkesítette volna a remekbe szabott kérdés. A pipa végre tisztességesen szeleit s a Mester meglepetten nézett az újságíróra. — Hogy micsoda ... ? Ja, igen, persze ... természetesen ... — s nyugodtan pöfékelve várta a következő kérdést. A fiatal újságíró felkészült rá, hogy nem lesz könnyű dolga a Mesterrel, de ez a válasz újabb gombócokat tolt a torkába. Ismét tett hát egy lépést: — Mi... szóval a szerkesztőségben, mi úgy véljük, hogy a művészet elkötelezettjében a realitás és a fantázia dialektikus szimbiózisban integrálódik. Ebből az integrációból mint emocionális szintézis, kilép az alkotás originalitása... Egyébként azt mondják, hogy e nagyszerű müve magját a Mester nagynénjével az alsóröcsögei vásárban történt események alkotják ... Nem tuNegyven éven túl... A sakkvilág a közelmúltban nem kis megdöbbenéssel fogadta a hírt: Anatolij Karpov világbajnok (32) egyik nyilatkozatában közölte, hogy 40 éves korában felhagy az aktív versenyzéssel. Szerinte negyven éven túl csökken a sakkozó teljesítménye, kinél gyorsabban, kinél lassabban. Hasonló szándékot tükröz az első számú csehszlovák nagymester Vlastimil Hort (39) levele is, melyben elnézést kért, hogy nem indult Bratislavában a csehszlovák nemzetközi bajnokságon. Nem kétséges, hogy idősebb korban a nagy tapasztalat nem tudja mindig kiegyenlíteni a fiatalabb sakkozó jobb fizikai erőnlétét, kitartását, emlékezőképességét. De akad az ellenkezőjére példa, a legfrissebb gyakorlatból is. E. Geller nagymester 1979-ben 54 éves korában az egész fiatal élgárdát megelőzve a Szovjetunió bajnoka lett. Ebben az évben a 62 éves Vaszilij Szmiszlov volt világbajnok helytállt a nála 25 évvel fiatalabb Hübnerrel dóm, Mester, lehet-e, szabad-e a dolgokat igy megfogalmaznom, — nézett bocsánatkérőén a Mesterre. A Mester hosszan, kitartóan figyelte a szoba sarkában lombosodó filodendront, majd egyszerűen, bátorítóan az újságíróra nézett. — Lehet, fiam, persze hogy lehet... A fiatal újságíró ebben a pillanatban arra gondolt, mennyi szebb, kellemesebb dolog van a világon, mint interjút készíteni. Mondjuk vagonból szenet lapátolni. Hajókazánt fűteni. Fogat huzatni vagy bármi mást, mind kellemesebb lehet, mint itt a Mesterrel szemben izzadni. És kérdéseket fogalmazni. De nem abból a fajtából volt, aki meghátrál, s így hát feltette a következő kérdést: — Miben látja ön müvének társadalmi küldetését? A mester szorosabbra vonta kissé gömbölyödő dereka körül elegáns törökmintás háziköntösét s ezúttal az asztali állólámpának szentelte minden figyelmét. — A küldetését? Hát... — s a Mester töprengve, hosszan tanulmányozta a lámpa cirádáit. A fiatal újságíró ceruzája mozdulatlanul várta a Mester megnyilatkozását, hogy az első szóra lecsapjon a tiszta jegyzetfüzet lapjaira s mindent, az utolsó szóig feljegyezzen a szomjasan váró olvasóközönség számára. A Mester azonban a jelek szerint nem ezen a nézeten volt, mert úgy nézett az * újságíróra, mint aki a következő kérdést várja. — Ha megengedi, Mester, én úgy gondolom ... szóval az az érzésem, hogy művének társadalmi küldetését abban lehetne látni, hogy az abszolvált probléma dinamikus spontaneitással demonstrálja az objektív életszituációk evidens s egyben egyetlen optimális alternatíváját, s ezzel megkérdőjelez egyes, eddig abszolútnak deklarált axiómákat, — mondotta a fiatal újságíró és feszült várakozással nézett a Mesterre. Aki hosszasan elgondolkozott a válaszon és rábólintott. — Igen, valahogy úgy... — és tapintatos mozdulattal elnyomott egy ásítást. A fiatal újságíró érezte, hogy a dolgok kezdenek helyrerázódni s máris a következő kérdés foglalkoztatta. — Ön, Mester, mindenkinél jobban átérzi azokat az egyetemes problémákat, amelyek az emberiséget foglalkoztatják. Minden bizonnyal a jelen pillanatban Önt is foglalkoztatja valamilyen rendkívüli fajsúlyú, messzehordó kérdés, amelyre éppen ezekben a napokban keresi a választ. Az újságíró visszafojtott lélekzettel leste a Mester válaszát. Csodálattal nézte a hatalmas, boltozatos homlokot, amely mögött ezekben a pillanatokban micsoda nagyszerű dolgok mennek végbe. Világrengető és világmegváltó elképzelések, ötletek zsúfolódnak ott a koponyacsont mögött, érlelődnek, formálódnak, hogy majd egy napon, isteni szikraként kipattanva, újabb csodálatos remekművekként jussanak el a nagyszerűre, a szépre szomjas emberiséghez. S ennek a gigászi küzdelemnek, ennek a csodálatos vajúdásnak éppen ő, egy névtelen, ismeretlen újságíró lehet a tanúja, vagy ki tudja, talán éppen a megszületendő — megszülető alkotás bábája. Leste hát a Mester ajkát, arcát, hogy a nagy alkotás egyetlen mozdulata, egyetlen rezdülése se kerülhesse el a figyelmét. Ki tudja, talán egyszer eljön majd az idő, amikor ő, a ma még kicsinyke katonája a sajtónak, egy napon majd azt mondhatja büszkén, kidüllesztett mellel, hogy hé, emberek, emberiség, én ott voltam, amikor a Mester géniuszában megfogamzott ez a szellemi kincs, én, csakis én láthattam, rajtam kívül senki a világon, az alkotás, a teremtés kínjait a Mester arcán, egész lényén ... Mert nekem a Mester jó ismerősöm, mit ismerősöm, testi-lelki jóbarátom volt... Nem, ezt azért mégsem mondhatja, bár ki tudja, eddig még annyi minden történhet s a történelem folyamán nem ő lenne az első és az egyetlen, aki ilyesmit állít... S a Mester arca, amely eddig komoly: mondhatni komor volt, hirtelen felderült. Vékony vonallá szigorodott ajkaira széles, kisfiús mosoly telepedett, szeme pajkosan villant. Hirtelen felugrott a kényelmes karosszékből, a szoba sarkában álló bárszekrényhez lépett, vendégének, önmagának is konyakot töltött. — Bizony foglalkoztat, fiatal barátom és nem is kicsit. Jó, hogy maga itt van, segíthet nekem a problémát megoldani. A fiatal újságíró szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől. — Mester... igazán megtisztel. Nem is tudom, mit mondjak. De hogyan tudnék én Önnek segíteni! A Mester jókedvűen felnevetett. — Maga is segíthet, kolléga ... Tudja, arról van szó, hogy hétvégi házat építek s a feleségem mindenáron azt akarja, hogy az ő fürdőszobájába moszatzöld csempét rakassak! De hol szerezzek én moszatzöld fürdőszobacsempét ...! Maga, fiam, sokfelé utazik: nem tudja véletlenül, honnan lehetne moszatzöld fürdőszobacsempét szerezni... ? AGÓCS VILMOS (NSZK) szemben és a világbajnokjelöltek közé került. De pillantsunk vissza a versenysakkozás történetében. Láthatjuk, hogy a sakkozás legnagyobbjai túljutva pályájuk zenitjén megmutatták „oroszlánkörmeiket". A sakkozás első hivatalos világbajnoka Wilhelm Steinitz 50 éves volt, amikor a Zukertort elleni páros mérkőzést megnyerve a cím birtokába jutott. 57 éves korában még párviadalban legyőzte a kor egyik legerősebb sakkozóját, az orosz Csigorint, egy évvel később viszont már alulmaradt a nála 32 évvel fiatalabb Emanuel Laskerral szemben a világbajnokságért vívott mérkőzésen. Alekszander Aljechin, minden idők egyik legzseniálisabb sakkozója 44 éves amikor visszahódítja a holland Max Euwetől a világbajnoki címet. 54 évesen még számos nemzetközi tornán viszi el a pálmát, de a feltörő új nemzedékkel — Kérész, Fine, Botvinnik — már nem tud lépést tartani. . _ Max Euwe 45 éves, amikor a világháború utáni első nagy nemzetközi tornán Groningenben (1946) a győztes Botvinnik mögött a második. Igaz, utána már nem tud az élvonalban maradni. Mihail Botvinnik 47 évesen szerzi vissza Szmiszlovtól a világbajnokságot (1958), 50 éves, amikor visszavág Talnak és ismét a sakkozás koronázatlan királya lesz. Az 57 éves Petroszjan, a 47 éves Tál vagy a 46 éves Szpaszkij volt világbajnokok nevével ma is a nagy nemzetközi tornák első helyezettjei közt találkozhatunk, de már távol kerültek a csúcstól... Mint minden embernél, úgy a sakkozóknál is nagy különbség lehet a tényleges és a biológiai életkor között. S végső soron azt a nézetet is meg kell értenünk, hogy legszebb a búcsúzás a „csúcson" s nem akkor, amikor az egykor legendás név mögött csak az árnyék húzódik meg. De elismeréssel kell adóznunk azoknak — mint a 73 éves örökifjú Najdorfnak — akik nem tudnak elszakadni attól, amihez egész életüket kötötték — a versenysakkozástól I DELMÁR GÁBOR Csak egy percre... Jópár esztendővel ezelőtt egy úszori (Kvetoslavov) születésű álta lános iskolai diák élénk figyelemmel kísérte a féli (Tomášov) Kis Duna Táncegyüttes munkáját, mert ott táncolt mindkét bátyja, a legényke keresztapja pedig a csoport koreográfusa volt. Az akkori kisdiákot CZINGEL MIKLÓS-nak hívják, ma már húszéves és hivatásos táncosként a világhírű Szlovák Állami Népi Együttes tánckarának több szólótánccal megbízott tagja. — Akinek táncra áll a lába. azonnal tánclépésekben gondolkodik? Te rögtön, úgymond ösztönösen megérezted, hogy számodra a tánc jelenti az önmegvalósítás legjobb eszközét? — Fontosnak érzem az élményekben gazdag gyermekkort és a diákéveimet. Édesapám valamikor az Ifjú Szívekben táncolt, utána két bátyámat figyelhettem a színpadon, úgyhogy szinte törvényszerű volt, hogy én is jelentkeztem a féli táncegyüttesbe. Utána a somorjai Csaliéba kerültem, 1978-ban pedig a Szlovák Állami Népi Együttes utánpótló részlegének lettem tagja, ami egyben azt is jelentette, hogy a bratislavai Konzervatóriumnak az együttes oroszvári székhelyére kihelyezett osztályában folytattam tanulmányaimat. — Jelenleg azonban már nem az utánpótló részlegnek, hanem az évente 140 hazai és sok-sok külföldi fellépést abszolváló „nagyegyüttes" tagja vagy. Mivel sikerült kiérdemelned koreográfusaid és pedagógusaid bizalmát? — Gondolom, elsősorban kemény munkával. Aki ugyanis jó táncos akar lenni, annak az előírtnál többet kell edzenie, gyakorta a kötelező próba után is ott kell maradnia, hogy megtanulja a népi tánc sajátos alaplépéseit, vagy jellegzetes színpadi cifráit. A siker, a vastaps csupán soksok próba és ennél is több lemondás árán jön létre. — A Szlovák Állami Népi Együttes, azaz hát a SLUK valóban világjáró együttes. Merre jártál a legutóbb? — Szeptemberben Bratislava testvérvárosában, Kijevben töltöttünk egy élményekben bővelkedő hetet a szlovák főváros ottani napjai alkalmából. Naponta volt fellépésünk, úgyhogy teljes műsorra! és önálló számokkal is szerepeltünk; a Bratislavai Napok befejezéseképpen pedig a Verjovka együttessel közösen a Barátság táncát adtuk elő. — Hol jártál még az idei esztendő folyamán ? — Tavasszal amerikai turnén voltunk. Láttam Kanadát, Mexikót, Perut, Kolumbiát, Ecuadort, Costa Ricát, Nicaraguát, néhány órát Panamában is töltöttünk és felléptünk Kubában, ahol például Chaplin lányával, az ugyancsak filmsztárként ismert Geraldine-nal is sikerült személyesen találkoznom. Ebben a hónapban viszont Görögországban és Jordániában szerepteltünk. — Az esztendő utolsó negyedében járunk, úgyhogy jogosnak tűnik a kérdés: az idén lesznek még külföldi fellépéseitek ? — Novemberben a nyugatnémet tévé készít velünk filmet, decemberben Spanyolországban, jövőre pedig Franciaországban és újra az NSZI(-ban vendégszerepelünk. — Rengeteget utazol, módod van a világlátásra. Mégis hadd kérdezzem meg: van-e valami rejtett kívánságod? — Szülőfalumban vagy Somorján szeretnék fellépni az együttessel, mert akkor édesanyám is ott ülhetne a közönség soraiban. ^ ^ Fotó: Gyökeres 23
